Elég valószínűnek tűnik, hogy a karantén maradandó nyomot hagy életünkben. Egyelőre csak feltételezhetjük, hogy a következő években születnek majd visszatekintő-emlékező alkotások a járvány hosszú hónapjaira, viszont már a pandémia ideje alatt elkészültek az első reflexiók karanténba zárt életünkről. Jellemző, hogy megszaporodtak a vírusfilmek (pl. Karanténban, A végső ítélet, Szerelem és szörnyek, Az elátkozottak), mégis kevés mű játszódik konkrétan 2020-21-ben. Kivételként szolgál Rob Savage elmúlt hónapjaink tapasztalataira építő horrorfilmje, ami egyvalamiben egész biztosan kiemelkedik a hasonszőrű alkotások közül: már formanyelvében is tükrözi aktuális helyzetünket, puszta képeivel „karanténhangulatot” áraszt magából.
Az utolsó rítus története szerint egy baráti társaság médium segítségével szeánszot rendez, hogy túlvilágiakkal kommunikálhasson. Bár a csapat előzetesen nem igazán hisz a természetfeletti jelenségekben, csak unaloműző mókának szánják az estét, már az első parajelenségek súlyos pánikot váltanak ki a lányokból. Hőseink egyedül, saját lakásukból próbálnak kapcsolódni egymáshoz, így aztán a megidézett gonosszal is külön-külön kell megküzdeniük. Mindezt azonban nem hagyományos formában látjuk, a történet önmagában nem is volna különösebben érdekes, hanem attól válik igazán átélhetővé a film, hogy az egész cselekmény egy videóbeszélgetésben játszódik. Tehát Az utolsó rítusban nem csupán néhány jelenet erejéig felbukkanó kellék az online kommunikáció, hanem végig egy meeting képernyőjét látjuk. Maga a téma ugyan nem valamiféle bezártság keltette depressziós állapotra reflektál, mégis oly könnyen ráismerhetünk jelenlegi helyzetünkre. A videómeeting osztott képernyős kompozíciója a bezártság és a tehetetlenség kifejezőeszköze. Végre egy film, ami ilyen szinten felhasználja a jelenkor technikai környezetét. Sőt Az utolsó rítus tűpontosan visszaadja a közösségi kommunikáció nehézségeit, korlátait, hogy milyen kizárólag online közösségi életet élni, amit mindannyian megtapasztalhattunk az elmúlt esztendőben.
Manapság már nem számít újdonságnak, ha egy számítógép képernyőjén zajló események kerülnek filmvászonra (hasonló kísérleteket láthatunk bármelyik hollywoodi vígjátékban vagy Netflix sorozatban). Jelen alkotás erejét inkább a sokfelé osztott képernyő és a helyzet aktualitása adja, valamint a komplett cselekmény egyszeri, vágások nélküli, „egysnittes” felvétele. Pont úgy zajlik a filmbéli beszélgetés, ahogy az a való életben is történni szokott, apró akadozásokkal, csúszásokkal, egymás szavába vágással, és ez hatalmas azonosulási élményt ad. Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy bár kétségkívül rendhagyó technikai megoldásról van szó, a film végig tökéletesen érthető és követhető marad. Az alkotók nagyon ügyesen hangolták össze a féltucatnyi webkamera előtt zajló eseményeket, hogy azok ne vonják el egymásról a figyelmet és ne alakuljon ki sem a kép-, sem a hangsávon káosz. A teljesen merev képforma ellenére nem fárad bele a szemünk a szokatlan osztott képernyős kompozícióba sem. Majdnem végig izgalmas marad a cselekmény, ami egyetlen hosszú, megszakítatlan jelentől álló film esetében nem csekély teljesítmény. Mintha csak egy színházi előadás látnánk, jóllehet itt a különböző helyszíneken párhuzamosan folyó események térben közvetlenül nem kapcsolódnak egymáshoz.
A megnyerő formanyelv mellett a történet azonban már közel sem annyira hangsúlyos. Élvezhető, de átlagos sztori folyik a szemünk előtt. Egyedül az teszi különlegessé az egyébként elég kiszámítható módon zajló szellemidézést, hogy hőseink egyszerre, mégis egyenként néznek szembe a gonosszal, hiszen a közös szeánszon megidézett sötét erőkkel egyedül kell – a négy fal közé zárva – megbirkózniuk. Maga a forma teszi izgalmassá az alapszituációt és az első fél órát. A felvezető rész után viszont mintha elfogyott volna a muníció az írók mögül. Teljesen aszimmetrikus a dramaturgia, mivel a szépen felépített nyitány és kifejtés után nyúlfarknyi idő alatt lezavarják a finálét. Mintha egy ponton megunták volna a munkálatokat, és jobb híján odavetettek volna egy elhamarkodott lezárást. Így végül kaptunk egy félkész, nagyjából egy óra hosszúságú művet.
Kísértethorrorokban már megszokhattuk, hogy a túlvilági lények esetleg materiális eszközökkel rátámadnak emberekre, Az utolsó rítus mészárlása azonban túlzásokba esik. Elég furcsa, bár a történet szempontjából izgalmas elem, hogy a „szörny” nemcsak egy helyszínen üti fel a fejét, hanem minden karakter lakásán egyszerre jelenik meg. Nehezebben magyarázható, hogy nem pusztán tárgyakat mozgat, hanem teljesen közvetlenül érintkezik hőseinkkel, mintha húsvér ember volna. Leginkább viszont a fináléban végzett pusztítása hagy kívánnivalót maga után. Érthető a történet fabula jellege: ne piszkáld az alvó oroszlán bajszát – a gonosz erők előtt nem véletlenül, hanem hőseink felelőtlen viselkedése révén nyílik ajtó a valós világra. A végkifejlet mégis elég hihetetlen. Olyan mértékű vérengzésbe torkollik az este, ami nem következik a korábbi jelenetekből. Fentebb említettük, hogy a készítők ügyesen hangolták össze a több helyszínen párhuzamosan játszódó cselekmény képeit, ez a kifinomult dramaturgiai érzék viszont nem jellemzi a történet felépítését. Annyira ötlettelen és hirtelen a lezárás, hogy nem igényel bátorságot a kritikus részéről egyszerűen összecsapottnak minősíteni az utolsó tizenöt perc eseményeit.
Az utolsó rítus első fele bebizonyítja, hogy alacsony költségvetésből és minimalista eszközökből is lehet izgalmas filmet készíteni. Az alkotók ügyesen választottak egy működőképes és aktuális tartalmat hordozó filmformát korlátozott lehetőségeikhez. A varázs azonban legfeljebb a játékidő két-harmadáig tart. Érdekes módon pont akkor száll el a feszültség nagy része, amikor a sejtetés és a láthatatlan szellemábrázolás helyett látványos képekkel és effektekkel próbálják bemutatni a gonosz erők mészárlását. Maga a történet is összerogyik az utolsó negyedórában. Leginkább az ad csalódottságra okot, hogy valamiért – pénz, ötlet vagy akarat híján – nem írták meg kellő árnyaltsággal és igényességgel a cselekmény második felét, hanem gyors, egyszerű és erőltetett finálét tuszkoltak a film végére. Ezzel együtt, az elmúlt hónapok szegényes horrorfilmes termésének viszonylatában, mindenképp kellemes meglepetés Az utolsó rítus.
