Nehéz most, 2020-ban kritikát írni a Doom 64-ről, főleg úgy, hogy a Doom Eternal végigjátszása után került sor az előrendelői bónuszként osztogatott játék tesztkörére. Na, jó, a felújításokban veterán Nightdive Studios által kipofozott változatról beszélünk, de még így is nehezemre esik nem nézni annak a bizonyos ajándék lónak a fogát. Az eredetileg csak és kizárólag Nintendo 64-rendszeren elérhető program feltehetőleg sokak Doom-gyűjteményéből hiányzott. Ha innen nézzük a dolgot, akkor csak üdvözölni lehet, hogy közel huszonhárom év után teljessé válhat azoknak a kollekciója is, akik vagy nem éltek még akkor, vagy nem rendelkeztek a Nintendo konzoljával.
Régi újdonságok
Az 1997-ben megjelent Doom 64 története szerint a Final Doom után játszódik, mikor a Démonok Anyja valahogy észrevétlenül feltámasztja az összes jószágot az általunk korábban kitisztogatott összes UAC létesítményen. A megoldást ezúttal is Doomguy jelenti, akit visszaküldenek, hogy vágjon rendet a soraik között. Érkezésére azonban számítanak és a pokolban landol – ez persze nem akadályozza meg küldetésében és egy új fegyverrel megtámogatva (az Unmakerrel, amivel nem itt találkozunk utoljára) ezt a missziót is teljesíti. A történet végén úgy dönt, hogy a pokolban marad, hogy soha, egyetlen démon se támadhasson fel... de kapunk még egy epilógust, egy bónusz főellenfél-harccal.
A veteránoknak az új fegyveren kívül 32 pálya áll rendelkezésre, melyek gyakran gombnyomásra alakulnak át, időzített kapcsolókkal és különféle trükkökkel zavarják össze a játékost. Egy sor olyan, az akkori korban komolynak számító technikai újdonsággal dobták fel a Doom 64-et, mint a dinamikusan változó pályák (hidak, feljárók, időzített kapcsolók), csapdák, kamera effektek, parallax égbolt, színes fények, és még sorolhatnánk. Mindemellett halomnyi rendesen elrejtett titokkal várják a legelszántabb felderítőket, valamint újrarazolt fegyverekkel és a már említett Unmakerrel, melynek tulajdonságai attól függően is változnak, hogy éppen hány kulcsot cígölünk magunkkal.
De nem minden fenékig tejfel, a Nintendo cartridge öröksége az, hogy bár új és részletesebb külsőt kaptak, mégis kevesebb démonnal nézünk szembe, na, nem darabszámra, hanem fajtára. Bár jön egy újfajta Imp (a régi Mortal Kombatet idéző nindzsás palette-swap megoldással egy sprite-ból kettő lesz) és ugye a főellenfél is más. De egész egyszerűen nem fért el a kazettán mindenki, így a Spiderdemon, a Revenant, Arch-Vile, Commando nincs az ellenfelek között.
Nosztalgiafaktor
Ami elviszi a hátán a Doom 64-et, az a nosztalgia, a gyűjtemény teljessé tételének vágya, illetve ajándék mivolta. Mert ha retró Doomozni akar az ember, akkor elég a számtalan mod között körülnézni: kapásból ott van a Brutal Doom, vagy a számtalan pálya, epizód, kiegészítő és megannyi más. Személy szerint ettől függetlenül egy darabig még élveztem is, aztán hamar kezdtek megmutatkozni a kor kórtünetei: az ugrás és a fejmozgás hiánya, a precíz mozgás is csak álom, a pályák összeségében sivárak a mai szemnek. Ingyen viszont mindenképp megér egy próbát, ha másért nem, hát azért, hogy elmondhassuk: ezt is végigjátszottuk.
