Manapság boldog-boldogtalan rendezői meg bővített változatokat ad ki (khm-khm, Snyder-vágás), így annyira nem vagyunk lelkesek egy Final vagy Ultimate Cuttól. Ha ilyen kiadás egy eleve remek játékhoz érkezik, akkor még inkább szkeptikusak lehetünk, hiszen minek bolygatni azt, ami közel tökéletes volt, nemde? A Disco Elysium: The Final Cuttal pont ez a helyzet: a ZA/UM nevű észt fejlesztőcsapat művét a 2019-es The Game Awardson elhalmozták díjakkal, rendkívül magas értékeléseket kapott, és a játékosok is az év meglepetésjátékaként emlegették, sőt még egy tévésorozatot is megrendeltek belőle. Mit lehet hozzátenni egy ilyen sikeres produktumhoz?
Tesztünkben is felhívtuk a figyelmet a Disco Elysium pár hiányosságára, amelyek közül az egyik legnagyobb az volt, hogy dielógusai csak félig-meddig lettek leszinkronizálva. Márpedig több mint 1 millió szóból áll ez a nyomozós szerepjáték, így jobb híján olvasgattunk benne, méghozzá nem is keveset. Miért gond ez? Azért, mert nincs harc, illetve egyetlen harcjelenet szerepel benne, de azt is dialógus-opciókkal kell megoldani. A hangsúly itt a nyomozáson van, így a játékmenet során Revachol városának NPC-ivel kell beszélgetnünk, és különböző tárgyakkal interakcióba lépnünk, szöveges formában. Plusz hősünk, Harry DuBois, egy részeges-drogos nyomozó, akinek a sok anyag és egy magánéleti trauma hatására darabokra hullott az identitása, így az őrület határára került, végig hangok cikáznak a fejében.
Szóval a Disco Elysium erősen szövegalapú szerepjáték, a hőskorszak interaktív regényeit idézi, a figurák és a jelenetek szinte csak illusztrálják a szövegeit. Márpedig ilyen módon a játékmenet rövid idő után monotonná válik, akármilyen izgalmas is a sztori és a világ. A The Final Cut ezen a téren jelentős előrelépés, mert a dialógusok és a belső hangok tényleg le lettek szinkronizálva, néhány szinkronszínészt pedig le is cserélt a ZA/UM. Így például a mocskosszájú kisfiú, Cuno, más hangon szólal meg, de ettől még minden egyes megszólalása miatt ugyanúgy képen törölnénk, mint azelőtt. Vannak azért karakterek, akiknél jobb volt az alapszinkron (például a sztrájktörő nagydarab fickóval ez a helyzet), de összességében csak a játék javára vált a bővítés. A legjobb egyébként a narrátor, a „hüllőagyunk” és a készségeink reszelős, igazi film noiros hangja, amelyet Lenval Brown dzsesszzenész szolgáltat, akit bizonyos helyeken már az alapjátékban is hallhattunk (például a prológusban), de itt végig velünk lesz. Brown önmagában is annyira erős, hogy van egy olyan opció, amellyel kiiktathatjuk a teljes szinkront, viszont őt meghagyhatjuk narrátornak. Tökéletesen passzol a kiégett Harryhez is, amikor karaokézunk vele.
Ha rosszmájúak akarunk lenni, akkor azt állítjuk, hogy ez még mindig nem klasszikus értelemben vett videójáték, hanem egy vizualizált hangosregény, de annyi baj legyen, egy ilyen remek, filozófiai mélységű, rendkívül összetett karakterekkel teli, felnőttes sztorit bármilyen formában szívesen befogadunk. Persze érdemes kihangsúlyozni, hogy a Disco Elysiumot így is azok fogják csak élvezni, akiknek minimum középfokú angol nyelvtudásuk van, sőt a Final Cutot eleve azoknak ajánljuk, akik már hallás után is kiválóan értik az angolt. Vannak persze akcentussal beszélő karakterek: őket olykor még úgy is nehezen érteni, ha egy ideje már felirat nélkül nézünk amerikai filmeket és sorozatokat. Ám a Disco Elysium nagy motiváló erő lehet, ha még nem vagyunk magas szinten az angol nyelvből, mert a szinkron valóban minőségi, és élettel tölti meg ezt a szomorúságában és sötétségében is gyönyörű világot.
A Disco Elysium újrajátszhatósága eleve nagy volt a többféle karakterosztály és cselekményvariáció miatt, és a The Final Cutnak sem csak a szinkronért érdemes ismét nekivágni, ha már esetleg kitéve-betéve ismerjük az alapjátékot. Politikai nézeteinket még inkább elmélyíthetjük, sőt a választott ideológiára (esetünkben a kommunizmus) egy külön mellékküldetés épül, amely egy új helyszínt is megnyit. Nem nagy hozzátoldás, a fő cselekményt nem is befolyásolja, de karakterünket ezzel még inkább színesíthetjük.
Final Cut ide vagy oda, azért a játéknak ez a verziója sem lett tökéletes. Egyrészt az általunk tesztelt PlayStation 4-es változatban megtapasztaltuk, amit általában a PlayStation-ös verziókról írtak a felhasználók és a kritikusok: bizony van néhány dialógus, amelynél nem működik a szinkron, azaz ugyanúgy olvasni kell, mint azelőtt. Szerencsére nem sok ilyen van, de ahhoz képest, hogy a teljes szinkronnal reklámozták a The Final Cutot, elég ciki, hogy ha nem is gyakran, de azért újra és újra előjött ez a hiba. Ugyanígy döcögős a kontrolleres vezérlés, amit összességében azért jól eltaláltak, de vannak szűkebb vagy a 2D-s, felülnézetes látványvilág miatt takarásban lévő helyek, amelyeken borzasztó átjutni az analóg karokkal. Olykor az is előfordul, hogy a játék nem veszi be elsőre az X gomb lenyomását, amellyel elindítjuk az interakciót, így meg kell ismételni az akciót. Ha pedig a zaciban akarunk eladni valamit, akkor szerencsétlen módon a D-paddel kell navigálnunk a tárgylistában, csakhogy a jobb és a bal nyilak már foglaltak: gyógyszereinket adjuk be velük, így ha jobbra vagy balra akarunk mozogni az inventoryban, és le van sérülve az életerőnk vagy a morálunk, akkor a navigáció közben a játék valamelyiket gyógyítja is. Ja, és PC-shez hasonlóan a PS4-es Disco Elysiumban is borzasztóan sokszor és sokáig kell bámulni a töltőképernyőt, ezen sajnos csak az SSD és a PS5 javíthat.
Nem speciálisan a The Final Cut problémája, de a szinkron felerősíti, hogy bizony sok a töltelék-dialógus, az időhúzós szövegrész, amelyek már az alap Disco Elysiumot is néha fárasztóvá tették. Hiába filozofikus a játék, az már sok, amikor hősünk fejébe szökik egy gondolat, és kapunk egy jó hosszú listát, amelyben dialógus-opciókon keresztül elgondolkodunk az élet nagy dolgain, és csak jönnek meg jönnek a sokszor homályos, kontextus nélkül már-már érthetetlen leírások. Ezeket pedig így, hogy leszinkronizálták őket, még inkább tiszteletlenségnek érezzük szimplán átugrani. Persze egy idő után megszokjuk a szinkront, és akkor már nem fogunk mindent végighallgatni: főleg akkor nem, amikor a 3–4. játékbéli napon felpörög a cselekmény, és szinte vágtatunk előre, hogy kiderítsük, valójában ki ölte meg a fára felakasztott zsoldost, és egyáltalán miért csúszott szét totálisan Harry. Emiatt azonban abszolút megéri újra belevágni a kalandba, ha pedig pontoznánk a teljes végeredményt, a 90 százalék biztosan meglenne.
