A Diplomacy is Not an Option alapötlete tulajdonképpen nem újdonság: a They are Billions és az Age of Darkness után itt is az a feladatunk, hogy a térkép közepén elhelyezkedő kastélyunkat megvédjük a meghatározott mennyiségű és erejű rohamtól. Az elsőre ártalmatlannak, már-már aranyosnak tűnő játék azonban igen kegyetlen és nehéz. Persze valamelyest mentségére szolgál, hogy egyelőre korai hozzáférésben leledzik, vagyis még számos finomhangolás és változtatás történhet, mire megérkezik a végleges verzió.
Ki korán kel...
Jelen játékunk egy rövid, csak kevéske, de a későbbiekben azért lényeges infót nélkülöző tutoriallal kezd, mely komolyabb újdonságot nem jelent senkinek, aki valaha is játszott már stratégiai játékkal. A lényeg, mint mondtam, ismerős: kezdünk egy marék munkással és katonával, megalapozzuk a termelés első lépéseit, házakat építünk, hogy még több munkásunk legyen, népünket pedig meg is kell etessük, nap mint nap. A napszakok váltakozása itt nem csak esztétikai, hanem a játékmenet szempontjából is lényeges: a jónép napfelkeltére szaporodik, ha van szabad férőhely. És a nagy szaporodásban minden bizonnyal meg is éhezik, úgyhogy eszik akkor is, ha van kaja, vagy ha nincs; utóbbi fennállása azonban elvándorláshoz vezet, amit érthető okokból szeretnénk elkerülni.
A játék monoton, már-már unalmas központi hurkába a meghatározott időközönként érkező, egyre brutálisabb támadások szólnak bele. Tulajdonképpen ezek miatt vagyunk állandóan növekvő pályára kényszerítve, mert a százával, ezrével érkező, vasvillával-fáklyával (később melákokkal és katapulttal) felszerelkezett parasztsereg leveréséhez egyre több katonára és védelmi épületre van szükségünk. A több katonát több munkásból kell előállítanunk, azoknak lakás kell és étel, ezekhez termelnünk kell és így tovább, vissza a már említett hurokhoz, ami így már egyből nem unalmas, hanem komoly versenyfutás az idővel.
...lázadást lel
Mert a felkészülésre adott idő kevés, a nyersanyagkészlet pedig véges, így a terjeszkedés útjában álló jobbágy-kolóniákat be kell gyalulni, majd a helyükre építkezni. De a revanshadjáratot már csak azon oknál fogva is érdemes megejteni, hogy a varázsláshoz szükséges kövekhez hozzájussunk: mert a mana nem termelődik, hanem a büdös parasztok rejtegetik viskóikban, az egyéb nyersanyagok mellett. A varázslással pedig instant segítséget, villámcsapást és egyéb hasznos tömegpusztító fegyvereket vethetünk be, amire bizony szükségünk is van, mert mint mondtam, a játék roppant nehéz.
Ha pedig nem lenne elég nehéz a legnehezebb szinten sem, a második pályán dönthetünk úgy, hogy a lázadók élére állunk és... ugyanazt csináljuk mint eddig, csak még sűrűbben érkező, még táposabb seregekkel kell leszámolnunk. Ja, és ha nem lenne elég az irdatlan, vége felé folyamatos hullámokban támadó ellenség, akkor a saját katonáink holttesteinek eltakarítása is mókás időtöltés lehet – mert ha nem tesszük, a városkánkon végigsöprő fertőzés forrásai lesznek, a hulláikból feltámadó zombik pedig már csak a habot jelentik azon a bizonyos tortán.
Mindezt jópofa, voxel-grafikával és humorral (vagy valami olyasmivel) tálalja a Diplomacy is Not an Option, mely ideig-óráig szórakoztató lehet – de mivel minden pályán ugyanazokat a lépéseket kell végrehajtanunk (és minden pálya eleve véletlenszerűen generált), így egy idő után repetitív unalomba fullad. Persze ezen még változtathat a kampány, győzelmi kondíciókkal, vagy egyéb, a stratégiák bimbózó al-zsánerét megreformáló ötletekkel, mint objektívák, mellékküldetések és változékony kezdőfeltételek. De itt még nem tartunk, szóval egyelőre csak az szálljon be a támogatásba, aki már ennyivel is elégedett.
