A Death Roads: Tournament nem véletlenül kapott alcímet, hiszen a játék nem az első a Halálutak sorában, legalábbis nem mindenkinél – a szellemi elődje nem digitális, hanem a Death Roads All-Stars címen megjelent társasjáték, mely épp a napokban kezdett el szállingózni az első támogatókhoz. A fejlesztő mindkét esetben a The Knights of Unity, a stúdió neve pedig talán nem cseng olyan ismerősen, pedig a Card Hunter mellett a Scythe digitális verzóját is nekik köszönhetjük, emellett kiadóként a The Fertile Crescent projektje mögött is ők állnak. A csapat tehát megvetette a lábát a játékpiac digitális és fizikai oldalán is, úgyhogy reménykedve álltam neki a Death Roads: Tournament korai hozzáférésű verziójának korai teszteléséhez, ha már a Kickstarter-projekt támogatását legnagyobb bánatomra kénytelen-kelletlen, de ki kellett hagynom.
A társasjátékos gyökerek bizony tagadhatatlanul meglátszanak a Death Roads: Tournament játékmenetén: választott sofőr-járgány-szponzor kombónk alkotta szentháromság egy pakli kártyát biztosít, tulajdonképpen ezzel irányítjuk az autót. A lapok által elérhető roppant egyszerű parancsok az előre-hátra, jobbra-balra mellett a támadásokat és a sebességváltást rejtik, ez utóbbi a játék egyik kulcsfontosságú eleme, ugyanis egyes kártyák annál erősebb hatással bírnak, minél nagyobb sebességben száguldunk. Az alapvető parancsok mellett további hatásokat oszthatunk ki, melyek alaposan megbonyolítják az amúgy egyszerű képletet. Minderre pedig azért van szükség, mert a sztrádán természetesen nem egyedül cirkálunk, drónok, útonállók és versenytársaink sem díjazzák a jelenlétünket, úgyhogy kénytelenek vagyunk ronccsá redukálni őket.
Ütközéssel, leszorítással, fegyverekkel, de főleg okos pozicionálással tudunk fölébük keveredni, és aligha meglepő módon végső soron életerejük nullára redukálása a cél. És még nem esett szó a vezetési pontokról, melyekbe a kártyák kijátszása kerül, valamint egyes hatások, támadások következtében lassan, de biztosan fogynak. Amint pedig lenullázódik az érték, átmenetileg elveszítjük az irányítást a járgány fölött, ami csúszkálni kezd – ezt egy másik sor kártya húzása reprezentálja, melyek véletlenszerű mozgásra és sebességcsökkentésre kényszerítenek. A jó hír, hogy nem csak minket, hanem ellenfeleinket is, ám ez egy kétélű kard: amilyen könnyen használható fegyverként, éppoly simán akár az azonnali halálba is sodorhat.
A társasjátékhoz képest azonban nemcsak egyetlen útszakaszon versenyzünk az utolsó emberig, hanem az egykorvolt Egyesült Államok nyugati partjától a keleti partjáig vezető úthálózaton kell helytállnunk. Kezdőpozíciónkat és útvonalunkat mi választhatjuk meg, és nemcsak összecsapások, hanem véletleszerű események, boltok, műhelyek és városok tarkítják utunkat. Ezen a hosszú láncon végigverekedni magunkat pedig nem egyszerű feladat, járgányunkat menet közben javítani, tuningolni kell. A kezdőfelszerelést (abroncsok, motor és fegyverek, elöl-hátul-középen) az elpusztított ellenfelek után kapott alkatrészekkel lecserélhetjük, ezzel több, erősebb kártyával és egyéb módosítókkal javíthatunk az esélyeken. De még ha el is bukunk, pilótánk mindenképpen tapasztalatot gyűjt, új autókat, szponzorokat és pilótákat nyithatunk meg, hogy a következő nekifutás könnyebben menjen.
Egyszerű alapokon elég meglepő mélységgel bíró taktikai kártyajátékhoz van tehát szerencsénk, egy, ha nem is egyedi, de roppant hangulatos és igényes csomagolásban. És ezen igazából semmi meglepő nincsen, elvégre aki játszott a Card Hunterrel, az tudja, hogy a csapatnak ez mostanra a kisujjában van. Ráadásul ahhoz képest, hogy korai hozzáférésű játékról van szó, már most egy gyakorlatilag kész és tartalommal alaposan megtömött játékról van szó. Persze további pilóták, autók, események és kártyák még várhatók, és a változatosságon is lehet javítani, de az ellenfeleket leszámítva többszöri nekifutásra sem sok ismétlődéssel találkoztam. Ha esetleg még egy multiplayer móddal is megfejelnék az egészet, akkor hatványozódna a játék szavatossága, ami már amúgy sem alacsony. Bár erre vonatkozó tervekről egyáltalán nem esett szó, és lássuk be, a terv szerint egy évig tartó Early Access időszaka valószínűleg kevés lenne ehhez, úgyhogy ez esélyesen csak az én vágyálmom. Ami viszont van, az pozitív, így érdemes is támogatni.
