[Borzongás] Days Gone - Oregon vad motorosai

Deacon „Deek” St. John nem éppen a legjobb napját éli, mikor kitör az apokalipszis. Mert hát mikor lehet jó, hogy az emberek megvadulnak, egymást öldösik, szörnyű mutációk áldozatává válnak, a hadsereg pedig tehetetlen? Ugyanezt láthattuk már az emlegetett The Last of Us esetén, és bár a Days Gone nyitánya is erős, melyben Deek érzékeny búcsút vesz sérült feleségétől, akit egy katonai helikopter szállít el, azért nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az immáron hatesztendős TLoU érzelmileg még mindig sokkal jobban megviseli a játékost, mint a trónkövetelő felütése. Joel és lánya kálváriája az első 10 percben olyan szintén ég bele az ember memóriájába, hogy hasonló hatást csak kevés program képes elérni, míg Deacon vesztesége ideig-óráig talán alapot nyújt a természetjáráshoz és bosszúhadjárathoz, nyomozáshoz, de hosszú távon közel sincs akkora jelentősége. Pláne, hogy néhány óra játék után kiderül, a halottnak hitt asszony talán mégis él, így a főhőst irányítva annyi a feladatunk, hogy a talány végére járjunk, miközben összebalhézunk a túlélőkkel, a sunnyogó hadsereggel, a szektásokkal, meg a fertőzöttekkel. Idilli a kép, valóban.

Nem embernek való vidék

Kapunk egy hatalmas területet, amit motorra ülve járhatunk be, miközben a különböző frakciókkal háborúzunk. Deek ugyanis közepesen szelíd motoros, aki barátjával, a magyar fordításban Piással próbál túlélni, feledve személyes tragédiáját, de haverja súlyos sérülése és egy véletlen felfedezés után jön az a csavar, aminek köszönhetően fény jelenik meg az alagút végén, és aminek hála a főszereplő újra hinni kezd a jobb sorsban. Ahhoz viszont, hogy ez bekövetkezzen, fejleszteni kell, meg helyre kell hozni a megsérült bringát, ami azt jelenti, hogy egy ideiglenes pótlékon motorozgatva a túlélő csoportokat és táborokat támogatva kell a vezetők bizalmába férkőzni, cserébe megkapjuk a továbbjutáshoz szükséges összetevőket. Emellett útonállók nehezítik az életünket, az ilyen-olyan kempingekbe becuccolt kis bandákon túl pedig az őrült ripperek fenik ránk a fogukat, a katonai NERO is okoz némi fennforgást, meg hát ugye ott vannak a freakerek, avagy a fertőzöttek.

A freakerek nem zombik, ezt az alkotók minden alkalommal, minden lehetséges fórumon elmondják, és bár lényegében igazuk van, hiszen ellenfeleink nem élőhalottak, az egyezés még így is látványos. A fertőzöttek, akik kopaszra borotvált, de emberhúsra éhes klónoknak tűnnek, bizony mindenhol ott vannak, általában tömegesen garázdálkodnak, és bár kisebb létszámban egyesével, mögéjük lopakodva el lehet őket intézni, nagyobb mennyiségben halálos fenyegetést jelentenek. És akkor ott vannak még a fertőzött állatok, a farkasok és medvék – utóbbiak kifejezetten szívósak, de a molotovot, éppen úgy, ahogy a freakerek, nem különösen kedvelik. Hála az égnek!

Innen is, onnan is

A Days Gone alapját a motorozás, a felfedezés, a gyűjtögetés és a harc adja. A külső nézetes akciójátékban magunk craftoljuk az ellátmányt (robbanószerek, gyógyszerek), mi javítjuk a fegyvereket, a járgányt, sőt utóbbit naftával is etetni kell. Nem is ritkán. Merthogy a moci mindent felfal, amit ér, rosszabb a zombi… bocsánat, freakereknél, és lényegében néhány kilométeren fogyaszt egy egész kannányi üzemanyagot, ami enyhén szólva is túlzás. Ahogy az is, hogy a fémparipa egy kötélnek ütközve is teljesen amortizálódik, a kipofozását meg a begyűjtött fémhulladékból oldhatjuk meg. Emiatt aztán egy állandó, erőszakos körforgás a Days Gone. Megyünk, felfedezünk, gyűjtögetünk, craftolunk, javítunk, tankolunk, feladatokat oldunk meg, craftolunk, javítunk, tankolunk. A baj pedig az, hogy közben lényegében semmi igazi egyediséget nem találunk.

Az ellenfelek szörnyen buták, lényegében oldalra sem látnak, máskor messziről kiszúrnak, következetlenek, de ez az egész játékra igaz. És bár a felszínen a látvány nem rossz, nem egy esetben kilóg a lóláb, a házakba betérve pedig egyértelművé válik, hogy a fejlesztők nemcsak a lakberendezői tanfolyamról hiányoztak, de bizony a Feng Shui továbbképzésről is. Mindezt azonban még talán meg is bocsátanám. De amikor Deek és az egyik táborvezető a túlélőkről diskurál, utóbbi pedig kicsit ocsmányabb stílusban és szavakkal kijelenti, hogy itt már mindenki pszichopata, mert a jó emberek nem élték túl a világvégét, akkor tudatosul az emberben, mi a legnagyobb baj a játékkal. Nincsenek igazán szerethető karakterei. Lókötők, rablók, beteg lelkületű bűnözők teszik ki a felhozatal nagyobb részét, és még akik nem ebbe a kategóriába tartoznak, azok is annyira traumatizáltak, hogy szívünk szerint véletlenül sem fordítanánk nekik hátat. Első körben azt sem értettem, hogy Deekkel mi a problémám. Aztán feltűnt, hogy nála sem kerek minden – a magában motyogás még csak-csak, de a legalapvetőbb helyzetekre is megmagyarázhatatlan dühkitörésekkel és idegbeteg stílussal reagál, ami idővel kimondottan zavaró. Nem mondom, a Days Gone rendelkezik jó pillanatokkal, időnként kimondottan kellemes látvánnyal, jó ötletekkel, tartalmas kampánnyal, emellett a hordák megjelenése ténylegesen feldobja a játékélményt – de mindezek ellenére is messze van attól a minőségtől, amit a PS-exkluzívok terén megszoktunk az elmúlt években. Egy egészen jó játék, de nem kiemelkedő. Pozitívum azonban a magyar felirat, ami miatt azoknak is ajánlott a beszerzése, akik nem beszélnek idegen nyelveket.

80%

• Tálalás: 85%
• Tartalom: 80%
• Játékélmény: 80%

Újabb tartalmas és kellően minőségi PS-exkluzív, ami kikapcsolódásnak tökéletes, vannak nagy pillanatai, de csodákat nem érdemes várni tőle.

• Pro: A horror-akció műfaj továbbra is működik, a nyitott világ és a motorozás jó párosítás, zenei aláfestés, szinkron és látvány terén többnyire jól teljesít a játék, amihez még magyar feliratot is kaptunk.
• Kontra: A játékmenet mechanikái többnyire innen-onnan ismerősek, kevés az igazán egyedi íz, emellett a karakterek sem az igaziak, miközben az ellenfeleket sem az eszükért szeretjük.