(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Ez most nagyon nehéz. Részemről tulajdonképpen annyi a felállás, hogy ez a világ legjobb játéka, meg nyilván az eredeti is, és ha bárki bármi mást mond, gondolkodás nélkül otthagyom a gondolataival, hogy nyugodt és biztonságos környezetben, a saját tempójában beláthassa, hogy téved. Ebből az alapállásból viszonylag nehéz objektív értékelést adni bármiről is, úgyhogy nem is nagyon erőltetem. A Resident Evil 2 eredetijéhez képest huszonegy évvel későbbi kiadása nem egy sima újramesterelt termék elfogadható grafikával és korszerű mechanikával. A Capcom nem kizárólag káprázatos vizuális megjelenést és értelmes irányítást tolt az eredeti játék alá, hanem újra is alkotta a műfajteremtő széria valószínűleg legkedveltebb darabját. És nem rontotta el. Sem a remake-et, sem az emléket.
Az az igazság, hogy én még szerettem a Resident Evil 4-et. Akkor is, ha egyrészt nem egy életbiztosítás bevallani, másrészt tény, hogy a hatalmas, nyílt terek szokatlanok voltak, és több lőszert kellett elhasználni, mint ahány rejtvényt megoldani. Nem mintha nem lett volna tartalmas és elegendő, stílusában konzisztens és kellő kihívást jelentő megoldanivaló, de tagadhatatlan, hogy a hangsúlyok eltolódtak. Eddig tartott a blaszfémia, innen már nagyobb lesz az egyetértés. Amit a Capcom a Resident Evil-szeriával ezután művelt, az tényleg minősíthetetlen. Annyira, hogy a RE5-öt a felénél otthagytam a fenébe. Pedig szép volt. És ez minden, amit szalonképes formában el lehet róla mondani. A RE6 szimplán gyalázatos, a portolt Revelations és az erősen kooperatív Revelations 2 viszont nekem biztatónak tűnt. Az akcióorientált irány maradt, de volt benne érzés. A Resident Evil 7 (lásd első számunkat, 2017-ből) az évek és a rutin alapján akármi is lehetett volna, de már az előzetes végigjátszásakor gyanús volt, hogy ezúttal nem feltétlenül alaptalan a lelkesedés. Aztán kiderült, hogy tökéletesen megalapozott volt, hiszen a belső nézetes kaland több szempontból is kiemelkedő alkotás lett. A RE2 remake-jét pedig akkor sem nagyon lehetett volna elrontani, ha a Capcom ugyanazt a receptet követi, mint a Resident Evil 0 HD Remastered esetében. Felújított grafika és elfogadható irányítás. A japánok végül ennél sokkal többet tettek.
Nem szégyen a futás
Az új RE2 azzal együtt sem biztos, hogy mindenkinek tetszik, hogy vitán felül kifogástalan. Legalábbis én nem nyitok erről vitát. A játékmenet és a dinamika az eredeti kiadást idézi. A hangulat lenyűgöző, a progresszió a mai sztenderdek szerint sajátos és szokatlanul szigorúan koreografált, viszont egyáltalán nem akcióorientált. A történet komplex és részletgazdag, de a kibontakozás viszonylag lassú ütemű, cserébe professzionálisan felépített, és még gondolkodni is kell. Javarészt agresszív és az ajtónyitáshoz is remekül értő zombikkal a nyakunkon. Amiben viszont a zombik nem túl ügyesek, az az elhalálozás. Egy darab csenevész egyed kilövéséhez is három fejlövésre lesz szükség. Első körben. Aztán további kettő-három fejlövéssel ismét nyomatékosítani kell, hogy milyen magatartást várunk el. Röviden: hihetetlenül nagy tűzerőt igényel a ránézésre már eleve elég rossz állapotban lévő, de baromi szívós élőhalottak pacifikálása. Ezzel mindössze annyi probléma lesz, hogy nincs elég lőszer. Soha. Sehol. Az egy dolog, hogy Assisted módban van valamiféle célzásrásegítés, automatikus regeneráció és valamivel több muníció, de fejben még így is roppant precízen kell vezetni a könyvelést, mert szűkösek az erőforrások és a tárolásukhoz rendelkezésre álló hely is. Valahol itt kezdődne amúgy per definitionem a túlélőhorror. Az sem segít túlzottan, hogy a két lábon járó tetemek mozgása hektikus, nehéz őket pontosan eltalálni, ami nettó pazarláshoz vezet. Ismerjük fel tehát a helyzetet, és lássuk be, hogy a futás hasznos. Kivéve, ha közben zajt csapunk. Úgyhogy inkább csak próbáljunk meg elsunnyogni. Az sem lesz egyszerű.
Félelem és reszketés Raccoon Cityben
A RE korai részei azon kevés játékok közé tartoznak, amelyekben úgy is érvényesül a kiszolgáltatottság érzése, hogy konkrétan gránátvető van a farzsebünkben. Kivéve, amikor még csak vadászkés és egy nyamvadt pisztoly, kellemetlenül kevés tölténnyel. Jellemzően nem tör ránk hadseregnyi ellen, de amikor valaki arra téved, az megrázó élmény lesz. Kifejezetten érdekes megoldás, hogy a játék motivál a csendes haladásra, főleg a békéltető eszközök hiányával, de később komoly kényelmetlenségekhez vezet, ha nem takarítunk ki magunk előtt/után. Főleg, ha olyan ellenséggel állunk szembe, akivel ne álljunk szembe, mert úgysem tudjuk jobb belátásra bírni. A Tyrant elképesztően frusztráló, roppant erős és elpusztíthatatlan. A zombik még hagyján, hozzá lehet szokni, ahhoz is, hogy rendre újra felpattannak, de a folyamatos stressz, amit a Tyrant puszta léte generál, tényleg kiborító. A menekülés az egyetlen lehetőség, amihez helyismeret és viszonylag békés környezet szükséges.
A tér egyrészt hatalmas, másrészt igen komplex a pályaszerkezet. A továbbhaladás és az aprólékosan kidolgozott, konzisztens történet expanziója mesterien koreografált, tulajdonképpen egy csőben haladunk, ami effektíve mégis egy igen látványos labirintus. De szerencsére a hátrahagyott holmikért nem kell mérföldeket visszaslattyogni, a biztonságos mentési pontoknál elhelyezett ládák tartalma minden ilyen ponton elérhető. A helyszínek sokszor gyönyörűek, és nem csak a RE Engine miatt. A múzeumból átalakított rendőrkapitányság, ahol az időnk java részét töltjük, konkrétan káprázatos, az enteriőr és a hangulat utánozhatatlan, a csatornarendszer pedig annyira plasztikus, hogy szinte érezni lehet a rothadó, ezzel együtt módfelett békétlen hullák, az ürülék és a mocsok szagának gyomorforgató elegyét. Ada Wong meg nyilván tizenkét centis tűsarkúban és neglizsének is merész ultraminiben rohangál ilyen körülmények között is. Ez még most is nevetséges. A realizmus maximum annyiban nyilvánul meg, hogy legalább a nájlonharisnyája kiszakad.
Régimódi rettegés
A RE2 2019-es újraalkotása szimplán zseniális. Egyrészt maga az ötlet, hogy a legendás széria ikonikus epizódját modernizálják a jelenkor követelményeinek megfelelően (ezúton javasolnám a Konaminek, hogy vegyenek példát), másrészt a kivitelezés. Az eredeti verzió nem alaptalanul lett műfaji klasszikus, a Capcom pedig a lehető legjobb érzékkel és megkérdőjelezhetetlen tisztelettel formálta át a Raccoon Cityre szabaduló káoszt és pusztulást, amibe Leon S. Kennedy, az újonc rendőr és Claire Redfield gyanútlanul belegyalogol. A Resident Evil 2 remake-je lebilincselő, grandiózus és elképesztően hangulatos. Plusz mindenféle hangzatos jelző, ami továbbra is azt jelenti, hogy minden tekintetben kimagasló. A játékmenet komplex és kiegyensúlyozott, könnyűnek mondjuk, nem mondanánk, de fair és pont olyan mértékben szupportív, ami még nem sértő. Technikailag, vizuálisan és tartalmilag is kiemelkedő a műfajban, amit lényegében saját maga teremtett, de legalábbis szilárdított meg ebben a formában. Jeleztem, hogy elfogult vagyok, tekintve, hogy a széria abszolút kedvenc, de objektívebb alapállásból is érvényes, hogy a Capcom kiemelkedő minőségű munkát végzett, amit azoknak is határozottan ajánlunk, akik sámlival már felérik a korhatárt, és életükben egy korábbi résszel sem játszottak. A RE2 pont alkalmas nekikezdeni.
96%
- Tálalás: 95%
- Tartalom: 95%
- Játékélmény: 98%
Az új RE2 nemcsak azért nagyszerű, mert már az eredetit is imádtuk, hanem mert egy műfaji etalonnak számító, klasszikust aktualizál kifogástalan formában. Így azok is részesei lehetnek az élménynek, akik bár érdeklődtek, de érthető módon ma már nem állnának neki egy ’98-as játéknak.
- Pro: A műfaj kvintesszenciája, a legenda, a RE-széria legkiemelkedőbb darabja a mai kor követelményeinek megfelelő formában és játékmenettel.
- Kontra: Nincs igazi kontra. Szubjektíven lehetséges, hogy a klasszikus játékmenet és dinamika nem minden felhasználó ízlésének felel meg, de ez nem hiba, hanem műfaji sajátosság.
Extra - Hátrébb a fokozatokkal
Az extra most inkább egy jó tanács. Próbáljuk meg legyűrni a késztetést, hogy rutinos és minimum nagyon szakképzett játékos lévén a legnehezebb szinten kezdjünk neki a dolognak. Nem fog menni. Ez a régi iskola. Kellemetlen, de be kell látni, hogy még azoknak sem lesz sétagalopp, akik már a ’98-as eredetivel is játszottak a külön sorszám nélküli PlayStationön. Mert ugye akkor még csak egy volt. Az egészségesnél kicsit több önbizalommal rendelkezők menet közben válthatnak a nehézségi szintek között, de csak visszafelé. Nem mintha fennállna a veszélye, hogy valaki túl egyszerűnek találja a játékot. Ami cserébe sosem unfair és sosem indokolatlanul nehéz.
Ilyen lett volna a magazinban
