Az akciófilm

Nemrég debütált a Rambo ötödik része, hamarosan pedig – nagy reklámhadjárattól övezve – mozikba kerül az első két epizód hagyományához visszatérni szándékozó Terminátor: Sötét végzet. Hogy ezek a folytatások és úgy általában napjaink akciófilmjei mennyire színvonalasak, arról a kritikusok és a közönség körében is megoszlanak a vélemények. Túlzás lenne azt állítani, hogy a műfaj meghalt, hiszen a standard bevételi számokat továbbra is szállítják a tucat számra készülő akciómozik, a hazai filmszínházakban csak a nyár folyamán bemutatták a Halálos iramban: Hobbs és Shaw-t, az Annat, az Übergázt, a Szupercellát és a Men in Black spin-offot, sőt John Wick személyében van egy A-kategóriás sztárja is a zsánernek. Nehéz lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a felsoroltak többsége innovatív, kreatív, szellemes és nívós alkotás. Nem lehet elvitatni, hogy a 2010-es évek hősei már nem a vagány beszólásokkal operáló, nőcsábász, ugyanakkor gyakran kiégett és magánéleti problémák özönével küszködő, esendő figurák. Helyüket szuperhősök vették át, akiknek más a gondolkodásuk és a szerepük a mai amerikai társadalommal szemben, mint ami Clint Eastwoodnak vagy Bruce Willis-nek volt. De mi is volt ez a szerep, ami annyira meghatározta a XX. századi filmgyártást, ami a nyolcvanas években a legdivatosabb műfajjá tette az akcióthrillert? Lássuk a hollywoodi filmtörténet legfontosabb és legjobb akciófilmjeit.

A klasszikus rendőrthriller: G-Men-filmek

Hollywood első aranykora a harmincas évekre tehető, ekkoriban vált egyeduralkodóvá a hangosfilm, születettek meg a modern filmműfajok és a modern popkultúra sémái, hősei, technikái, illetve ebben az időben hódította meg először az egész világot az Álomgyár. Az akciófilm gyökerei is erre az időszakra tehetők, a műfaj születését viszont egy furcsa ellentét szülte. 1934-ben a túl sok erőszakra hivatkozva komolyan cenzúrázni kezdték (értsd: jó tizenöt évre megölték) a gengszterműfajt. A cseles rendezők azonban hamar rájöttek, hogy kijátszható a rendszer. Elég a keményfiúknak jelvényt adni, pofonjaik tárgyául pedig zsaruk helyett durva maffiózókat rendelni. Ezzel egy időben az FBI úgy gondolta, hogy nem ártana, ha a népszerűsége csúcsán álló mozi is építené egy kicsit az állami szervezet renoméját. A Szövetségi Nyomozó Iroda és a korábbi gengszterfilmes rendező- és színészcsillagok együtt alkották meg tehát az első akciómozikat, amiket eleinte az FBI hatására csak G-Men-ciklusnak neveztek. A klasszikus éra két legsikeresebb darabja a ’G’ Men (A rend katonái) és a Bullets or Ballots (Golyók vagy voksok), sztárjai pedig Edward G. Robinson és James Cagney, akiknek a helyét a hetvenes-nyolcvanas években, Hollywood újjászületésekor (ún. Hollywoodi Reenszánsz, második aranykor) új csillagok vették át.

A modern rendőrthriller születése: Piszkos Harry

A detektívthrillerek nem tűntek el a mozivászonról, sőt az ötvenes évektől a cenzúra is egyre erősebben foszladozott, az igazi akciófilmek viszont csak a hatvanas évek végén kibontakozó forradalmi hangulatban születtek újjá. Az új generáció gyorsabb, lazább és keményebb hősöket kívánt. A műfaj első modern sztárja az eredetileg westernhősként megismert Clint Eastwood alakította Harry Callahan lett. Piszkos Harry a bűnös várost rendíthetetlen keménységgel, de mindig alkotmányos eszközökkel védő renegát, a cowboyok örököse. Mondani sem kell, hogy – hagyományaihoz híven – az akcióműfaj társadalmi-politikai értelemben konzervatív alapállást vett fel, ám a hetvenes években az amerikai társadalom egésze nyitott volt ezekre a művekre. Látni kell továbbá azt is, hogy a Piszkos Harry sorozat folyamatos korrekciókat eszközölt a klasszikus hollywoodi ideológián: úgy kritizálta a politikai korrektséget, a radikális feminizmust és San Fransisco túlzottan puha törvényeit, hogy közben mindegyik epizód egy látványos fellépés volt a rasszizmussal, a soviznizmussal és az önbíráskodó rendpártisággal szemben.

A bosszúfilmek ősatyja: Bosszúvágy

Ha a klasszikus akcióhősöket vesszük számba, nem mehetünk el Charles Bronson mellett sem. Bizonyos értelemben Piszkos Harry ellenpontját képezi a Bosszúvágy-széria általa megformált Paul Kersey-je (Piszkos Harry A Magnum erejében ugyanis határozottan fellép az önbíráskodással és az önjelölt igazságosztókkal szemben). A higgadt értelmiségi mérnök családját egy nap megtámadják, feleségét és lányát megerőszakolják, a szörnyű tragédiát követően pedig teljesen megváltozik gondolkodása. Bár környezete azt hajtogatja, hogy a hősök ideje lejárt, Kersey végül a Vadnyugat mítoszából merít erőt (ezzel végérvényesen ki is mondják, hogy az akciófilmek a westernek örökösei) és titkos bosszúhadjáratba kezd. A film végül elítéli a főhős túlzottan provokatív viselkedését, ugyanakkor tagadhatatlanul kiáll a fegyvertartás étosza mellett és összességében példaként helyezi elénk Paul Kersey-t, szembeállítva őt a rend fenntartására teljesen alkalmatlan rendőrséggel szemben. Csattanós és botrányos válasz volt a Bosszúvágy a bűnözés korabeli elharapózására és a hippik radikalizálódó csoportjainak viselkedésére.

A nyolcvanas évek izmos hősei: Rambo, Terminátor, Predator

Felmerül a kérdés, hogy hol is kapcsolódik össze az alcímben megnevezett három alkotás. Nos, ezek a példák arra, hogy hogyan ivódtak be az akció zsáner alapelemei más műfajokba a nyolcvanas években. A Rambo és a Predator újítása a hetvenes évek háborús opuszaival (pl. Apokalipszis most; A szarvasvadász) szemben, hogy hosszú drámai és pszichedelikus jelenetek helyett inkább végtelenül kegyetlen események explicit bemutatásával igyekszik megdöbbenteni a közönséget. A Predator és a Terminátor ráadásul olyan külső, nem emberi ellenséget mutat, akitől egy földi létező se érezheti magát biztonságban. A Predator a modern inváziós filmeket, a Terminátor a Mátrix-típusú disztópikus opuszokat előlegezi meg (még esztétikáját tekintve is párhuzamot lehet vonni a két mű között).

Van még egy nagyon fontos szerepe Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger klasszikus filmjeinek: ezek hozták be a fősodorba az extrém mértékű testfétist, izomparádét. Karaktereikből általában hiányzik minden szofisztikált megnyilvánulás és finomság, inkább egy őszinte naiv amerikanizmus árad belőlük. Elképesztő testfelépítésük pedig egy egész korszak férfiideálját határozta meg.

A zsarufilm születése: 48 óra és Halálos fegyver

Nem csak izompacsirták császkáltak azonban a mozivásznon a nyolcvanas években: olyan kemény vonású és sármos, a kiégés felé villámgyors léptekkel haladó férfiak is feltűntek az Álomgyárban, mint a Halálos fegyver-széria Mel Gibson alakította Martin Riggs-e és a 48 óra-filmek Nick Nolte által megformált Jack Cates-e. Utóbbi az a tulajdonságuk, amiben igazán különböznek Ó-Hollywood férfihőseitől. A család, a házasság, a nemzet védelme ugyanúgy fontos eszmény marad számukra, csakhogy Nolte és Gibson karakterei a három említett érték közül egyiket tudják csupán teljesíteni, és ez a feszültség teszi igazán konfliktusossá és neurotikussá őket. A yuppie-korszak felgyorsult világában ők maguk is munkafüggő (workalcoholic) figurákká válnak, ezen tevékenységüket azonban, ha nem is kifogástalanul, de nagyon magas szinten űzik. Jelzés értékű, hogy mindketten afroamerikai társat kapnak (Danny Glover és Eddie Murphy személyében), a társadalmi integráció határait tehát nem bőrszín, hanem a törvénytisztelet mentén húzzák meg ezek a filmek.

Die Hard

A Die Hard minden akciófilmek esszenciája, ami összegzi a műfaj szinte összes lehetséges sémáját és bemutatja az Amerikára leselkedő valamennyi veszélyt, a kiberterroristáktól kezdve egészen a XX. századi totalitárius mozgalmak máig megmaradt híveiig. John McClane a fentebb vázolt kiégett karaktereket ötvözi a mélyen elhivatott, hazát védelmező Piszkos Harry-féle hősökkel. Az egyszerű amerikai kisember, akinek sosem jön rendbe családi élete (és ennyiben máris nem tekinthető igazi klasszikus hollywoodi példaképnek), és aki mindig spontán keveredik bele a legnagyobb kalamajkába, de ha már ott van, megmenti az egész nemzetet. A Die Hard – a Piszkos Harry mellett – a májer beszólások, valamint a rosszfiúknak és a törtető kollégáknak szánt íncselkedő aranyköpések bölcsője, illetve a hosszasan felépített akciójelenetek megteremtője. Callahan és McClane már csak abból a szempontból is érdekes karakterek, hogy milyen puritán eszköztárral, egyszerű kézműves eszközökkel képesek bárkivel szembeszállni.

Martin Brest forradalma: A Beverly Hills-i zsaru és Éjszakai rohanás

Martin Brest a nyolcvanas évek végén hozott új színt az akciófilmek univerzumába, amikor a műfajban alapvetően is meglévő humort és abszurditást elkezdte sokkal látványosabb szintre emelni. Mások mellett komikusokat, Eddie Murphy-t és Charles Grodint, tette meg filmjei hőseivé, akiknek bohókás, léha vagy épp esetlen, burleszk-szerű jelleméhez szabta filmjeinek történetét és stílusát. Axel Foley éppoly lerobbant életét él, mint John McClane vagy, csakhogy százszor könnyedébben kezeli a kihívásokat, mint kollégája. Jonathan Mardukas pedig kifejezetten a nézőket szimbolizálja: egy közülünk, aki teljesen hétköznapi emberként kerül be a gengszterek világába. Az Éjszakai rohanás nem mellesleg minden idők talán legszabadszájúbb és legviccesebb mozgóképes alkotása.

Féktelenül

Jan de Bont 1994-ben váratlanul nagyot robbantott Féktelenül (Speed) című akciómozijával. A sikerben bizonyára szerepe volt a mindig laza és természetes Sandra Bullocknak, illetve Keanu Reeves elhivatott és Dennis Hopper eszelős alakításának is. Mindenesetre ez volt talán az utolsó vegytiszta akciófilm, aminek sikerült teljesen új alapszituációt beemelni a műfajba. A bezártság szorító érzetére apelláló, egy térben játszódó thrillerek korábban is készültek már, a Féktelenül azonban egy mozgó zárt teret teremtett buszon játszódó cselekményével. Nem beszélve a vizuális effektekről, amik akkoriban még sokkal jobban lenyűgözték a széles közönséget, mint a mai blockbusterek üres látványorgiái.

Az egykor fantáziadús, fordulatos, látványos, innovatív és humoros akciófilmek, valamint csábos hőseik helyét mára a Marvel Moziverzum vette át a maga sajátosan értelmezett világábrázolásával. A kortárs akciómozik egyre sablonosabbak, egyre kevésbé intellektuálisak és már az is ritkaságnak számít, hogy nívós színészgárdát szerződtessenek. Szerintetek mi lehet az oka az akcióhősök visszaszorulásának? Lesz még reneszánsza a műfajnak?