Emlékeztek még azokra az időkre, amikor a BioWare neve egyet jelentett a minőséggel, a stúdió pedig nem azzal kívánta eladni a játékát, hogy minden társ pánszexuális, az egyik ráadásul they/them névmást használ? Végtelenül szomorú, hogy erre az érára már csak múlt időben tudok hivatkozni (szó se róla, megeshet, hogy végül kellemes meglepetésnek bizonyul a Dragon Age: The Veilguard, de eddig nem úgy fest a dolog), mindenesetre hiába indult zuhanórepülésnek a szebb napokat is látott stúdió, ez mit sem változtat azon, hogy még ennyi év elteltével is a Star Wars: Knight of the Old Republic a kedvenc játékom, a Mass Effect pedig a kedvenc trilógiám. Ez utóbbi ráadásul úgy jött össze, hogy az első egy-két órában még a KotOR imádatom ellenére sem éreztem teljesen magaménak Shepard parancsnok később felejthetetlennek bizonyult kalandját, a kissé esetlen harcrendszert (erről később) megszokva viszont hamar magával ragadott az alkotás – olyannyira, hogy rögtön a stáblista után már indult is a második menet, csak akkor már a renegát vonalon. Persze ma már egészen nyugodtan kijelenthetjük, hogy az első Mass Effect nem minden szempontból állta ki az idő próbáját (ezt elég jól mutatja, hogy a teljes triót magában foglaló Legendary Edition is ezen változtatott a legtöbbet), de az abban debütált, filmszerűséget elősegítő párbeszédtárcsa, az alapos műgonddal kidolgozott lore és a stúdió korábbi munkásságához méltó karakterek bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy instant klasszikus váljon belőle, lerakva ezzel egy olyan sztori alapját, ami máig képes hatalmába keríteni a sci-fi szerelmeseit.
A kép forrása: Steam
Persze a BioWare is érezte, hogy az első etapban nem sikerült teljes mértékben megvalósítania a Gears of Warból kölcsönzött, fedezékeken alapuló harcrendszert, emellett pedig a hírhedt Mako irányítása is hagyott némi kívánnivalót maga után, így borítékolható volt, hogy a végül 2010 januárjában megjelent Mass Effect 2 hoz majd néhány változást. Amire viszont senki sem számított, hogy a fejlesztők lényegében kigyomlálják az összes szerepjátékos elemet (páncélok használata, sokrétű fejlődési rendszer), és helyette inkább az akcióra helyezik a hangsúlyt, ami a csapat örökségét tekintve könnyedén katasztrófába torkollhatott volna – ne feledjük, hogy a stúdió a CRPG műfaj ékköveinek is tekinthető Baldur’s Gate 1-2-vel vált világhírűvé. Szerencsére a volna szócskát kell aláhúznunk az előbbi mondatban, a merész lépés ugyanis bevált, cikkünk alanya pedig az említett év egyik legjobb videójátékává lépett elő – 96 ponton áll Metacriticen az Xbox 360-as változat. No, de miként is lehet egy játék jobb az elődjénél úgy, hogy közben sok szempontból kevesebbet kínál?
Nos, nemes egyszerűséggel úgy, hogy a Mass Effect 2-ben minden létező elem a helyén volt. A harcok során végre működött a fedezékrendszer (nem is akárhogy!), a fegyverek túlmelegedése miatt sem kellett többé aggódnunk, nem mellesleg súlya is volt a lövéseknek, így nem éreztük azt, hogy vízipisztollyal puffogtatunk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a látványos és hasznos képességeknek hála valódi pusztítást vihettünk véghez a csatatéren, talán a laikusok számára is egyértelművé válik, miért nem fanyalogtak a rajongók az arányok eltolódása miatt – pláne, hogy ettől függetlenül azért az RPG vonal sem veszett el teljesen, hiszen maradtak a párbeszédek és a sokszor embert próbáló döntéshelyzetek. A nemrég említett járművet is száműzték a szakik, ami megkímélt minket néhány agyvérzéstől, bár felfedezés fronton azért így is érte némi szó a ház elejét, mert míg a Mako használata frusztráló volt, addig a bolygók letapogatása az unalmas kategóriába esett – mindenki eldöntheti, hogy melyik a rosszabb.
A kép forrása: Steam
Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a BioWare rendkívül borongósra vette a figurát a történet terén (eleve Shepard halálával indít a sztori), amit én személy szerint örömmel vettem, mert odáig vagyok a sötétebb árnyalatokért – a KotOR 2 nem sok vidámsággal szolgáló sztoriját is imádom. Mivel a Gyűjtők (Collectors) nem jelentettek akkora fenyegetést a galaxisra nézve, mint az összes értelmes létforma kiirtására „szakosodott” Kaszások, akár azt is mondhatnánk, hogy a Mass Effect 2 cselekménye csupán hidat képezett az első és a harmadik fejezet között, ám még ezzel együtt sem éreztem úgy, hogy egy filler epizóddal lenne dolgunk. Az emlékezetes prológus miatt ugyebár eleve rendkívül személyesnek mondható a történet (ami nálam szintén jó pont, a Cyberpunk 2077-et is ezért imádom annyira), azt pedig egyenesen zseniális lépésnek tartom, hogy az első részben az egyik legfőbb rosszként felvázolt Cerberus kötelékébe kellett, hogy álljunk, így kvázi az ellenségnek dolgoztunk a kaland során – ritka az ilyen, meg kell becsülni. Ehhez a nem épp hétköznapi felálláshoz ráadásul a helyszínek is eléggé passzoltak, pláne az első és második ránézésre is bűnözéstől bűzlő Omega, de a csodaszép Illium és Tuchanka is megér egy misét, a szinte horrorba hajló Kaszás roncsról és a Gyűjtők hajójáról már nem is beszélve.
A kép forrása: Steam
Amivel viszont teljességgel levett a lábamról a BioWare, az a csapat, amit össze kellett verbuválnunk a rossz döntések esetén szó szerint öngyilkos küldetéshez. Már az első Mass Effectben is remekül megírt, nem mellesleg kedvelhető társak kaptak helyet a Normandy SR-1 fedélzetén, az utód azonban bőven lekörözte ezen a téren, leginkább annak köszönhetően, hogy ezúttal többen szegődtek a főhős mellé. A díszes társaság ráadásul tartalmazott egy-két ismerős arcot (a folyton kalibráló Garrus és Tali), kiknek személyisége így kapott néhány extra réteget, de az új érkezők anekdotáit is öröm volt hallgatni – Miranda Lawson és Mordin Solus történeteivel elég nehéz volt betelni, de a többi társ is hamar belevésődött az emberek emlékezetébe – a DLC karaktereket is beleértve. Megfelelő szociális élet esetén ráadásul rózsaként nyíltak meg előttünk a bajtársaink, akik végül egy személyes küldetéssel is megbízták Shepardöt, ezek minőségére és kivitelezésére pedig nincs más szó: hibátlan. Komolyan, máig nem nagyon találkoztam olyan videójátékkal, ami ennyire mesterien megkomponált mellékküldetésekkel jutalmazta volna a kitartó társalgást – talán a fent említett Cyberpunk 2077-et kivéve, amiben azért eléggé parádésan sikeredtek a főbb szereplők által kínált missziók.
Így az utolsó bekezdéshez érve összegezném picit, hogy végső soron miért is gondolom jobb játéknak a Mass Effect 2-t az elődjénél. Értelemszerűen ott van ugyebár a harcrendszer, melynek minden porcikája óriási fejlődésen ment keresztül, de emellett a Mako kukázása miatt is bontottam egy pezsgőt akkoriban – persze a monoton szkennelés sem a világ legjobb elfoglaltsága, de az én szememben az volt a kisebbik rossz. Jómagam a történetet is erősebbnek éreztem, mert bár nem volt annyira monumentális, mint a Harbinger elleni hadakozás, egyrészt több szereplőt mozgatott, másrészt a játéktörténelem egyik legizgalmasabb küldetéséhez vezetett – nagy kár, hogy az utolsó főellenfél azért eléggé belerondított az összképbe. Ami a társakat illeti, szerintem egyértelműen ez az opusz jelentette a BioWare csúcspontját, mivel minden egyes szereplő olyan tapsot érdemlő személyiséget és szövegeket kapott, hogy sokadszorra is öröm meghallgatni a kellően hosszúra nyújtott párbeszédeket, amik a nagyszerű vágásoknak és kameraállásoknak köszönhetően minden esetben egy interaktív film hatását keltik. Ezzel talán a kisebbséghez tartozom, de én a történetet lezáró harmadik felvonást is imádom (az Extended Cut DLC után a befejezéssel sem volt túl nagy bajom), de tény, hogy a trilógia középső oszlopát semmilyen téren nem tudta felülmúlni. És nektek melyik a kedvec részetek a szériából?
A rovat korábbi részeit INNEN tudjátok elérni.
A borítóképek forrása: Steam, Electronic Arts
