A LEGO egyfelől kreatív, színes építőjáték, másfelől a szülők kirablásának szofisztikált formája, ahol megveszel aranyáron egy doboz műanyag bizbaszt, a gyerek egyszer összerakja, és többet rá sem néz, vagy ami még rosszabb, összerakja és SZÉTSZEDI, aztán hetekig keresitek (reménytelenül) az ostromgép kerekét, a léghajó kosarát stb. Ha hegyes dolog veszett el, akkor az persze nagy valószínűséggel előkerül: éjszaka a WC-re menet mezítláb, teli talppal belegyalogolva. A hanyatló kapitalizmus fröccsöntött ópiumából persze rengeteget vásároltam ajándékba, és nem csak azért, mert annyira jófej voltam, hanem a fentiektől függetlenül egyrészt nekem is bejött (remek együtt játszós lehetőség), másrészt a saját gyerekkoromból teljesen kimaradt.
A '70-es évek végén ugyanis a LEGO olyan volt, mint mondjuk, a sötét anyag: hallottuk, hogy létezik, de senki sem látta. Abban az időben a kisdobos, és úttörő szövetségek virágoztak, hetente-kéthetente volt például őrsgyűlés. (Az őrs, ”raj erejű formációt” jelent a szervezetben, ahol én voltam a nótafa. Végül is mi más lehettem volna a repedtfazék hangommal!?). Az őrsgyűlés mindig más tag családjánál került megrendezésre, tulajdonképpen egy potya uzsonnát jelentett, és egy kisebb tatárjárást, beleértve az illető játékainak szétpakolását. Az egyik osztálytársamnál került elő egy ilyen alkalommal több készlet LEGO, ami iszonyú menőnek tűnt (építőkocka ablakokkal és kerekekkel, kb. mint az űrtechnológia), és ha lett volna ”must-have” listám, tuti felírom rá, jóval a ruszki versenybicaj és a csehszlovák fémépítő elé.
Az évek múlásával aztán kiderült, hogy meglett férfiemberként remekül lehet álcázni bizonyos dolgok beszerzését a ”vegyük meg a gyereknek” felkiáltással, mert ugye senki nem gondolja, hogy a 2-3 éves porontynak komolyan kéne egy kamerás drón, ez pedig LEGO-nál is működött. Érdekes egyébként, hogy mennyire máshogy vannak a gyerekek bedrótozva, mint a felnőttek: a nálam extázisközeli LEGO tehervonat például náluk nem annyira jött be, a legnagyobb örömforrások (amit ezerszer szétszedtek vagy bővítettek) pedig emlékeim szerint olyan egyszerűbb készletek voltak, mint a rendőrőrs vagy az almafa ház. A Technicsekkel (pl. kamion) összerakás után már csak én játszottam, és pneumatikus darut, nagy bánatomra, egyik lurkó sem kért soha karácsonyra.
Ami a LEGO-videójátékokat illeti, a filmes és egyéb univerzumok adaptációival már a kezdet-kezdetén megvolt a ”kontakt”, a korai darabok, tehát a Star Wars-vonal például egyértelműen a legnagyobb kedvenceim közé tartozott. Hozzáteszem, a filmes kánonnak is biztos van ebben szerepe, ahogy a Harry Potter- és az Indiana Jones-univerzumról készült legós lenyomatok iránti rajongásnak is. Egyébként ezek voltak azok a játékok, amelyekben még az amúgy nem túlzottan kedvelt 100%-os végigjátszós-gyűjtögetős részt is igyekeztem mindig kimaxolni. Végül a szuperhős-dömpingnél morzsolódtam le, a Batman és The Lord of the Rings még ”megvolt”, de a marveles részeknél kiszálltam. Nincs konkrét oka, egyszerűen csak elmúlt a varázsa.
És hogy mit látnék szívesen LEGO-ba öntve? Nos, első körben talán a John Cartert. Ha valaki nem olvasta volna Edgar Rice Burroughs Mars-ciklus regényeit (2012-ben film is készült belőle), tömören egy polgárháborús veteránról szól, aki egy titokzatos barlangon keresztül egyenesen a Marsra kerül. A helyiek – vörös bőrű humanoidok, meglehetősen lengén öltözött női példányokkal – által Barsoomnak nevezett bolygón az alacsony gravitáció miatt emberfeletti erővel rendelkező harcos válik belőle, majd különböző kalandokba keveredik. A filmes sztorit követve, Hélium és Zodanga léghajóinak a harca pazar lenne LEGO-köntösben, a tarkokra (négykezű, zöld marsi vadak) pedig remek gegeket lehetne ráhúzni. A másik jelölt Verne Gyula 80 nap alatt a Föld körül című regénye, amely tényleg dúskál helyszínekben, szereplőkben, és a 19. századi utazós felütés szinte kiállt a megLEGOsításért.
Szerkesztőségünk többi tagjának álom LEGO-játékáról erre a linkre kattintva olvashatsz!
