Philip Zimbardo neve elsősorban a stanfordi börtönkísérlettől vált ismertté. Az 1971-es teszt során egyetemi hallgatókra osztottak börtönőr és rab szerepeket, hogy kiderüljön, mennyire élik bele magukat a helyzetbe. Az eredmény sokkoló volt: a csoportok teljesen egymásnak feszültek, a két hetesre tervezett kísérletet mindössze hat nap után meg kellett szakítani. Zimbardo világhírű lett, stanfordi eredményeit számtalan területen alkalmazzák, kezdve a pszichológiától a szociológián át egészen a közgazdaságtanig.
Philip Zimbardo
Zimbardo ezt követően az emberi gonoszságot kezdte kutatni, kiindulópontnak pedig szinte minden esetben a stanfordi kísérletet tette meg. Ez nem is volt probléma, kontrollált környezetben talán még egy félelmetesebb pszichológiai teszt sem készült. Legutóbbi, Nikita Coulombe pszichológussal közösen írt könyve azonban, a nemrég a Libri Könyvkiadó Kft. gondozásában magyarul is megjelent „Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak?” új, a szakember számára kevéssé ismert területre téved: a modern férfiválság okait kutatja.
Hogy ez egyáltalán létező dolog-e, nem az én tisztem eldönteni, mint ahogy a könyv azon aspektusait sem véleményezem, miszerint a női egyenjogúsági törekvések ártottak a férfi nemnek, vagy, hogy a nemi szerepek fellazulása káros lehet a gyermekek fejlődésére nézve. Engem kizárólag egy dolog érdekel: az, hogy Zimbardo szerint a pornó- és a videojáték-függés okozza a legtöbb gondot a fiúk fejlődése során.
Leölök egy boss-t, aztán letolom a gatyám
Zimbardo úgy érvel, hogy a fiatal férfiak manapság teljesen eltávolodnak a társadalomtól. Nem foglalkoznak a családjukkal, barátaikkal, sőt semmilyen szociális kapcsolat sem érdekli őket. Helyette a non-stop jutalmazás világában élnek: a videojátékokban sikereket érnek el, azt hiszik, övék a világ, majd ha megunták az akciót, jöhet az internetes pornó, ami szintén a jutalomról szól, méghozzá befektetett energia nélkül.
Veszélyben a gyermekek?
Elvégre nem kell meghódítani egy lányt ahhoz, hogy ruha nélkül lásd: elég betölteni egy videót, esetleg a fejedre tenni egy VR-sisakot, mellé beruházni valamelyik népszerű maszturbátorba (igen, vannak ilyen készülékek, nemrég a Kickstarteren is nagyot szakítottak az egyikkel), és már mehet is a buli, amit ismét egy kis játék követ majd.
A pszichológus úgy véli, ez a folyamat nagyon káros, hiszen elszakítja a fiatalokat a való élet kihívásaitól. Állítja: a játékfejlesztők kihasználják a gamerek jutaloméhségét, függővé teszik őket, példának pedig az RPG-k fejlődési rendszerét hozza fel. Minél többet játszik valaki egy adott karakterrel, az annál értékesebbé válik – bumm, jöhet a jutalmazó matyizás!
Sokat játszunk, de nem eleget
Nem tagadom, hogy a fenti kép ijesztő. Sőt biztos akadnak olyan fiatal felhasználók, akik valóban beleesnek a játék- és pornófüggés okozta körforgásba. Ebből kiszakadni nem könnyű, sokszor szakember részvételére van szükség hozzá. Csakhogy Zimbardo elköveti azt a hibát, hogy általánosít: a játékfüggést kizárólag a gép előtt töltött idő alapján definiálja. Ahogy a Könyves blognak is kifejti, napi 2-3 óra játékból idővel 5-10 óra lesz.
Van, hogy a játék nem enged el...
A veszélyes limit Zimbardóék szerint a napi 4 óra játékidő – ettől kezdve válik valaki potenciálisan játékfüggővé. Itt azonban nem áll meg a folyamat: sok férfi 10-15 órát játszik naponta, szexuális életük azonban gyakorlatilag nincs, sőt akadnak, akik életükben nem voltak együtt senkivel, mert képtelenek az érzelmi kötődésre. Gyakorlatilag halálukig egyedül maradnak, hacsak a botok és az NPC-k össze nem haverkodnak velük.
A könyv statisztikai adatokkal és anekdotákkal igyekszik alátámasztani a videojáték és a felnőtt remeteélet közötti állítólagos összefüggést. És bár első olvasatra úgy tűnhet, ez sikerül neki, az igazság az, hogy a sok szám és százalék között pont a lényeg veszik el. Az említett összefüggés ugyanis sehol sem kristályosodik ki, a szerzők mégis kész tényként kezelik a létezését.
Nem Biblia
Szakmai körökben éppen ezért szkeptikusan, sőt durva kritikával fogadták Zimbardo eredményeit. A pszichológus ráadásul a definíciókat sem tisztázza, holott ezek nélkül nehéz hiteles, szignifikáns eredményekről beszélni. A könyvben például sokszor olvasható az „átlagos játékos” kifejezés, azt azonban nem tudjuk meg, mit is takar valójában (sőt személyes véleményem, hogy a szerzőknek sincs fogalma arról, miként határozható meg a hétköznapi gamer).
Chris annyira függő, hogy már a főszerkesztőt sem hallja meg :(
A fent említett 4 órás határ kiszámításának folyamata sem ismert, pedig érdemes lenne megmagyarázni, miért van nagyobb veszélyben egy napi 4 órát játszó fiatal egy olyan gyermeknél, aki csak 3 órát szórakozik a gép előtt. Sőt a kötetből azt sem tudjuk meg, miért csak a férfiak lesznek játékfüggők: oké, hogy a téma a modern férfi gyengesége, valamint az e mögötti okok keresése, de ez még nem elég indok arra, hogy az egyre több női játékost kihagyják a kutatásból.
És ha már videojáték-függés: manapság még az sem tisztázott, hogy ez a szenvedélybetegség egy új formája, vagy pszichológiai tünet – a kettő nem ugyanaz, ahhoz azonban, hogy a hozzá vezető utakat elemezzük, kéne már egy általános definíció.
Ennél is nagyobb gond azonban, hogy a videojátékok képbekerülését kizárólag válogatott népszerűségi adatokkal magyarázzák a szerzők. Elolvashatjuk, hogy a Call of Duty: Black Opsszal 68 ezer évnek megfelelő időt játszottak a gamerek világszerte, és hogy 2013 óta megkétszereződött az Egyesült Királyságban azon 5-15 éves korú felhasználók száma, akik táblagépet birtokolnak.
Egyre több a tabletes gyermek
Majd egyszer csak a semmiből jön a megállapítás, miszerint egy reprezentatív kutatás rámutat: azon házasságokban, amelyekben az egyik fél gamer, 83 százalékban a férfiak játszanak.
Gamer = férfi = sokat játszik = nyomós érv!
Hát nem. Zimbardo a saját területén tényleg maradandót alkotott, a „Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak?” azonban alapvető elemzési hibákat tartalmaz. Nem derül ki, miért húzzák rá a játékokra a szerzők a vizes lepedőt, mint ahogy az sem, hogy Zimbardo szerint a videojáték miért egyenlő a társadalomból való menekülés legerősebb eszközével.
Csak mert a játék alkalmas rá, hogy elfeledtesse velünk a valóságot? Jogos. Csak épp ennyi erővel egy jó könyv vagy filmsorozat is veszélyes lehet. A pornó témába hozása pedig még egy kicsit mintha olcsó trükk lenne: a játékos kocka, aki egész nap a szobájában maszturbál, olyan sztereotípia, ami felett a modern pszichológiának rég el kellett volna siklania.
„A játék rossz, értem?”
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Zimbardóéknak nem lehet igazuk. Csupán a módszereik nem elég kifinomultak ahhoz, hogy ezt alátámasszák. A játékokról ráadásul csak akkor érdemes értekezni, ha az ember tudja, milyenek. Ebbe sok szakember belefutott már a történelem során, elég csak a legendás filmesztéta Roger Ebertre gondolni.
Zimbardóék szerint ez a játékosok jövője
Zimbardo 83 éves, nem valószínű, hogy valaha is játszott, a modern programokat is csak eladási és felhasználási adatok alapján tárgyalja ki a könyvében. Az olyan eredmények felett, mint hogy az MMORPG-k igenis javíthatják a szociális érintkezési készséget, szemet huny, helyette a felhasználók magas számával hozakodik elő, na meg egy tévéműsort emleget, amiben egy fiatal a World of Warcraftet jelölte meg az élete értelmeként.
Kár, mert ebben a témában ennél sokkal több van. Remélem, a sok kritika Zimbardóhoz is eljut, és később kiad egy újabb, mélyebb kutatást a témában, vagy esetleg azok publikálnak választ, akik már most ingatják a fejüket a különböző egyetemek pszichológiai és statisztikai tanszékein. Addig is azonban nyugtalanító a tudat, miszerint 2016-ban is megjelenhet könyv a szerencsétlen kocka magányos, keserű életéről. És most ha megbocsátotok, bezárom a Wordöt, mert egyedül maradtam az irodában, és jöhet a pornó!
Viszont az a probléma hogy olyan témába nyúlt ami ennél lényegesen komplexebb. A mai társadalom java részt a nullával egyenlő. Férfi ként látom milyen nőkkel van tele a világ és sokszor sírni támadna kedvem, mert lassan a legtöbb sztereotípia igaz. Egyszerűen a nők elé olyan ideálokat állítanak amik hamisak. Így elégé el is torzulnak a nők, nem csak külsőleg de belsőleg is. És a férfiak zöme meg nem egy torz személyiségre vágyik élete párjának. És többek közt személyes tapasztalat is. Megtehetsz az ég adta világon mindent egy nőért, ha az nem értékeli úgy azt ahogy kellene, mert hamis ideállok lebegnek a szeme előtt. Legyél vékony, legyen nagy melled, buliz, legyél hetente 1x részeg, stb. Ilyen ideállok mellett mit várnak, jó hogy sokan elfordulnak ettől az egésztől. Engem is tettek már ki azért mert bulizni meg inni akart az illető, és lehozhattam volna a csillagos eget is akkor is lelépett volna, de azért elmondta hogy szeret .... És akkor most mit várunk, sok srác akiben van csak egy cseppnyi jóindulat, udvariasság, önállóság meg humor, az nem egy egy éjszakás kalandra vágyik, hanem egy partnerre. Pont azért mert 1 alkalomra nőt nem nehéz találni, be kell menni egy szórakozó helyre és csókolom, kellő mennyiségű alkohol fejében már meg is van. Olyan viszont aki potenciális partner lehet elég kevés van. Aztán ott van a másik hamis kép amit szintén a nők felé közvetít a társadalom, ki a "szexi" pasi. Akinek kockás hasa van, akinek nagy "műszere" van, aki követi a divatot meg akinek bármilyen drága autó van a segge alatt. Éss ennyi, ha nem rendelkezel ezekkel a kvalitásokkal akkor gyakorlatilag neki se vágj, mert hatványozottan kevés olyan női egyed van akinek már nem ez a fontos. Személyes tapasztalat szintén, teljesen odáig volt értem a nőszemély, majd közölte hogy amúgy nem járna velem, mert nincs sportos testalkatom és neki csak olyan pasi kell aki olyan. Oké, nem vagyok kigyúrva, nincs sakktáblám, de ezt leszámítva egy totál normál alkat vagyok (értsd nem vagyok kövér). De ha már feldobta a magaslabdát miért ne, válasz oké. Nekem a személyiség számít, de ha már itt járunk, elől deszka hátul léc vagy, úgy hogy hagyjuk, nem szeretek rétegelt lemezt ölelgetni az ágyamban. Majd megsértődött és elment, hogy én milyen bunkó vagyok.... Akkor most kérem szépen mi is van ?
Érvényesüljön egy normális férfi ebben a világban, ahol a legtöbb nő értékrendje olyan tökéletesen el van *****va, hogy rossz nézni. És csodálkoznak, hogy inkább elvonul valaki játszani.
Oké ez fordítva is igaz, a férfiaknak meg a tipikus nagymellű nagy seggű, darázs derekú nő van ideálnak beállítva, és sokan bele is esnek ebbe, hogy nekik csak olyan kell, semmi más. De azért aki kicsit is értelmes ezen túl lendült már. És a legtöbb pasi azért túl lendült ezen ahogy látom, sőt sokszor örül ha talál 1 olyan nőt aki értelmes és nincs elcseszve. Ezt egyetemen is láttam, hogy hiába volt egy nő iszonyat okos és iszonyat rendes, futott a hamis értékrendek után mert csak az a jó, míg a legtöbb pasi szart ebbe bele.
Nem azt akarom mondani, hogy a pasik jobbak. Mert nem, ezen az oldalon is van kellően sok olyan barom akivel padlót lehetne felmosni, vagy aki az ideáloknak beállított nők után fut. Csak talán egyre kevesebb ilyen van. Minden esetre tisztelet az olyan nőknek és férfiaknak is, akik tudnak gondolkozni és nem a korunk ideáljai után futnak, vagy nem a kinézet az első náluk. De azt hiszem a társadalom eltorzulásáért, nem a videojátékok a felelősek. Ez csak egy opció arra, hogy valaki elmeneküljön ebből a pöcegödörből. El lehet a filmekbe, a sorozatokba, a könyvekbe, az alkoholba, a munkába vagy akár egy kutatásba is menekülni. A játék csupán csak egy N+1. lehetőség ezen a listán.
Köszönjük prof üljön le...
Elég nehéz definiálni mi is igazából a szenvedély, mert mindentől függsz és nincs olyan ember, aki ne függne egy vagy több dologtól. Felhozzák ismételten a normálisnak kiáltott dolgokat, de tulajdonképpen ahány ember annyi módon értelmezi a normálist és bizony lesz olyan, hogy valakinek ez vagy az nem fog tetszeni vagy nem kell az életébe, ezért lesznek olyanok akik meg ezért fogják azt az illetőt zrikálni.
Részben egyet értek a megállapításokkal, sok dolog igaz ebből rám, de speciel másra mondjuk kevésbé, vagy valakire még inkább. "Nem nézek pornót"