Nem minden játéknak van szüksége remasterre vagy remake-re. Bőven akad olyan, ahol az eredeti grafika, a maga idejében újdonságként ható, de manapság általános játékmenet, vagy a már elavultnak számító platform limitációiból fakadó megoldások adták a lelket, és ezt ráerőltetni egy modern keretre megöli a lényeget.
Akkor van csak igazán értelme felújítani egy játékot, ha magát a történetet és élményt érdemes tovább adni egy új generációnak, mely az elöregedett grafikát és animációkat bottal sem piszkálná meg, de egy modern korral lépést tartó változatban átélhetné az eredeti verzió varázsát. A 2001-es Max Payne ezek közül minden kritériumot kipipál. Az idén huszonegyedik életévét betöltő játék a Remedy leghíresebb műve (bár a Control is egész jól teljesít napjainkban...), igazi pionírja volt a modernizált noir műfajnak, és a poétikus monológok közé kevert véres, slow motion golyózáporoknak. Max sztorijából egy remek második és egy felejthető harmadik rész, illetve egy borzalmas film is készült, de semmi sem érhet fel az eredeti játék sötéten lírai, bosszúszomjas utazásával a hófedte New York alvilágán át.
A történet egyszerre kezdődik jövőben és múltban: Max egy felhőkarcoló tetején áll, alatta az épületben holttestek tengere fekszik, de a több éves rémálom és bosszúhadjárat végre végetért. Max visszatekint a boldog múltra is, ahol esténként újszülött lánya és felesége várt rá idilli kis házukban – ám egy nap hazaérve csak vér és csend fogadta. A vérbe fagyott csecsemő és hasonló kegyetlenséggel lemészárolt szerelmének emléke addig fogja kísérteni Maxet, mígnem mindenkit megtalál és megbüntet, aki felelős családja haláláért... A játék ezen a ponton tér vissza a jelenbe, a brutális alapsztorihoz illő melankolikus, sötét hangulatban. Max a noir krimik hőseihez hasonló figura, morózus, kétes erkölcsű, aki ugyanolyan ékesen monologizál az élet értelméről, mint New York mocskos sikátorairól. Még a hétköznapi helyszínek is sötétek és vészjóslóak ebben a világban, a metró a mafia zsoldosaival és drogosokkal van tele, a téli éjszaka kormányszintű összeesküvéseket rejt. A város történetének legkeményebb hóvihara közepén Max rátalál a családja végzetéért felelős szervezethez vezető szálra, és számtalan különös karakter, szürreális látomás és rengeteg hétköznapi erőszak útvesztőjén át követi is azt – mint előre tudjuk, egészen a történet vérzivataros végpontjáig.
Ami 20 évvel ezelőtt igazán különlegessé tette ezt a játékot, az korántsem (mára komikusan ósdi) grafikája volt, hanem a noir zsánert idéző hangulat, a stílusos szöveg, a skandináv mitológia alakjait és szimbólumait idéző körítés, és Max személyes világvégéjének meglepően szentimentális története. Mindezeket változtatás nélkül át kéne emelni egy felújított változatba, ahol a bullet time ugyan már nem hatna akkora találmánynak, mint 2001-ben, és talán főhősünk ikonikusan grimaszoló modellje is kapna valódi mimikát, viszont az örökös havazás és a Max rémálmaiból előlépett Noir York szebb lehetne, mint valaha. Egy mai verzió talán nyitottabb világgal is operálhatna, mert bár a sztori lineáris, így is rengeteg részletet, NPC-k közti szórakoztató beszélgetést és rejtett szobát csempésztek már az eredetibe is, a mai platformokon pedig csodásan belakott, dinamikus világgá változhatna Max hideg valósága. Talán a narkós rémálmok, ahol csecsemősírás közepette kell foszforkáló vérnyomokon egyensúlyozni, finomított formátumban kerülnének egy ma készülő játékba, cserébe viszont valószínű, hogy a sztorit átszövő képregénypaneleket kidolgozottabb stílusban, művészekkel készítenék el.
Az pedig hab a tortán, hogy az elmúlt évtizedekben a skandináv mitológia feltornázta magát a popkultúra közös tudatának felszínére, így sokkal többen ismernének rá az istenek alkonyának sagájára, már azelőtt is, hogy eljutnak a RagnaRock (Ragnarök) klubban játszódó pályára: a végtelennek tűnő tél eljövetele, az Alex Balder (a mitológiában Baldr) halálával kezdődő események, az Aesir vállalat titkos Valhalla projektje, a Valkyr (valkűr) nevű kábszer, a minden fölött álló, félszemű Alfred Woden (Odin)... A párhuzamokat sokáig lehetne sorolni. Mindezt pedig fantasztikus soundtrack spékeli meg, ami ugyanolyan egyedi és emlékezetes, mint a játék legtöbb aspektusa, és gond nélkül megállná a helyét egy mai címben is. Igen, végtelenül elfogult vagyok, mivel két évtizede tartom az egyik létező legtökéletesebb játéknak, de szerintem a világ sokkal jobb hely lenne egy felújított Max Payne megjelenése után...
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
