A legjobb filmek, játékosoknak - 1. rész

• A játékokból készült filmek szinte mindig rosszak
• Ennek oka az interakció kivonása az egyenletből
• De mi van akkor, ha játékosként keresünk filmet?
• Na és ha a játékok filmes gyökereit kutatjuk?

Bizonyára sokatoknak volt már olyan élménye, hogy megnézett egy jó akciófilmet vagy sci-fit, és közben végig azon gondolkodott: milyen jó lenne valami hasonlóan intenzív, ilyesforma atmoszférájú játékkal játszani. És persze fordítva is. Játék és film kapcsolata beindítja a fantáziát, jóllehet, a két média nem mindig hat egymásra jótékonyan.

A játékokból készült filmek általában, ha anyagi sikert hoznak is, de esztétikailag pocsékra vagy legalábbis közepesre sikerülnek. A Hitman- vagy a Prince of Persia-mozi például nem is volt annyira rossz, ám egyikről sem lehet éppenséggel azt mondani, hogy filmtörténeti jelentőségű alkotások – s akkor még finoman fogalmaztunk.

Hiszen egy film, sikerüljön akármilyen jóra is, mindenképp elvesz a játékból.

Elvesz, mert likvidálja a játékost, illetve a játékos jogait. Aktív résztvevőből passzív nézővé válunk, ha az egeret vagy kontrollert popcornra és kólára cseréljük. Így lehet akármilyen jó egy játék-film, pont az az interakció veszik el belőle, ami a játékokat egyedivé teszi a (vizuális) művészetek/tömegmédiák között. Ráadásul rengeteg gyenge adaptációval találkozhatunk, melyek nemcsak képtelenek a klisés történeten kívül mással előrukkolni, hanem meg is változtatják a világokat, az atmoszférát, a karaktereket stb., és a sikeres címből csak a csinos külcsín marad meg. A Doom-film (csak hogy ne Uwe Boll-alkotásokat citáljak) például azért is borzasztóan rossz, mert bár megpróbálja imitálni az FPS-ek nézőpontját, de a pokoli démonokat vírusfertőzött mutánsokra, a horrorhangulatot pedig buta akciófilmes sablonokra cseréli.

A Silent Hill első filmváltozata sem volt rossz darab,
igaz, jobban működött a játékok ismeretében

De miért is rosszak vagy közepesek a játékokból készült filmek? Az interakció hiányán kívül a legfőbb probléma, hogy a játékok az őket megelőző médiákból, azaz alapvetően a képregényekből és a mozgóképekből táplálkoznak. Minden játék legalább 2-3 klasszikus filmből tevődik össze: az ős Pirates! Errol Flynn kalandfilmjeit, az ős Prince of Persia egyértelműen az Indiana Jonesokat és az Aladdint, a Half Life a Drágán add az életed, az Alien vagy a Halálhajó motívumait vegyíti, a 2013-as Tomb Raider pedig szintén az Indy-filmeket, illetve bizarr módon a Rambókat vagy a Nikita, a bérgyilkosnőt és sok más, úgynevezett „rape-revenge horror”-t (pl. Hannie Caulder) hozza össze egy történetbe. Vagyis eleve ismert filmek ismert kliséiből rakják össze a történeteiket a játékok. A két Mafia-mű sztoriját hiába írták meg jól, az összes klasszikus gengszterfilm az 1932-es Sebhelyes arcútól a Keresztapán át a Nagymenőkig és a Casinóig beugrik a játékosoknak, miközben a feltörekvő főhősöket terelgetik. És akkor még a Grand Theft Auto-sorozatról vagy a Far Cry 3: Blood Dragonról, mint filmes utalásbombákról nem is szóltunk, melyek tényleg szinte minden filmtörténeti klasszikusból idéznek.

Tehát, ha valaki játékból forgat filmet, az már „kétszersültet” készít. A kétszersült pedig kemény, sokaknak beletörhet a foga.

Hiszen klisék halmazából eredetit összehozni csak keveseknek sikerül, sikerült (Quentin Tarantino és Miike Takasi egyaránt megemlíthető). A mai mozgóképkultúránkban viszont agyunk már nem egy-egy műben gondolkodik, így, ha utólag nézünk meg filmklasszikusokat, akkor játékosként könnyen eszünkbe juthat róluk egy-egy videojáték. Megtekintésük alatt/után pedig kedvet kaphatunk egy hasonló műfajú és atmoszférájú alkotáshoz.

Alább a legjobb öt filmet válogattam szét ma is népszerű öt mozgóképes (illetve játékos) műfajon belül, melyek számos játékot és játékost inspiráltak, inspirálhatnak interaktív szórakozásra. Mivel azonban ez elég nagy falat egyetlen napra, ezért két részre bontom a mondókám; ma az akció és a fantasy birodalmába látogatunk el!

Akció

Az akciófilmek és az akciójátékok talán a legnépszerűbb műfajba tartoznak, minthogy akármilyen témát képesek magukba fogadni (háború, rendőrtematika, disztópiák stb.), továbbá egyszerű, gyors, de intenzív kikapcsolódást ígérnek. Nincs is annál nagyobb élvezet, mikor látványos robbanások, üvegszilánk-zápor, tűzpárbajok vagy kaszabolások szemtanúi vagy virtuális résztvevői lehetünk. A zsáner persze mind filmek, mind videojátékok terén rengeteg fércművet termelt és termel ki, ám szerencsére született jó pár kultikus alkotás, melyek mai napig meghatározzák az akciótrendet.

A Vaskereszt című, szokatlan háborús film sok akciófilm és játék
alapvetéseit fektette le 1977-ben

Sam Peckinpah, a legendás akciófilm- és westernrendező műve, az 1977-es Vaskereszt a bullet time (lassítás) funkcióját használó játékok és a második világháborús FPS-ek egyik filmes ősének számít. Persze a Medal of Honor első PC-s része a Ryan közlegény megmentéséből emelte át normandiai partraszállós nagyjelenetét, a Call of Duty 1-2 pedig az Ellenség a kapuknál (illetve a Sztálingrád) nyomdokain haladt, mégis Peckinpah művét emelem ki a világháborús akciófilmek közül.

A Vaskereszt mind témában, megvalósításban, valamint színészek terén is magasan veri Spielberg és Jean-Jaques Annaud kissé giccses, ömlengős és bő lére eresztett háborús eposzait.

Peckinpah védjegye a több kameraállásból megmutatott, lassításokkal teli, a golyó testbe csapódását kimerevítő filmforma, akciórendezés, mely már alapjáraton hihetetlenül látványossá teszi művét. A sztori a keleti fronton játszódik, és a Harmadik Birodalom szemszögéből mutatja be az Oroszországban elkövetett kegyetlenségeket két rivalizáló katonatiszt (James Coburn és Maximillian Schell kiváló alakításában) párharcán keresztül. A látványon túl így egy nagyon izgalmas, nem konvencionális történetet kapunk, melyben igazából nincs jó és rossz, csak kiábrándult, háborútól megfáradt, de hősiesen helytálló katonák. S nem kell félni: nem kell a nácikkal azonosulni, sőt, a Vaskereszt pont a hamis eszmékből való kiábrándulásról szól. Garantáltan visszahozza a kedvet a második világháborús játékokhoz, s gusztusunk támad valamilyen FPS-hez.

De persze lehetne említeni a nyolcvanas évek kultuszfilmjeit is: a Rambo-trliógiát, vagy a Kommandót, melyek láttán garantáltan Far Cry-ozni támad kedvünk, vagy a Drágán add az életedet, mely az „átlagember nagy nehezen elbánik egy hadsereggel” kaliberű címekhez (mint a Half Life vagy a Far Cry 3) csinál hangulatot.

S feltétlenül szóhoz kell juttatni a Peckinpah nyomdokain haladó John Woo-filmeket (A bérgyilkos, Hard Boiled), melyek lassítva golyót szóró, a tűzharcot harcművészeti koreográfiává alakító hőseinek technikáját a Mátrix fejlesztette csúcsra.

Peckinpah, Woo és a Wachowski-testvérek alkotásai a mai napig meghatározzák a játékvilágot, a Mátrix sikere óta a játékvilág lelassítása (bullet time) kötelező motívummá vált, kezdve a Max Payne-től a John Woo-féle Strangleholdon át a Watch Dogsig. A négy szerző bármely művét látva biztosan kedvünk támad (újra)játszani e klasszikusokat.

Fantasy

Az akcióműfaj után egyértelműen a fantáziavilágokat bemutató filmcsoport a legnépszerűbb manapság – a játékvilágban pedig domináns a fantasy. Szuperhősök, szuperrobotok, furcsa lények, mágusok, élőholtak, nekromanták, orkok és tündék uralják a vásznat és a monitorokat / HD tévéket egyaránt.

A Gyűrűk ura-filmek nélkül nem lenne annyi fantasyjáték sem,
ám Peter Jackson trilógiája utat nyitott a klónok áradata előtt

A Gyűrűk ura mindennek az őse, még a másik legnagyobb fantasy-sorozatot (vagy ha úgy tetszik, űroperát), a Star Warst is (részben) J. R. R. Tolkien könyve ihlette (másrészt pedig a Start Trek-sorozat). Ha Tolkien nem ötvözi a germán és kelta mítoszokat, nem találja ki ezt a világot, talán nem lenne táblás-, illetve számítógépes szerepjáték sem, minthogy a Warhammer, a Forgotten Realms vagy a Warcraft is közvetve vagy közvetlenül A Gyűrűk ura-trilógiából nőtt ki. Mely azóta persze három (plusz kettő) filmet, és számtalan játékot termelt ki, amik szintén film- és játékmásolatok százait ihlették (ha a Narnia krónikáinak volt is irodalmi gyökere, de a 2005-ös film nem véletlenül A Gyűrűk ura-láz alatt realizálódott). Nem csoda, hiszen, ha valaki megtekinti Peter Jackson filmjeit, azonnal orkokkal szeretne csatázni, ködös sziklaszirteket lenne kedve mászni, vagy gyönyörű erdőkbe kívánkozik (esetleg megkóstolná a sózott disznóhúst vagy a lembaszt). Persze megvehetjük a kardreplikákat, vagy gyűjthetünk kütyüket, melyek a trilógiához kapcsolódnak, de azért mennyivel jobb a Skyrimben vagy a Gothicban / Risenben fejlődni, világot látni, orkokat aprítani, nem igaz? De ott van a legfrissebb Gyűrűk ura akció-szerepjáték, a Middle-earth: Shadow of Mordor, mely bár inkább a Gyűrűk ura sötétebb oldalát mutatja be, ám mégis csak a könyvek és filmek világában kalandozhatunk, kaszabolhatunk benne (tesztünket megtalálod a 2014/10-es PC Guruban).

Persze a Gyűrűk ura-univerzummal egy szinten helyezkedik el a Csillagok háborúja-saga is, mely már rég túlnőtt a hat (illetve készülő több tucat – uram irgalmazz!) filmen.

De azért újra-újranézzük a legendákat, és bár, ha a Star Wars: Knights of the Old Republicban vagy az Star Wars: The Old Republic című MMORPG-ben alapvetően a Sötét Oldalt preferáljuk is, elnézzük, ahogy Luke megtéríti Vadert, vagy éppen azt, ahogy egy nyálas kis ripacs vaderkedik a harmadik részben. Mert még a pocsék első rész hibáit is megbocsátjuk, csak hogy ismét a Csillagok háborúja univerzumában létezzünk – nézőként. Természetesen mindenki fénykardozni szeretne, ha látja Luke és apja párbaját, vagy a lélegzetelállító Obi-Wan kontra Anakin finálét. Szerencsére ez irányú vágyaink számtalan játékban kielégülhetnek a Jedi Knight-sorozattól kezdve a Force Unleashed két epizódján át az említett MMORPG-ig bezárólag. Vagy akár a LEGO Star Warsokban, esetleg a kifejezetten kardozásra kihegyezett Wii-verziókban.

Akár hiszitek, akár nem, a Star Wars nem tudományos fantasztikum,
hanem afféle fantasy, másnéven űropera

Persze ezeken kívül találkozhatunk még jó néhány említésre érdemes fantáziafilmmel. Első számú kedvenc a Conan, a barbár lehet, melyben Arnold Schwarzenegger, az osztrák tölgy gépfegyver helyett jókora pallossal kaszabolja át magát a két órás játékidőn. John Millius, a rendező hála istennek egy igazi fegyvermániás, militarista vadállat, így a hajszálvékony történetet látványos, epikus zenével komponált kardharcokkal kompenzálja. melyek láttán az ember azonnal Diablózni szeretne, lehetőleg egy barbárral, aki végigaprítja Tristram és Westmarch szörnycsaládjait.

De hasonlóan intenzív, bár azért John Boormanhoz méltó módon sokkal intelligensebb élmény a kiváló Excalibur is, mely az Artúr-mondakör sajátos értelmezését nyújtja.

Ezt látva inkább valamelyik Total War-részhez (vagy King Arthur-játékhoz) támad kedvünk, mivel Boorman nemcsak a csatajelenetek látványosságára, hanem taktikusságára is nagy hangsúlyt fektetett. S ezek mellett meg kell említeni még a 300-at is, mely amellett, hogy számos filmes és sorozatos másolatot (Spartacus: vér és homok) ért meg, a hack ’n’ slash játékokhoz is újra kedvet csinál.

Mára ennyi volt, ha azonban szeretnél még olvasni a játékok és filmek kapcsolatáról, illetve olyan alkotásokkal ismerkedni, melyek még gamerként is kielégíthetik az igényeidet, akkor tarts velem jövő héten is, amikor a horror-, a sci-fi- és a gengszterzsánerek bemutatására kerítek sort!