A Psycho 1960-ban került bemutatásra, vegyes kritikák közepette. A mentálisan igen instabil motel-tulajdonosról, Norman Batesről szóló filmet kezdetben túl melodramatikusnak és felkavarónak tartották. Hatvan évvel később a Psycho-t széles körben úttörő filmként dicsérik ötletes narratív megoldásai, a pszichológiai horror és az erőszak kombinációja, valamint csavaros befejezése miatt. Alfred Hitchcock klasszikusa kevés reklámot kapott. A rendező nem engedte, hogy a sztárok, Anthony Perkins és Janet Leigh interjút adjanak, nehogy a film meglepetései véletlenül kiderüljenek – ezt hívjuk ma spoilerezésnek. Hitchcock bevezetett valami olyasmit is, ami azóta szerte a világon trenddé vált és még ma is hatással van a mozikra és a mozikba látogató közönségre.

Annak idején a mozilátogatók többnyire a film felénél érkeztek, csak azért, hogy lássanak egy éppen nagyon felkapott filmsztárt vagy egy izgalmas jelenetet. A Psycho volt az első olyan film az Egyesült Államokban, amelynél megtiltották, hogy bárki később érkezzen a vetítésre. Hitchcock ragaszkodott ahhoz, hogy a nézők az elejétől a végéig megnézzék a Psycho-t, és ezt mindenhol kihangsúlyozta. Azzal, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy senki ne érkezzen később, Hitchcock megpróbálta biztosítani, hogy minden egyes mozilátogatót ugyanazok az ingerek érjenek a film alatt: lepődjenek meg, borzadjanak el és rágják le a körmüket. 1960-ban ez a módszer még egészen újszerű és furcsa volt, de ma már teljesen megszokottá vált.