Üdvözlök minden kedves olvasót, LeEcoBo vagyok, ez pedig itt a Jackass személyes évösszegző szösszenetem. 2022 nyarán, tehát két és fél éve csatlakoztam a PC Guru szerkesztőségéhez, időközben pedig jelentős változások történtek a szórakoztatóiparban (különös tekintettel a videójátékokra) – szerencsére a jó irányba, de erről majd később. Az elmúlt esztendők során számos kisebb-nagyobb alkotás fordult meg a kezeim között, idén ráadásul több olyan cím is nálam kötött ki, ami miatt kár lett volna kinyitni a pénztárcát, szóval innen is köszönet a főszerkesztőnek, hogy megóvott néhány rossz befektetéstől. Természetesen nem csak csalódást keltő produkciókhoz volt „szerencsém” 2024-ben, következzenek tehát azok a játékok, amik színt vittek a szürke hétköznapokba, és végül elégedetten álltam fel előlük.

Az év kellemes meglepetései

Ha a meglepődés mértékét veszem alapul, akkor egyértelműen a Dragon’s Dogma 2 vitte a prímet a személyes listámon, az első résszel ugyanis képtelen voltam megbarátkozni anno, hiába mondták sokan, hogy az egy valódi klasszikus, és szégyelljem magam, ha nem pakoltam bele legalább száz órát. A folytatás azonban rögtön elvarázsolt, dacára annak, hogy a Capcom inkább csak finomított, mintsem változtatott az előd esetében használt recepten. Ha a fantasztikus harcrendszer és a lenyűgöző látvány mellé CD Projekt RED-et vagy BioWare-t idéző dialógusokat és történetvezetést is kapunk a stúdiótól, szinte biztosan ez lett volna nálam az év játéka, de így is sokkal jobban tetszett, mint azt vártam.

Az Indiana Jones and the Great Circle kapcsán is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mert bár nem féltem attól, hogy a modern Wolfenstein-játékokért is felelős MachineGames egy középszerű produktummal szúrja ki a rajongók szemét, tartalom és hosszúság terén is felülmúlta az elvárásaimat, arról már nem is beszélve, hogy a „Dishonored-formulával” engem kenyérre lehet kenni. Végezetül pedig ott van az abszolút kedvencem, a S.T.A.L.K.E.R. 2: Heart of Chornobyl, ami ugyan továbbra sincs befejezve, de egyszerűen olyan lehengerlő atmoszférát teremtett a GSC Game World csapata (mindezt a háború árnyékában), hogy minden frusztrációm ellenére végül 88 órát invesztáltam a posztapokaliptikus FPS-be.

Az év legnagyobb csalódásai

Sajnos ezen a téren sem volt túl nehéz dolgom, az én szememben ugyanis egyértelműen a Dragon Age: The Veilguard okozta a legnagyobb csalódást – mindezt úgy, hogy az előzetesen kiszivárgott információk alapján eleve nem volt túl magasan a megugrásra váró léc. Hiába végeztek ugyanis remek munkát a művészek és a pályatervezők, ha egy szerepjátékban (bár ebben az esetben inkább akció-RPG-ről beszélünk) rosszak a dialógusok és klisés a történet, akkor megette az egészet a fene. Márpedig a The Veilguard párbeszédei arcpirítóan bénák, a modern nyelvhasználat (nevezzük nevén a gyereket: a „nembináris” kifejezésről van szó) úton-útfélen kizökkent a beleélésből, a sztori pedig teljesen más irányt vett (nem a jó értelemben véve), mint amit az Inquisitionhöz készült Trespasser DLC után vártunk, ráadásul a döntések fontossága is csupán 3-4 eseményre korlátozódik. Ezek után nem csoda, hogy a veterán rajongók rá sem bírnak nézni a Dragon Age legújabb (vélhetően utolsó) felvonására, a BioWare pedig rögtön a megjelenést követően átnyargalt a következő Mass Effectre – ezek után egyébként ahhoz sem fűzök túl nagy reményeket, kész szerencse, hogy érkezik az Exodus.

És ha már sci-fi, a Starfield első bővítménye, a rejtélyes Va’ruun ház köré szerveződő Shattered Space is hagyott némi kívánnivalót maga után, mivel nem elég, hogy képtelen volt kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket, még rosszul is futott, a színhasználat miatt pedig kifejezetten rossz élmény volt a felfedezés, holott a Bethesda pont arra hegyezte ki a marketingkampányt. A képzeletbeli dobogó harmadik fokára én a Dead Rising Deluxe Remastert tenném, hiába bújtatta ugyanis a Capcom modern köntösbe Frank West hentparádéba torkollott plázalátogatását, a felszín alatt szinte minden mechanika ugyanaz maradt, így pocsék mesterséges intelligencia és botrányos gunplay várta azokat, akik még mindig nem untak bele az élőhalottak aprításába. Na de legyen is elég az idei, hullámvölgyekkel teli évből, lássuk inkább, mely alkotások miatt fogom vágni a centit 2025-ben.

Mit hoz 2025?

Az első programhoz szerencsére nem sokat kell szorongatnom az ollót, hiszen még a tervezettnél is korábban, február 4-én lát napvilágot a Kingdom Come: Deliverance 2, ami minden egyes új előzetes és információ után egyre jobbnak tűnik. Körülbelül 170-180 órát öltem bele anno az első részbe és annak DLC-ibe, tehát finoman szólva is beszippantott a végtelenül autentikus középkori miliő, amit az ígéretek (amiket hajlamos vagyok elhinni, ha a Warhorse Studiosról van szó) szerint a négyzetre emelnek a folytatásban, szóval nehéz lenne nem tűkön ülve várni az opuszt. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Az első helyen azonban mégsem a Csehországból érkező RPG áll, hanem a – dobpergés – GTA 6, avagy a történelem egyik legfontosabbnak titulált videójátéka. Mivel a Rockstar Games eddig még nem igazán okozott csalódást, a 2018-ban debütált Red Dead Redemption 2 pedig máig a legjobb (pontosabban legkidolgozottabb) open world címnek számít, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy egy technológiai csoda születésének lehetünk majd szemtanúi. Ennél azonban többet nyom a latba (mármint az én esetemben), hogy a Vice City mind a mai napig ott csücsül a kedvenceim között, így már csak a helyszínválasztás miatt is előnyből indul a Grand Theft Auto soron következő epizódja. Tekintve, hogy három magyar igazság, az előzményként funkcionáló DOOM: The Dark Agest is szeretném belevenni a szórásba, az előző két fejezetet ugyanis az elmúlt évek legélvezetesebb FPS-einek tartom, az első előzetesből kiindulva pedig ezúttal sem fog minket cserbenhagyni a zsáner egyik királyának tekinthető id Software. Értelemszerűen nem csupán ezt a triót várom 2025-ben, hiszen a Mafia: The Old Country, a Judas, a The Outer Worlds 2, a Fable (már ha befut jövőre), a Crimson Desert és a Gears of War: E-Day is kellőképpen ígéretesnek tűnik – bízzunk benne, hogy mindnek sikerül beváltania a hozzá fűzött reményeket.

Záró gondolatok

Ahogy azt a bevezetőben már említettem, a közelmúltban történt egy nagy irányváltás a szórakoztatóiparban (főként a játékok és a filmek terén), kiderült ugyanis, hogy a nagy cégek nem tudnak mindent leerőszakolni a fogyasztók torkán, ennek hatására pedig a földbe is állt néhány olyan cím, ami első és második ránézésre is az úgynevezett „modern közönségnek” készült. Erre talán a gigantikus bukást produkáló Concord a legjobb példa, amit ugyan nem (csak) a woke tett a koporsóba, de több mint valószínű, hogy a névmások és rendkívül ronda (elnézést, nincs erre jobb szó) karaktermodellek sem sokat segítettek a hero shooter megítélésén. Összehasonlításképp, az ugyanebben a műfajban induló Marvel Rivals 480 990 felhasználóval tetőzött Steamen, ami azért eléggé jelzésértékű, még úgy is, hogy az teljesen ingyenes. Ugyancsak a változást mutatja, hogy a BioWare máig nem volt hajlandó eladási adatokat közölni a Dragon Age: The Veilguard kapcsán (vajon miért?), a Suicide Squad: Kill the Justice League a téma és a fejlesztőcsapat ellenére is hónapok alatt eltűnt a süllyesztőben, az Unknown 9: Awakening minden létező dimenzióban kimerítette a kudarc fogalmát, a Dustbornról pedig nem is hallott az emberek többsége. Mindeközben az olyan, kioktatás és érzékenyítés helyett szórakoztatni kívánó játékok, mint a Black Myth: Wukong, a Warhammer 40,000: Space Marine 2, a Stellar Blade, a Path of Exile 2 és az Astro Bot valósággal tarolt a kasszáknál – véletlen lenne, hogy pont azok a programok arattak sikert, amik a kedvenc hobbink lényegét, az eszképizmust szolgálták?

Szívből remélem, hogy jövőre is folytatódik ez a tendencia, mert már tele van a hócipőm azzal (és jól láthatóan nem én vagyok az egyetlen), hogy normális játékélmény és érdemi történet helyett kizárólag a kvótáknak kívánnak megfelelni a nagy nyugati stúdiók, ha pedig ezt valaki felrója nekik, akkor azon nyomban ráaggatják a homofób, bigott, rasszista vagy nőgyűlölő jelzőt. Ehhez a viselkedéshez egyébként a mainstream média is szívesen asszisztál (legalábbis a tengerentúlon), szóval nem csoda, hogy az emberek többsége mostanra jobban bízik a random youtuberekben, mint az újságírókban, arról már nem is beszélve, hogy egyre inkább elvesztik a befolyásukat a játékosok körében. Emelem tehát a képzeletbeli poharamat egy olyan időszakra, amelyben a videójátékok ismét az önfeledt kikapcsolódásról szólnak, a cégek pedig nem ellenségként, hanem partnerként tekintenek a vásárlóikra – végső soron ugyanis az ő pénztárcájuk jelenti a választóvonalat siker és bukás között.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak!

A borítóképek forrása: TechSpot, Screen Rant