125 éves a Nintendo - portré, 3. rész

Szerencsétlen Mario! Először még névtelen kárpitosként próbálta megmenteni a csaját a gonosz Donkey Kongtól, majd állást váltott, és vízvezeték-szerelőként ugrabugrált a Gombakirályság zöld csöveiből ki és be, hogy később bokszbíróként, orvosként, gokart-versenyzőként, sőt, bunyósként is kipróbálja magát. Az elmúlt 30 évben Mario nemcsak a Nintendo, de az egész videojáték-ipar mascotjává vált, 1996 nyarán pedig készen állt arra, hogy megtegye élete eddigi legnagyobb ugrását, és sík, 2D-s világból a 3D-s objektumok közé szökkenjen.

64 bites pofon

A Nintendo 64 talán nem volt a legjobb és legidőtállóbb konzol a maga idején, mégis egyedüliként volt képes arra, hogy a népszerű 2D-s sorozatokat 3D-be varázsolja. Mind Mario, mind Link megugrották a térbeli mércét, míg a külsős szériáknak sokáig komoly gondot okozott az újdonsült technikai irány. A PC-k az FPS-ekre álltak rá, az új gépek, mint a PlayStation, saját megoldásokkal kísérleteztek (így született meg a Crash Bandicoot-sorozat – de ez egy másik történet), a Nintendo viszont Nintendo maradt, annak ellenére is, hogy az N64 tulajdonképpen visszaesés volt a cég NES-sel és SNES-sel elért sikereihez képest. A kézi konzol piac persze virágzott, a Game Boy és utódja, a Game Boy Color (amit a halála előtt még Jokoi Gunpej tervezett, s melynek 1998-as premierjét sajnos már nem érte meg) megalapozták a nagy N hordozható platformok közti dominanciáját, mely egyébként máig kitart, a cég egyedül az okoseszközök előretörése miatt aggódhat -- igaz, akárhány iPhone is keljen el évről évre, a DS-sorozat sikere még most is töretlennek mondható.

A Super Mario 64 sikerrel vette a 3D-sítés akadályait,
szemben más, konkurens sorozatokkal

Ugyanakkor már az N64 premierjekor kristálytiszta volt, hogy ez a gép nem sokáig maradhat életben. A technológia fejlődése nagyobb ütemre kapcsolt, így a Nintendo mérnökei már a konzol megjelenésekor nekiestek az utód megtervezésének. Ez akkortájt mondhatni bevett szokás volt: a SEGA például úgy dobálta ki egymás után a különböző játékgépeit és azok kiegészítőit, hogy idővel ez a sietség okozta a vesztét. A piacra betört a Sony, a Microsoft pedig a pletykák szerint már egy saját konzolon dolgozott, ami a redmondi titán PC-s dominanciája miatt igencsak erős fenyegetésnek bizonyult. Szóval, kellett valami, amivel a Nintendo felveheti a kesztyűt, ez pedig az évek múlásával a legnagyobb rajongókat is bosszantani kezdte. Ezen pedig csak rontott, hogy az N le akarta koppintani a SEGA akkor még sikeresnek tűnő stratégiáját, piacra dobva egy N64-es perifériát, ami több hellyel és memóriával látta volna el a kissé gyengécske konzolt. Az N64DD nevű kütyü azonban olyan sokat késett, hogy végül csak Japánban jelent meg, és ott is alig adtak ki rá játékokat. Mára ez a holmi igazi ritkaság, ha őrzöl egyet a pincében, gyakorlatilag milliomos vagy.

Játék a kockából

A ’90-es évek szinte elröppentek a Nintendo feje fölött: a cég remek játékokat adott ki az N64-re, a részvények értéke azonban eltörpült a 2000-re konzolkirállyá emelkedett Sony papírjaihoz képest, nem beszélve arról, hogy az összes említett mestermű a cég belső stúdióitól származott, míg az igazi profit lassan, de biztosan az úgynevezett „third party” kiadók irányából kezdett a konzolgyártókhoz ömleni. Az EA, a Ubisoft, a THQ vagy az Activision sorozatban gyártották a mindenféle gépekre megjelenő alkotásaikat, melyek azonban elkerülték a Nintendo 64-et annak technikai korlátai miatt. A már ekkor is ipari matuzsálemként tisztelt Jamaucsi a pletykák szerint személyesen adta ki az ukázt: az új Nintendo-konzolnak versenyképesnek kell lennie a konkurencia következő generációs hardvereivel, mindeközben viszont meg kell tartania a cég családbarát filozófiájának minden jellegét. Bizony, az egykor bordélyokat üzemeltető Nintendo 2000-ben a családi szórakozás legnagyobb bástyájává emelkedett, újabb bizonyítékot szolgáltatva a Jamaucsi-klán irigylésre méltó alkalmazkodási képességeire.

Jokoi halálával a mérnökcsapat és a játékfejlesztői részleg irányítása egyetlen ember kezében összpontosult: Mijamoto Sigeru igyekezett a lehető legjobb eredményt elérni, és a munka kezdetén úgy tűnt, ez sikerülni is fog neki. Mint Mijamoto később elmondta, az N64 és az új generációs konzol közötti legnagyobb különbség az optikai meghajtó implementálásában rejlett, maga a felépítés annyira nem tért el, ergo mind technológiai, mind játékfejlesztői szemmel nézve a Nintendo 64-hez képest az 1999 májusában bejelentett Project Dolphin csupán a sebesség és a „méretek” terén volt előrelépés. A hatodik generációs Nintendo-konzol grafikuschipjét egyébként a volt SGI-dolgozókból verbuválódot tArtX tervezte: a Dr. Jen Vei által vezetett csapat olyan jó munkát végzett a 128 bites GPU-n, hogy az akkoriban még nagy hal ATI azon nyomban felvásárolta őket, hivatalos Nintendo-támogatóvá válva így. Ez a lépés sokak szemöldökét megemelte, hisz ekkor már köztudott volt, hogy a Microsoft saját konzolját, az Xboxot a konkurens Nvidia hozza tető alá.

A GameCube a Nintendo első igazi nagy
pofonja volt -- a Wii U-ig a legnagyobb

A Project Dolphin fejlesztése jól haladt, 2000 augusztusában pedig meg is történt a hivatalos leleplezés: a GameCube névre keresztelt masina úgy festett, mint egy nagyra nőtt dobókocka, ereje pedig a korszak PC-it idézte, és olyan játékokkal demózták, mint a Star Wars: Rogue Squadron 2 vagy a Luigi’s Mansion. Úgy tűnt, az N felveszi a kesztyűt a bivalyerős PlayStation 2-vel és az Xboxszal, a saját fejlesztésű játékokat pedig megfejeli a third party kiadók alkotásaival. Profit!

Vagy legalábbis a Nintendónál ezt hitték. Sajnos azonban a GameCube egyszerűen nem talált közönségre. A gép úgy nézett ki, mint egy játékszer, hardverileg pedig bár nem volt rossz, a beleszerelt apró optikai meghajtó csak 1,5 GB-nyi adatot kezelt, szemben mondjuk a PS2 8,5 GB-os DVD-ivel. Hogy ez miért kellett, rejtély, mindenesetre akárcsak annak idején az N64-es cartridge-ek, a minilemezek is megpecsételték a masina sorsát. A GameCube a Nintendo addigi legnagyobb bukásaként vonult be a történelembe: a cég világszerte 21,47 millió darabot adott el a gépből, amin nem segített sem a minőségi exkluzív játékfelhozatal, sem a third party támogatás (mely a kicsi lemezek miatt ezúttal sem tartott sokáig). Egyetlen olyan terméke maradt a Nintendónak, ami pénzt is hozott a konyhára: ez volt a Game Boy Advance, egy hordozható SNES, ami az új Pokémon-játékokkal képes volt letarolni a piacot, és világszerte 81,41 millió példányban talált gazdára. Bizony, ha a zseniális Jokoi Gunpej szelleme nem kísért a Nintendónál a 2000-es évek elején, lehet, hogy a nagy N túl sem éli az N64 és a GC egymást követő relatív sikertelenségét.

Egy legenda vége

2002-re a Nintendo összement, a konzolháborút a Microsoft és a Sony vívta, a SEGA pedig a DreamCast bedőlése után kiesett a ringből, hogy Nintendo-konzolokra gyártson sonicos játékokat – ezt egy évtizeddel korábban senki sem hitte volna. Új szelek fújtak, és felnőtt egy új játékos generáció, akik már nem királynőket mentegettek és ugrabugráltak, hanem egymást gyilkolták a látványos lövöldözős játékok online szerverein. A Nintendo számára ez az időszak mondhatni értelmezhetetlen volt -- és a cég 75 éves vezére, Jamaucsi Hirosi sem érezte már úgy, hogy követni tudja az eseményeket. Épp ezért, ahogy minden felelős szamuráj tette volna, 2002. május 31-én elkövette a szeppukut -- persze csak átvitt értelemben. Jamaucsi bejelentette lemondását, és kijelölte utódját, a Nintendo cégtervezői részlegének egykori feje, Ivata Szatoru személyében. Persze ez korántsem jelentette azt, hogy Jamaucsi visszavonult és többet nem szólt bele a céges ügyekbe. Az igazgatótanács vezető pozícióját megtartotta, így a fontosabb meetingeken személyesen is véleményt nyilvánított cége helyzetéről, mi több, ő maradt a Nintendo főrészvényese. Minden előjogáról 2005-ben mondott le, egészségügyi problémákra hivatkozva. Bár komoly lelépti díj járt volna neki több évtizedes szolgálatai miatt, Jamaucsi lemondott a 9 és 14 millió dollár közé becsült összegről, mondván, „a Nintendo jobb célokra is el tudja költeni azt a pénzt”. Japán 12. leggazdagabb embere, a Nintendo egykori istene, az ember, aki a kártyabirodalomból videojáték-gigászt teremtett, s akit kemény vezetői stílusa miatt legendák öveztek, 2013. szeptember 29-én, 85 éves korában hunyt el tüdőgyulladásban, egy kórházban. Három gyermeket hagyott maga után.

Az egyik utolsó publikus fotó Jamaucsi Hirosi Nintendo-elnökről.
A legendás cégvezér 2013-ban, 85 évesen hunyt el.

Jamaucsit sokan tartották rideg és kemény embernek, visszatekintve az életére azonban igenis van bizonyíték rá, hogy mélyen érző, hűséges ember volt. Feleségét, Inaba Micsikót élete végéig maga mellett tartotta, és bár konzervatív emberként nagyon zárkózott volt a magánéletét illetően, a tény, hogy neje az ’50-es években sokszor beteg volt és számtalan alkalommal került kórházba, bizonyítja Jamaucsi kitartását. Egyike még a kevés róla szóló anekdotának, hogy az apját, Sikanodzsót nagyon sokáig nem látta, hisz az öreg lelépett otthonról, amikor a kis Hirosinak még nagy szüksége lett volna rá. Sikanodzso új családot alapított és fel akarta venni a kapcsolatot cégmogullá vált fiával, az akkor huszonéves Hirosi azonban hajthatatlan volt, elkergette és azt mondta neki, hogy soha többé nem akar hallani felőle. Kívánsága teljesült: apja új házasságából született lánya pár évvel később azzal kereste fel Hirosit, hogy Sikanodzso agyvérzésben elhunyt. Az akkor már befolyásos üzletember hírében álló Jamaucsi elment apja temetésére, és a beszámolók szerint nagyon megváltozott azután, hogy találkozott féltestvérével és annak gyermekeivel. A család kiemelten fontossá vált a számára, és rendszeresen látogatni kezdte az apja sírját is.

A 85 évesen elhunyt Jamaucsi sokszor hangoztatta, hogy sosem játszott videojátékokkal. Nagyon rossz véleménnyel volt a PC-s játékosokról (szerinte mindnyájan depressziós emberek), és már nem érte meg, hogy cége kimásszon a Wii U által ásott gödörből. Ugyanakkor azt még látta, hogy az utolsó fontos céges döntése helyes volt, hisz utóda, Ivata megmentette a Nintendót a GameCube-krízistől.

Az Ivata-korszak

Ivata 2002-es kijelölése egyébként sokakat meglepett a videojáték-iparban. Az addig szürke egérnek tűnő mérnök csak 2000 óta dolgozott a Nintendónál (bár már az egyetem alatt is bedolgozott külsős programozóként, illetve a HAL munkatársaként több játékban benne volt a keze, például a kultikus-klasszikus EarthBoundban), ráadásul nem tűnt különösebben nagymenő szakembernek sem. Ennek ellenére nála rátermettebb ember nehezen juthatott volna az N élére, ugyanis a viszonylag fiatal Szatoru nagyon hamar megtalálta a választ arra a kérdésre, hogy mi volt a baj a GameCube-bal: nem volt közönsége. A casual régtegnek túl hardcore, a hardcore rétegnek túl gyerekes volt, na meg az a tény sem segített, hogy az Egyesült Államok játékosait nem sok exkluzív cím célozta meg. A válasz: centralizált amerikai Nintendo és egy jól kiaknázható vásárlóréteg célba vétele. És ha már „arra járunk”, akkor a kézi konzolos játékosokat is meg kell ostromolni, mert láthatóan imádják a Game Boyokat. Alig egy évvel Ivata elnökké avatása után megjelent a Game Boy Advance SP nevű, csodaszép kis kütyü, a GameCube pedig kapott egy saját Zeldát, ami az addigi stílus ellenében rajfilmes, könnyed grafikával bírt.

Ivata Szatoru segített kimászni a Nintendónak a gödörből,
és új utat mutatott a japán vállalatnak

Szintén Ivata nevéhez fűződik a Nintendo DS kiadása: a két képernyős kütyü óriási siker lett, 2004 óta 154 millió darab kelt el belőle, és igazi jelenség lett Japánban, menővé téve az olyan, majd csak okostelefonok idején elterjedő funkciókat, mint a fényképezés, az internetes tartalommegosztás vagy a multiplayer. Mindez alatt pedig már javában zajlott az új konzol fejlesztése, Revolution munkacímen; Szatoru és a mérnökcsapat úgy vélték, a hardveres erőfölényben lévő Sonyval és Microsofttal felesleges lenne versenyezni, sokkal jobb esélyeik vannak, ha a casual réteget veszik célba: családosokat, gyerekeket, időseket, azaz olyan embereket, akiknek egy Xbox vagy egy PlayStation nem megfelelő vétel. És hogy mivel tudja a Nintendo magához édesgetni az antijátékosokat? Hát persze, hogy a mozgásérzékeléssel! Meg az alacsony árral, ugye.

Az új Nintendo-konzol lemaradt az E3-ról, de a 2005 szeptemberi TGS-en már tarolt: a kissé furcsa névvel ellátott kütyü, a Wii egy fehér kis doboz lett, amit egy nem kevésbé bizarr bottal hadonászva lehetett irányítani. A WiiMote-nak nevezett irányító mozgását a gép egy szenozor segítségével érzékelte, és meglehetősen pontosan „olvasta le”. A játékos a való életben kalimpálva irányíthatta a virtuális karaktereket a tévé képernyőjén. Zseniális! Ráadásul a Wii hardverileg egy fillérjébe sem került a Nintendónak: a gép egy felturbózott GameCube volt, ami a konkurens Xbox 360-nal és PlayStation 3-mal szemben még csak HD-grafikát sem tudott megjeleníteni. Ez viszont a keményvonalas játékosokon kívül senkit sem érdekelt, és mivel a komponensek gyártása nem okozott veszteséget a Nintendónak, ezért a japán cég a Wii megjelenésének napjától, azaz 2006. december 2-től kezdve keresett pénzt a konzolon. Szemben a többi gyártóval, amelyek eléggé lassan tértek csak magukhoz, sőt, a PS3 a Sony játékrészlegét majdnem megölte, lemondásra késztetve a PlayStation atyjaként ismert Kutaragi Kent.

A Wii 2008-ra gyakorlatilag megnyerte a hetedik generációs konzolháborút: a roppant baráti 250 dollárról induló gépből 2014 végéig 101 milliónál is több példány kelt el, és csak azért lassultak az eladásai 2008-09-re, mert megjelent a piacon az első igazán népszerű okostelefon, az iPhone. Steve Jobs fehér készüléke pedig bemutatta az applikációk mindenki számára érthető és könnyen megkedvelhető világát a casual játékosoknak, akik onnantól kezdve már nem a tévé előtt ugráltak, hanem a mobiljukon játszadoztak, vagy a Facebookon ültettek növényeket. Ugyanakkor e pár év alatt a Nintendo annyi pénzt keresett, hogy gyakorlatilag máig abból él. És fontos még kiemelni, hogy az amerikai részleg is sokkal nagyobb szeletet kapott a mariós tortából, legalábbis a maga körül valódi személyi kultuszt teremtő Reggie Fils-Aime Nintendo of America elnök kinevezése óta. Ő sem lenne velünk Ivata nélkül, szóval utólag mi is látjuk azt a szikrát, ami meggyőzte Jamaucsit a szemüveges, alacsony úr vezetői képességeiről (és amelyet valószínűleg csak ő vett észre olyan korán, tovább bizonyítva az egykori cégvezér szaglásának kiválóságát).

3D-s gödörben

A Nintendo a 2000-es évek második felét elég jól viselte, Ivata pedig tovább sziporkázott. A Wii két E3-at is elvitt a hátán, a mozikban pedig 2008-ra újra népszerűvé vált a 3D, de persze szemüvegben. Sőt, a 3D-s tévék is megjelentek a piacon, mi több, a PS3 3D-s támogatást kapott. A Nintendo vezetése pedig elérkezettnek látta az időt, hogy visszanyúljon a már tíz éve elhunyt Jokoi Gunpej álmához, a 3D-s játékhoz, és 2011-ben megérkezett a máig népszerű 3DS. Bizony, a 3DS egy olyan játékkonzol, ami szemüveg nélküli 3D-t kínál, és most jár 50 millió eladott példánynál, miközben lassan befut a harmadik változata is (az első 3DS-t egy nagyobb 3DSXL követte, és érkezőben van a New 3DS, frissített hardverkomponensekkel).

A Nintendo Wii volt a nagy N legsikeresebb gépe
az 1983-as NES óta. Máig remek kis masina!

Nem csoda, hogy a Nintendo azt hitte, övé a világ. És persze a nagyképűségnek megvolt a maga ára. A Nintendo 2008-ban kezdte fejleszteni a Wii utódját, melyet egy botrányos E3-as prezentáció alkalmával mutatott be a nagyközönségnek 2011-ben, Wii U néven. A Wii U-t olyan rosszul kommunikálta a Nintendo, hogy sokan azt hitték, csak egy HD add-onról van szó, holott az asszimetria jegyében életre hívott masina bizony egy nyolcadik generációs fecske akart lenni, ami 2012 végi megjelenésével gyakorlatilag a halál közelébe lökte a nagy N-t.

Nem volt ez olyan régen, úgyhogy ahelyett, hogy feltépnénk a sebeket, inkább a lényegre szorítkozunk. A Wii U-t először az alacsony teljesítménye miatt érték támadások, majd az árát kritizálta a közönség (300 dollárról indult a masina), végül a félkész online funkciók, a kevés játék és a furcsa, tabletszerű kontroller mindössze háromórás aksija vert újabb szögeket a gép koporsójába. Jelenleg ott tart a helyzet, hogy a Wii U a Nintendo legnagyobb bukása, még 10 millió darabot sem sikerült eladni belőle, és ha nem lenne a 3DS és a Wii-ből összekalapozott pénzalap, a japán gyártó már bedőlt volna. Ivata egészségét is kikezdte a cég helyzete: az elnököt nemrég műtötték, többször kórházba került, és nem segít az általános állapotán, hogy tavaly a Nintendo befektetői egy meeting alkalmával szó szerint a fejét követelték. Kész csoda, hogy nem mondott le.

125 éves mese

A Wii U fiaskója persze nem ölte meg a Nintendót. A cég még áll, a tartalékok egy ideig kitartanak, és ha minden igaz, már készül is egy új konzol, hogy helyrehozza a dolgokat. Mi több, nemrég szivárgott ki, hogy az N esetleg saját okostelefont fejleszt, ami egyébként nem lenne olyan különös lépés Ivatától, aki mindig is szeretett kísérletezni. Szóval a kerék forog, és ahogy mindig, úgy most is felőrli a nehézségeket. Jó kérdés persze, hogy merre tovább. A konzolháborút ebben a generációban a Sony nyeri (ez már biztos), szóval a Nintendo jobban teszi, ha ismét a saját útját járva próbál lecsapni arra a vásárlókörre, amelyik épp kiszolgálásra vár. És hogy kik azok? Nos, ezt nem a mi tisztünk meghatározni, de ahogy eddig, úgy most is bízunk a nagy N-ben.