Először is: a jogos „élményeket” kifelejtettem. Nem is annyira véletlenül, ugyanis korábban már írtam erről részletesen. De azért itt is megemlítem. 2005. szeptember elején kellett beiratkozni, meg elmenni az évnyitóra kezet fogni a dékánnal. Már akkor feltűnt nekem, hogy tudat alatt is undorodok ettől a sznob környezettől. Mindenki két méterrel a föld fölött jár, kétszínűen mosolyog (hogy utána jól hátba támadjon), s úgy általában teszi a szépet. Nagyon nem jött be. Mindezt fokozta, hogy iszonyat, de tényleg kurva sokan voltunk. Vagy 800 ember felvettek abban az évben, ha jól emlékszem. Abszolút tömegoktatás. Igaz, csoportok voltak, mint a birkákat, besoroltak minket, de ettől még nem lett „személyesebb”. Főleg, hogy nem igazán jöttem ki a csoporttársakkal, ami nem felétlenül azt jelenti, hogy seggarcok voltak, csupán azt, hogy nem egy hullámhosszon voltunk. Egyedül egy emberrel sikerült megtalálni a közös hangot, vele mai napig jóban vagyok, haveromnak tekintem és ő is engem. Együtt szívtuk vele végig az első évet, s kettőnk közül ő maradt, én léptem. Szarul is esett neki, de megértette. Én biztos nem bírtam volna a jogon tovább. Ha nem megyek el, kihullok, mert nem tudom teljesíteni a tárgyaimat.
Gyilkos egy hely. Főleg az ELTE-ÁJK. Igaz, sokan mondják, hogy „nehéz bekerülni, de könnyebb elvégezni”. Ja, mihez képest? ;D Mondjuk most is megjegyzem: minden tiszteletem azoké, akik ott tudnak érvényesülni. Nekik meg van hozzá az a különleges képességük, hogy el tudnak vonatkoztatni a világ dolgaitól és csakis a jogi anyagokkal foglalkoznak egész 5 év alatt. Ezt mondjuk nem varázslatnak, hanem elhivatottságnak nevezik. Én nem voltam elhivatott, igazából már a beiratkozáskor tudtam, hogy nem akarok jogász lenni, tévedés volt. Lehet, emiatt sem ment úgy a tanulás, mint kellett volna. Igaz, azt a tananyagmennyiséget kevesen tudják feldolgozni. Félév elején el kell kezdeni tanulni, hogy vizsgaidőszakra legalább olyan 2-esre tudja valaki az anyagot, de legalábbis úgy bukjon meg a vizsgákon, hogy utána már biztosabban mehessen utóvizsgára. Én félévkor a 26 kreditből 13-at tudtam teljesíteni: Pszichológia, Statisztika, Egyetemes állam- és jogtörténet, Filozófia, meg a Latin. Jogi tárgyakból nagyrészt vagy nem mentem át vagy megbuktattak. Így biztossá vált, hogy 2006 februárjában felvételizni fogok újból, még pedig a szabad bölcsész szakra.
Szabad bölcsészetre úgy mentem, hogy filozófiát akarok tanulni. Miért? Mert a jogon csak az ment, így gondoltam, majd elleszek azzal a BTK-n valahogy. Szerencsémre viszont a bolognai rendszerben vannak alapozó tárgyak, így el kellett végezni egy filmes előadást is. Itt nagyon megtetszett a filmelmélet, meg úgy általában a filmekről gondolkodás. Örökre beleszerettem a mozgóképbe. Így ráhajtottam a filmes tárgyakra, s felvettem a filmelmélet és filmtörténet szakirányt. Itt is szerencsém volt, mert a Tanulmányi Osztály ellámáskodta az átalgok átküldését, így mindenkit felvettek, aki jelentkezett. Pedig nekem nem volt meg 4 kötelező tárgy, csak 3, így elvilg nem vettek volna fel ;D. A sors is így akarta, az biztos.
Az internet értelme. Webcamot 2006 környékén kaptam, s ekkor szabadultam rá a netre. Gyártottam is az ilyen idétlen fotókat :D.
A BTK egyébként nagy felszabadulás volt az ÁJK után. A jogon totálisan
elhitették velem, hogy egy szart nem érő, embernél alacsonyabb szinten
levő szánalomhalmaz vagyok, aki még arra sem képes, hogy egy 500
oldalas könyvet bevágjon. De nem, ez nem az én hibám volt, vagyis de,
csak nem úgy ;D. Én nem az a fajta vagyok, aki ilyen száraz anyagot
csak úgy magába tud erőltetni. Nekem kell valami érdekesség, nemcsak a
száraz történelmi tények. Ráadásul jogról nagyon nem is volt szó, főleg
történeti előadások voltak, melyek igencsak részletre kiterjedően
követelték a tudást. Aztán a vizsgák meg abból álltak, hogy a
legjelentéktelenebb hülyeségekre kérdeztek rá. Egyedül a Római jog lett
volna gyakorlatiasabb, de a két lüke tanár kritikán aluli előadásokat
tartott, a könyvük pedig túl hosszú volt ahhoz, hogy az amúgy is
iszonytató mennyiségű tananyagból felkészüljön az ember.
A BTK-n
sem kell kevesebbet tanulni, ez nagy tévhit. A jogon én is hallottam
ilyen „legendákat”, hogy a vizsgák tök hülyeségek, és csak névleges az
egész, mindenkinek megadják az 5-öst. Lófaszt. A Retorika nevű tárgyra
is vagy 500 oldalt kellett elolvasni, s 2 kreditért szóbelizni,
írásbelizni, meg még beadandót is kellett írni. De ez a tárgy pl.
érdekelt, és sokkal értelmesebb dolgokat lehetrett rajta tanulni. Meg
itt mérföldekkel kedvesebb tanárok vannak, ami azért sokat számít. Itt
nincs olyan, hogy a porba aláz, ha nem tudsz valamit. Inkább próbálnak
rávezetni, illetve olyat követelni, amit tudsz, nem azt, amiről
fogalmad sincs. Meg itt tényleg átlátod, hogy mit tanulsz, mit, miért
csinálsz, mi mire épül. Igaz, a bolognai rendszert nagyon nem szeretem,
most már ezt kijelenthetem, de ezen kívül a bölcsész képzéssel
szerintem semmi baj nincs. Hacsak nem az, hogy itt emberszámba vesznek,
nem pedig egy „számként”, „kódként” kezelnek. Az, hogy mennyire
„hasznos”, már más dolog, de az évek során rájöttem, hogy szarok én
erre. Igaz, könnyű ezt úgy mondani, hogy tulajdonképpen van egy
viszonylag jól menő családi vállalkozás, melyben tulajdonos vagyok, de
akkor sem lennék kétségbe esve, ha nem lenne. Legalább itt jól érzem
magam és azt tanulom, amit szeretek, nem pedig a sok, számomra
értelmetlen szarságot. Ráadásul Statisztikához és közgazdaságtanhoz
abszolút nem volt kedvem, erre a jogon az arcomba tolták… De nem is az
a baj, csak éppen annyira ömlesztve, hogy a jogi tárgyak mellett már
tényleg kikészítő volt.
Egyébként a „Tenebra” nevem a jogi
vizsgák közben alakult ki, 2006 januárjában. Erről is írtam már több
helyen, de azért legyen itt, ha már összegzést tartok. Már nagyon
elegem volt a hónap közepén, hogy istentelenül sokat olvasok, tanulok,
de a vizsgák nem sikerülnek. Így már minden mással foglalkoztam, csak a
tananyaggal nem. Még azt is megcsináltam, hogy 2 nappal a vizsga előtt
összejöttünk haverokkal, és elökörködtük a napot. Nos, úgy döntöttem a
nagy tengés-lengésben, hogy választok magamnak valami szuperhős nevet,
ami majd jellemző lesz rám ;D. Ekkoriban néztem meg a Batman: Beginst,
s nagyon megtetszett ez a „jelképesdi”. Meg ugyebár változni is
akartam, melyet egy névvel szerettem volna elindítani. Legalábbis az
nem járta már, hogy nem bírok erőt venni magamon, és haveroknak is azt
mondani, hogy márpedig nekem tanulni kell. Meg úgy általában elég
passzív voltam. Így kellett egy név, ami felráz. Nos, felcsaptam a
latin mondások könyvét, amit az előző bejegyzésekben említett
novellaíró versenyen nyertem, és ráböktem egy írásra, ahol éppen
kinyílt a könyv. „Post tenebras lux”, vagyis „Sötétség után
világosság”. E mondat aztán nagyon jellemző volt rám, illetve 2005-2006
váltására. Hiszen a 2005-ös ősz és tél maga volt a sötétség: semmi sem
sikerült, minden összeomlani látszott, nem tudtam, hogy hova menjek a
jogról. Aztán 2006-ban a BTK-ra felvettek, ismét felcsillant a remény.
Persze ezek után kérdés, hogy miért nem „Lux” lettem. Egyszerű: a
„tenebras”-on volt az ujjam. Na, meg a Sötét Oldal tanainak híve vagyok
mai napig, így „Fény” már csak nem lehetett a nevem. Így hát Tenebra
lettem, mivel a „tenebras” nem alanyesetű, hanem ablativus, ha jól
emlékszem.
E név mondjuk nőnemű, hiszen így néz ki a latinban:
tenebra, ae, femininum. Illetve később fedeztem fel, hogy vannak
metalbandák, akik Tenebráról, mint sötét úrnő énekelnek. Én viszont ezt
leszarom ;D. A Tenebrus lenne még elfogadható, de ilyen nem létezik,
illetve elég béna is. Így maradtam, maradok Tenebra, s e név számomra
nem csupán egy nick, hanem egy váltás szimbóluma, egy új hozzáállás
kezdete. Tehát nálam ez abszolút a való világban is működik, nemcsak az
internet keretei között.
Sokáig ez volt bent a PGO-n avatarként. Tenebra, ki más? ;D
Kb. januárban kezdtem el írni egy regényt is, mely az utolsó regényem a
mai napig és persze nem fejeztem be ;D. Vakon a sötétben a címe. Ezt
már a Tenebra névadás után kezdtem el írni, és jó 60-70 oldalasra
sikerdett. A regény sztorija egy utópisztikus világba kalauzol minket,
ahol nincs agresszió, nincsenek fegyverek, nincs vallás, és nincsenek
ideológiák. Egy nagy emberi közösség létezik, fehér városokban,
tudósokkal, akik folyton közvetítik a tanításokat az emberek felé. A
részvétel nem kötelező, mert úgyis mindenki elmegy e rendezvényekre. Ám
a főhős egy napon gondolkodni kezd, melyet eddig még nem tettek meg a
rendszerben…
A poént nem lövöm le, milyen irányba akartam elvinni e
sztorit. A lényeg, hogy akkori nézeteimet nagyon tükrözte. Illetve a
maiakat is tükrözi. Véleményem szerint az egyik legkiforrottabb,
legígéretesebb próbálkozásom volt, melyet lehet, hogy folytatni fogok a
közeljövőben. Elöljáróban annyit, hogy ebben benne volt a jogi karon
való „elnyomatásom” is, de ugyanakkor a fő irány, amiért megírtam, az
az elmaterializálódott világ. Aktuális e téma ma is. Csak rá kell nézni
a PGO-s hírre, mely a katolikus szervezetről szól, és elolvasni egy-két
egyházat és vallást mocskoló kommentet, máris érthetővé válik regényem
mondanivalója.
Igaz, e művem is még kicsit „gyermeteg”, mert
kimondok benne olyan dolgokat, melyeket jobb lett volna, ha a nézőre
bízok. De szerintem ebben van potenciál, érdemes lesz elővenni majd.
Ha már regény, akkor említést érdemel még egy korábbi, 2003-as művem
is, melyről szintén írtam már valahol, de a 2003-as postból kimaradt.
Ezt csak úgy poénból kezdtem el írni, anyám munkahelyén,
önszórakoztatás végett, „munka helyett” ;D (nyári munkát végeztem volna
- amiért végülis kaptam 25000 Ft-ot, pedig szart se csináltam
fénymásoláson kívül). Észak sötét titka volt a címe. Ez egy erősen
Diablos-Warcraftos-Icewind Dale-es sztori, ahol a Skót-felföldön
járunk, s egy nagy harcost megszállnak a démonok. A történet főhőse
pedig egy Claudius nevű római légiós, akinek lemászárolják a dögök az
embereit, és így személyes bosszúvá válik a küldetése, miszerint meg
kell ölnie a kelta falut fenyegető ellenséget. Klisés, de nem is ez a
lényeg. Itt próbáltam először összehozni a drámai formát és a regényt,
ahogy azt később a Vakon a sötétben c. regényben továbbfejlesztettem.
Nem kell nagy ördöngősségre gondolni: a párbeszédek úgy zajlanak, mint
a drámákban, illetve reakcióik is. Például, ha az egyik szereplő
morcos, és ordít, akkor nem úgy oldom meg, hogy „gondolatjel”, szöveg,
majd leírom, mit csinál, hanem a neve mögé biggyesztem zárójelbe, hogy
„ordítva”, s utána jön a szöveg. Ezért is őriztem meg a szöveget, meg
igazából tetszett a sztori ;D.
Én, mint Gordon Freeman (helytartója)
De ha már játékokról van szó, említsük meg, hogy 2005/2006-ban kattantam rá egy-két régebbi címre szokás szerint.
2005 nyarán szereztem meg még a WarCraft 3-at és kiegészítőjét. Elsőre
nem ütött nálam, elég szimpla RTS-nek tűnt. Ráadásul szopatósak voltak
a küldetések. Ám mikor haveromat láttam játszani, nagyon megtetszett,
át tudtam élni a történetet is, így végülis beleszerettem, nagy nehezen
végigjátszottam. Ennek kapcsán is idegeltem fel magam ismét
jóbarátomon, mivel annyira belebuzdult a játékba, hogy másik havert és
engem leszarva játszott a gépemen vele órákig. Persze én nem akartam
megbántani, ezért így a kettő között tengtünk-lengtünk, vagyis szóltam
is, meg nem is ;D. Az ilyen szarságok halmozódtak fel, és
tulajdonképpen az utolsó ilyen „játék”, konkrétan a War3 nightelf
kampány tette be nálam a kaput és szántam el magam rá, hogy ezúttal nem
ordítom le, de leülök vele egy hosszas beszélgetésre, hogy mindketten
tiszta lappal indítsunk, mert ez így nem megy.
Tényleg hosszú
volt a beszélgetés. Olyan dolgokra révedtünk vissza, ami neki fel sem
tűnt, vagy amit ő elfelejtett. Ekkor döbbentem rá, hogy ő igazából még
mennyivel értelenebb, mennyivel gyerekebb volt még 14 évesen, mikor
ráordítottam. Ő fel sem fogta a dolgok súlyát, azt, hogy mást ez a
viselkedés, e kijelentések bántanak, vagy érzékenyen érintenek.
2003-2006-ban jellemző laza stílusával meg ismét nem fogta fel, hogy
engem sért, ha ő mondjuk poénból tesz valami megjegyzést, vagy csak
„anyázik”, mert ő belemerült a játékba éppen. Meg ő nem is emlékezett
arra, hogy mikor én játszottam, oltott, ha elcsesztem valamit. Engem
meg nagyon zavart, főleg úgy, hogy én jobb voltam az adott játékban,
mint ő. Ilyen faszságok halmozódtak fel, és ezért ültem le vele
beszélni. Végül megértettem vele, hogy én tisztelem őt, és jóbartának
tartom, de cserébe jó lenne, ha ő is megadná a tiszteletet. Az egymás
előtt játszást meg fejezzük be, mert idegesít, ha osztanak játék
közben, és ő úgysem tudná megállni. Így maradtunk a multizásnál
legfeljebb. De, mint korábban is utaltam rá, igazából én voltam a
hibás, mert túlságosan is próbáltam vele normális lenni azok után, hogy
14 évesen leordítottam. Ezért nem voltunk úgymond „egyenrangú felek”.
Így ez a 2006-os beszélgetés egyfelől jó volt, másfelől meg
megfordította a mérleg nyelvét, s mivel én ezek után sokkal szigorúbb,
szókimondóbb voltam, úgy láttam, neki esik szarul. Ezért is kissé
elidegenedtünk egymástól. Igaz, ez csak egy faszság, mert, ha feltörik
a WoW accountját, akkor mindig összefutunk, s megígéri, hogy majd
gyakrabban találkozunk, de ez persze nem jön össze ;D. A WoW-tól nem
lehet olyan könnyen szabadulni.
De vissza a játékokhoz!
Kihagytam még a Brothers in Armst, a Star Wars Battlefrontot és
Republic Commandot, a Cold Feart és a The Sufferinget is.
A BiA meghatározó élmény volt. Eleinte nem nagyon
érdekelt, mivel Call of Duty és MOHA-sznob lettem (ezekről sem írtam -
2003-2004-ben szereztem be mindkettőt, és tapsikoltam, hogy milyen
fasza II. Vh-s játékokkal játszhatok). A Medal of Honor Allied
Assaultot elég későn kaptam készhez, legalábbis megjelenéséhez képest.
Viszont ütött. Az kicsit fura volt, hogy partraszálltunk, majd inkább a
háttérben tevékenykedtünk, kommandós akciókat hajtottunk végre, de a
háborús atmoszféra tökéletes volt. A Call of Duty 1-2 erre csak rátett
egy lapáttal, nekem főleg az orosz kampány jött be, az angolt annyira
nem komáltam (kivéve a „Bridge is too far”-t). Sajnálom is, hogy a
Modern Warfare-ekkel ennyire lerövidült a szingli rész, pedig a modern
környezet sokkal több eseményt megenged, még a II. Vh-nál is többet.
Kár érte.
Na, de a BiA a lényeg! Nem izgatott, mert már akkorra
csömöröm volt a II. Vh-tól. 2005-ben viszont elkezdtem venni a GamePro
nevű magazint, mely sajnálatos módon elég rövid életű volt, pedig
nagyon hangulatos, poénos cikkeket olvashattunk benne. Többek között
itt láttam először a BiA-tesztet, melynek bevezető sorai a játék
prológusát írták le. Azonnal szerelmes lettem. Aztán kiderült, hogy ez
olyasmi, mint a S.W.A..T. 3-4, illetve a Star Wars Republic Commando,
tehát csapatot lehet menedzselni. Azonnal rácuppantam, amint haver
elhozta. Kicsit csalódás volt, hogy csak egy helyszínen
kommandózhatunk, de a játék elég nagy kihívást nyújtott, így rögtön
megszerettem. Természetesen kijelzők és célkereszt nélkül játszottam,
hogy még realisztikusabb élményt kapjak. Erre a sztori csak rátett egy
lapáttal: II. vh-s játékban ilyen kidolgozott történetet nem nagyon
kaptunk még. Kicsit nyögvenyelősen ment mondjuk, mert 1 hónapig
játszottam vele, de ez annak is köszönhető, hogy elég sok játékka
toltam párhuzamosan.
Ha már csapatjáték: a S.W.A.T. 4-et egyik osztálytársam hozta. Azért
izgatott fel, mert a S.W.A.T. 3 volt a GS-hez és nagyon megtetszett. A
4-ben végre volt fegyver, tehát láthattuk a puskánkat, illetve sokkal
kidolgozottabb volt az egész rendszer. Élvezetes, taktikus, és elég
nehéz játék. Idén nyáron vettem meg eredetiben, remélem, majd egyszer
tudunk multizni valakikkel ;D. (Az egyik ilyen kísérlet kudarcba
fulladt, mivel egymást lőttük pofán pepperóni puskával :D.)
A
Star Wars Republic Commando is kellemes élményt nyújtott, habár én
ettől többet vártam szintén. A Star Wars-hangulat nagyon ott volt,
egész új perspektívába helyezték a világot azzal, hogy nem volt
lézerkardunk és különleges képességeink, hanem egy akciócsoport
tagjaiként kellett érvényesülni. A játék sztorija sikerült kicsit
gügyére, illetve rövid volt. De amúgy mai napig bejövős, és sajnálom,
hogy a 2. részre végülis nem került sor. Remélem, hogy azért egyszer
előkapják még.
A Battlefront nem volt egy nagy durranás, de egynek jó volt. Itt az
okozta az élvezeti faktort, hogy bármelyik SW katona bőrébe
belebújhattunk, de amúgy számomra nem jelentett többet egy Battlefield
modnál.
Hogy egy másik franchise-ot is behozzak a képbe: a
Lord of the Rings: Battle for Middle Earth-öt és a Return of the Kinget
is ekkortájt játszottam. Előbbire igazán 2006-ban kattantam rá,
eszméletlen hangulata, filmbeli vonatkozásai miatt. Nagy élmény volt a
Helm Szurdoknál állni a sarat az orkokkal szemben, vagy a Fekete
kapunál visszaverni az orkok seregeit. Kicsit akciósra, kicsit
szimplára sikeredett, de filmes hangulata miatt nekem jobban bejött,
mint a későbbi, kidolgozottabb, de inkább a könyvekre építő BfME2.
A Return of the Kinggel 2005 őszén játszottam nagyon sokat. Ez ugyebár
egy kiváló hack ’n’ slash, mérsékelt fejlődéssel, és a film nagy
csatáival. Gyűrűk Ura zene + helyszínek + jól szkriptelt jelenetek +
egyszerű, de összetett harc és kombók. Imádtam, imádom. Kár, hogy
épkézláb multi nem került bele, illetve a kampány lejátszása után nem
nyújtott semmi pluszt a videókon kívül.
A Warhammer-világot is ekkoriban ismertem meg. 2005 ősszel vettem meg a
Warhammer 40000 Dawn of Wart, mely mi másért, mint a gigantikus csaták
miatt, pörgős, Red Alert-et idéző játékmenetéért és persze a brutális
hangulat okán tetszett meg. „For the Empire!!!”. Be is kellene
szereznem már lassan a Platinumot, na meg a II. részt…
A Mark of
Chaos pedig 2006 szeptemberében jött ki. Nos, ezt vártam, mint Jézust,
aztán nagyot kellett csalódni benne. Legalábbis a kezdeti lelkesedés
alább hagyott a lineáris térkép, az üres, „terepasztalos” tájak láttán,
ráadásul ez a hősmenedzselés sem sikerült a legjobbra. De lehet, bennem
van a hiba, aki egy Total War-szerű Warhammer-világba ültetett
stratégiai játékot várt. Mondjuk olyannak kellett volna lennie ennek,
mint a mostani King Arthurnak, ami szerintem egyértelműen hajaz a
Warhammer-világra. Kár, hogy nem az Artúr fejlesztői kapták meg a
Warhammer-jogokat…
Mondjuk a Black Hole sem éppen bénák gyülekezete, s a Warhammeren is
látszik az igyekezet, de igazából ezt Armies of Exigo c. RTS-ük
bizonyítja. Ez egy 2004-es játék, a BfME-vel együtt érkezett, szintén
az EA kiadásában. Én 2006-ban szántam rá magam, hogy megvegyem, na, meg
ekkor nem szaggatott a gépemen ;D. Egész jó War3-klón, néhány egyedi
ötlettel, illetve viszonylag egyedi fajokkal. Főleg azért tetszett,
mert magyar, meg ennek is elég zseniálisra sikeredett az introja, ahogy
a Warhammer Mark of Chaosnak is.
Apropó, magyar RTS.
2003-2004-ben egyértelműen ezek taroltak. Az Afrika korps vs. Desert
rats egy tök jó tankos RTS volt, de az igazi áttörést a Panzersek
hozták. Én az elsőre voltam rácuppanva nagyon, de a 2. erődös pályája
is tetszett. Végig egyiket sem játszottam, inkább csak a demóikat
nyüstöltem. De elismerés érte, fasza játékok.
2006-os tankos
játék a Company of Heroes. Sajnos mikorra ez kijött, már elegem volt a
II. Vh-ból, így csupán a demoját próbáltam. Az tetszett, jó kis
Warhammer 40K-s mechanizmus, prögős játékmenet jellemezte. Majd a
jövőben beruházok erre is ;D.
Olyan 2005 környékén kaptam kézhez a Cold Feart osztálytárstól. Ez egy
horrorjáték, ahogy a The Suffering is, mely szintén rajta volt a
lemezen ;D. Mindkettő elég elborult. A Cold Fear egy hajón játszódik, s
varázsát számomra igazából az adta, hogy: 1. egész végig dülöngéltünk a
hajón 2. váll fölötti nézetben harcoltunk, mely újdonságként hatott a
sok FPS és TPS után. Igazából ez volt az első olyan cím, ami miatt
megtetszettek a hasonló konzolos túlélőhorrorok, s emiatt kezdett el
érdekelni a Resident Evil is (melyet előtte jól lejáratott nálam a
pocsék filmfeldolgozás).
A The Suffering meg egy „Prison Break:
Hell” volt, melyet végigjátszani soha nem tudtam, de, ha megnéztem a
Sin Cityt és láttam a dördülő magnumokat, mindig kedvem támadt ezzel
játszani, mert ugyebár itt is lehetett felvenni ilyen fegyvert,
ráadásul mindkét kézbe. Amúgy elég szar volt sajnos az irányítás, és
valami miatt mocskosul frusztrálóra sikerdetek egyes részek. De amúgy
kreatív, véres és ijesztő játék volt.
”CSI: Hell” - ez a Condemned: Criminal Origins. Én 2006-ban jutottam
hozzá. A F.E.A.R.-t még előző év őszén szereztem be, ami nagyon
tetszett a bullet time-os megoldásai és az elég misztikus sztori miatt
(horrorfaktora nem igazán volt), így még szép, hogy rákattantam a
Condemnedre. Jó kis nyomozós, fosatós játék volt ez, kiváló
közelharcokkal. Kár, hogy elég lineáris lett, és a kezünket nagyon
megkötötték, pedig egy jó kis kalandjátékot ki lehetett volna hozni
ebből. Na, mindegy, a Penumbra hasonló, csak éppen ott szerencsére pont
a kalandfaktor lett kidolgozva.
Mocskosul sok játék, mint
látható. S nincs vége! Játékos korszakom fénykora igazából ez az év.
Ekkor szabadultam rá az internetre, és éltem is a csúnya
lehetőségekkel. Eleinte csak SMS-es megoldást használtam, aztán szépen,
lassan kezdtem felfedezni a torrentoldalakat is. Igaz, ezzel
párhuzamosan egyre több eredeti játékot is vettem, hiszen a magyar árak
ekkorra elég barátságosak kezdtek lenni. Erdeti játékaim nagy részét
2006-2007-ben vettem meg, s ekkor még nagyon sokat megjelenésekor.
Ilyen volt az Oblivion is, melyet tényleg Megváltóként vártam. Be is
jött, piszkosul. Igaz, csonttá butított grafikával kellett játszanom,
mert különben harc közben csak képkockákat láttam, de így is élvezetes
volt. Több órát elszarakodtam csak a felfedezéssel, illetve rengeteg
karaktert csináltam, próbálgattam. Előtte csak a The Sims 2 adta azt az
élményt, hogy teljesen testre szabhatom az avatarom arcát, testét. Még
emlékszem, mikor azzal a játékkal tettem egy próbát, arról ábrándoztam,
hogy milyen jó lenne ezt megcsinálni egy RPG-ben is. Erre eljött az
Oblivion.
A világ minden eddiginél jobban kidolgozott lett, és
nagyon sok lehetőséget kaptunk időnk elcseszésére. Igaz, hogy sokat
egyszerűsítettek a rendszeren, de ez valójából nem volt zavaró. Egyedül
az nem tetszett, hogy a játéktér eléggé összement, illetve a velünk
fejlődő karakterek nem igazán jöttek be, túl könnyűvé vált a játék még
akkor is, ha feltoltam a nehézséget. Csak reménykedek benne, hogy a
folytatásban azért gondolnak a Morrowind-fanokra is amellett, hogy új
rajongókat szerezzenek.
Dark Elfem. Nem, nem 2006-os. Ő Lord Bela Lugosi, a vámpír elf. 2008-ban csináltam, és vele jutottam legközelebb a főküldetés végéhez. Olyan 45-ös szintű lehet. Vissza fogok térni rá... ...majd ;D.
2006-ban próbáltam ki a „konkurenciát”, a Gothic 2-t és a Gothic 3-at
is. Előbbi akkor még nem okozott katarzist, habár eredetiben megvettem
a Goldot, de gyorsan félre is raktam, miután egy mocsok bloodfly
megölt, így 2 órám veszett kárba ;D. A Gothic 3 pedig nagyon tetszett
volna, csak éppen az akkori gyenge gépemen nagyon lassan töltött be
(vagy 10 percet vártam, mire játszhattam), és persze szaggatott,
töltött még játék közben is. Így ennek végigjátszása a mai napig várat
magára. (A Gothic 2-ről meg már írtam, ettől eltekintenék most.)
Másik nagy meghatározó cím a Dark Messiah of Might and Magic volt.
Sokan az Oblivionhoz hasonlították, meg annak a színvonalát várták
tőle, emlékszem, de ez a játék teljesen más. Ez egy lineáris
akciójáték, RPG-elemekkel és fasza sztorival. Az az Arkane Studiós
fejlesztette, akinek Arx Fatalis című játékát még 2005-ben próbáltam
ki. Na, inkább ahhoz hasonlít ez, mintsem az Oblivionhoz. Mindenesetre
a hasonlítgatás értelmetlen: önmagában is nagyon jó játék a DM, amint
elérhető árú lett, le is csaptam rá. Hogy miért ennyire jó? Elsősorban
a harc és a fejlődésrendszer: lehet specializálódni, 3 féle karakterre
alapvetően. A vívás pedig, bár pofonegyszerű, így, FPS-nézetből az
ember igazán testközelinek érzi a küzdelemeket, nagyon bele tudja élni
magát. De ezeken túl nagy húzóerő volt, hogy a sztori több helyen is
elágazott, és így kombinálhattuk különféleképpen. Én csak emiatt 4X
egymás után végig is játszottam, s úgy, hogy még ötödszörre is ment
volna, abszolút megunhatatlan. Jöhetne ebből is a folytatás. Vagy
lehet, jobb lenne ezt is hagyni, habár az Arkane Studios szart még nem
nagyon rakott le az asztalra, bennük még lehet bízni talán...
Így a végére maradt, de semmiképp nem utolsó, a Prince of Persia: The
Two Thrones. Haver adta kölcsön még év elején, 2006-ban, miután ő
végigjátszotta. Én elsőre utáltam a játékot. Elég bugosra sikeredett,
sokszor nem kapta el a Herceg a padkát, és ilyen hülyeségek miatt
haltam meg, vagy éppen az idő-visszatekerés bugzott be, és kezdhettem
elölről, egy jóval messzebbi mentéspontról a játékot. De a nehézséggel
is kicsit tóllőttek a célon: az elég esetleges speed killt nagyon
sokszor kellett használni, így elég frusztrálóak lettek a bossfightok.
Ám ez igazából csak a n00bságnak köszönhető, mert másodszorra már
élvezetes volt a játék, és azt kell mondjam, méltó lezárása volt ez a
Sands of Time-sztorinak. Csak az a geci ikres, második fogatos küldetés
ne lenne…
Most majd jön a folytatás, a The Forgotten Sands, ami
ismét a Sands of Time-történetbe visz minket. Én nagyon nem örülök
ennek, már csak azért sem, mert nagyon úgy fest, hogy ez csupán a film
miatt jön ki, egyfajta pénzszerzési lehetőségként. De az ötletei is
hülyék, abszolút figyelmen kívül hagyja pl. hogy a Warrior Withinben a
Hercegnek nincsenek természetfeletti képességei, s később sem lesznek.
Emellett pedig én akármennyire is lesajnáltam a 2008-as Prince of
Persiát, azért az utolsó képsorai miatt elvártam volna abból is egy
folytatást, cel shaded grafika nélkül, több harccal, nehezebb
játékmenettel, light seedek kivonásával. Lehet, hogy lesz ilyen, ki
tudja. De előbb még le kell nyelnunk ezt a Forgotten Sands nevű priulát.
Mint látható, ez az időszak, vagyis 2005 vége és 2006 nagyon termékeny
volt játékok szempontjából. Rengeteg mindennel játszottam, még
felsorolni is nehéz, s még mennyi minden kimaradt! Most vágott csak
eszembe a Gun, mely szintén kedves számomra, minthogy a kevés
westernjáték egyike. De még ott van a Halo is, amit szintén ekkortájt
próbáltam ki, vagy a Fahrenheit, ami azért jó, hogy átcsúszott nálam
2007-re, mert már így is 6 oldalt írtam. De ugyanúgy nem említettem a
Rome: Total Wart sem, pedig ez is igencsak addikttá tett, ahogy az epic
fail Age of Empires 3-at sem nagyon taglaltam. Apropó, AoE3: nagy
csalódás volt számomra. Több helyen kifejtettem már, de itt is leírom.
Olyan 2005-2006 fordulóján próbáltam ki. Enyhén szólva nem jött be.
Eleve az nem tetszett, hogy megszüntették a konkrét történelmi
vonatkozásokat, és egy család évszázadokon átívelő történetét mesélték
el. Bah. Amelie Black vágta ki igazán a biztosítékot, egyszerűen
annyira erőltetett volt ez a gatyás csaj karaktere, hogy még. Kb. 4-5
pályát játszottam le, de ezek annyira monotonak és unalmasak voltak,
hogy minden kedvem elszállt. Így a sorozat, amiért rajongtam, itt
megszakadt. Ma már azért látom, hogy koránt sem olyan rossza az Age of
Empires 3, mint amilyennek tartottam, de az biztos, hogy amiatt mindig
is utálni fogom, hogy megtörte az Age of Empires-ök
történelemfeldolgozó tradícióját. Tosszák meg.
S ezzel zárnám is a 2006-os beszámolót. Lehetne még sok mindenről írni,
de a legfontosabb dolgokat csak sikerült becsempésznem ide. Ha azt
írtam, hogy 2005 már nagyjából „jelenidő” számomra, akkor azt
mondhatjuk, hogy 2006-2007 szinte „tegnap voltak”. De ne szaladjunk
ennyire előre, hagyjunk holnapra is visszaemlékezni valót!
