Miért is jött létre ez a blog? Remek kérdés, más valaki is járt errefelé újságírói képzésre? Nos, az indok meglepően egyszerű. Van egy másik oldal, amit a legjobb barátommal tartunk fent és az elmúlt négy-öt év során már négyszázötvennél is több bejegyzés született meg rajta. Azonban az ottani közönségünk nem igazán rajong a számítógépes és/vagy videójátékokért. Ilyesmiről írni nekik olyan lenne, mint a pápával beszélgetni a sátánizmus létjogosultságáról. Szóval azon a helyen nem írhatom ki magamból mindazt, ami a játékok világával kapcsolatban kikívánkozik belőlem, így elindultam egy erre alkalmas helyet keresni. Tádá! Ennyi. Haladjunk.



Amikor mindenki rajongva ült a tévék képernyője előtt és igyekezett egy olasz vízvezeték szerelőt átsegíteni élete nagy kalandján és már láttam, hogy ebből semmi jó sem sülhet ki és bizony igazam lett. No már most nem tudom mennyire használom jól az alábbiak leírására a platform ugra-bugra kifejezést (létezik egyáltalán ilyen?), szóval gyorsan meghatároznám mit is értek ez alatt. A másodpercekre kimért ugrásokkal megoldható puzzle feladványokat és ilyen mozdulatokkal való előrejutást egy játékban.

Nem kell megijedni, vagy rögvest nyáladzva klaviatúrát ragadni, nem a Mario-t fogom most ócsárolni. Sőt, semmit sem szándékozom ócsárolni. Az olyan játékok ellen szeretnék szót emelni, amikben teljesen természetellenes az általam platform ugra-bugrának nevezett jelenség. Ahol ez teljes mértékben elüt a karaktertől és a világtól, amiben él. Ahol az ilyesmit szinte szó szerint erőszakolják bele a játékba, hogy kitolják a játékidőt, vagy ahogy sok fejlesztő hiheti, izgalmasabbá tehetik a játékélményt.

Igen, én most a Devil May Cry-hoz hasonló játékokról fogok beszélni. A DMC-vel először a harmadik rész kapcsán ismerkedtem meg. Érdekesnek tűnt, sokan dicsérték és végül egy éjszakába nyúló összejövetel során én is kipróbáltam. Amit akkor tapasztaltam az egy meghatározó élmény volt számomra. Akkor és azóta is gyakran, hallom, hogy a DMC-t hack&slash játékként titulálják. Ezt a besorolást pedig egy hosszú folyamat során sikerült ráerőszakolni az olyan játékokra, amik Mario véres megfelelői.

Meg kell értenünk, hogy kezdetben a hack & slash kifejezés a Dungeons & Dragons asztali RPG kapcsán merült fel és azon játékosokra, vagy pontosabban játékokra használták, ahol nem a történet, vagy a karakterfejlődés, hanem csak és kizárólag a brutális vérengzés volt a lényeg. Ez később beszivárgott a videójátékok világába is, ám első körben még csak olyan játékokra aggatták rá, mint például a Golden Axe, aminek ugye nem épp a történet az erőssége.

Később azonban, ahogy a jelenben is, elkezdték ezt a jelzőt használni olyan játékokra is, mint például a Devil May Cry, a God of War, a Bayonetta, vagy éppen a hamarosan kétrészessé bővülő Darksiders. Ééééés EZ egy nagy hiba volt. Egyértelmű, hogy aki hack & slash játékokkal kíván kikapcsolódni az arra vágyik, amit ez a két szó takar. Vagdalásra és darabolásra és szeletelésre. NEM puzzle-ök végtelen sorára, amiket csak ugra-bugrálás útján lehet megoldani! Manapság az egyetlen igazán hack & slash játék, az általam is imádott Warriors sorozat. Ott tényleg csak erről szól a játékmenet. Semmi másról, csak arról, hogy halomra öljük az ellenséget. Mert ugyanis ezt jelenti a hack & slash.

Vagy említhetném akár a Diablo 3-at is, ami szintén egy hagyományos hack & slash játék és nem csak, hogy nem akar, de nem is kell többnek lenni a teljes sikerhez. Az azt játszók pontosan azt kapják, amiért fizetnek.

Ha pedig már szóba jött a fizetség kérdése. Vegyük szemügyre a Darksiders, vagy éppen a Devil May Cry játékok trailer-eit. Mit láthatunk bennük? Kemény, menő főszereplők elképesztő fegyverekkel, agyzsibbasztóan lenyűgöző akció keretében lemészárolnak egy csomó mindenkit... ahogy azt egy hack & slash játéktól elvárja az ember. Azt nem reklámozza senki, hogy a játékidő 60-70% azzal fog eltelni, hogy ugra-bugrával megoldható puzzle-ök felett izzadunk, anélkül, hogy akár egyetlen ellenségbe is botlanánk.

Ez számomra azért ilyen fájó pont, mert súlyos pénzeket fizettem az első Darksiders-ért, amit kb félúton feladtam, mert ugyan a harcolás része nagyon feküdt nekem, de az ugra-bugra tönkrevágta az idegeim. Megnéztem a végigjátszást és istenem, de jó, hogy abbahagytam. Eret vágtam volna, ha tovább folytatom. Sebaj, a második résszel, amit szintén csak és kizárólag az akcióval reklámoznak, már nem követem el ugyanezt a hibát.

Végezetül pedig térjünk rá arra, hogy az ilyen ugra-bugra milyen életidegen egy csomó játékban. Maradjunk az előző példánál. Háború. Az Apokalipszis egyik lovasa. Legyengült ugyan, de még így is ki tudná irtani a teljes emberisége. És keresztül-kasul kell ugrálni. Dante. A legszerényebb esetben is egy félisten. És végig kell ugrálnia egy csomó helyet. Kratos... mondanom kell valamit? Az a... lény isteneket öl és szabadidejében ugra-bugrál. Sokat. A régi FPS-ekről már ne is beszéljünk, ahol hiába volt nálunk egy teljes arzenál, muszáj volt temérdek akrobatikus mutatványt bemutatni, hogy kikerülhessünk egy öklömnyi vastag falat.



Jó példának viszont itt van a Mirror's Edge, vagy az Assassin's Creed sorozat. Ott nem csak, hogy élvezetes az ugrálás, nem csak, hogy a játékmenet része, hanem szorosan be van építve a történetbe, része a játék világának. Nem lóg ki a képből. Érdekes, hogy ezekben a játékokban nincs is bajom, sőt, kifejezetten élvezem, ha valahová bonyolult akrobatikus mutatványok révén lehet csak eljutni. Biztos bennem van a hiba.