Mocskos nagy közhely, de azért elsütöm, hogy manapság azért jócskán elkényeztetnek minket indie-játékokból is. Persze kérdés, mihez képest indie, és mihez képest marginálisak ezek? Mert ugyebár ezek az egyszerű, de nagyszerű termékek voltak a 80-90-es évek domináns programjai. Platformerek, ultranehéz, sajtreszelős játékok, ügyességi akármik stb. Tehát végülis az indie a mainstream, és a fősodorbeli alkotások inkább egy alternatívát képviselnek. Persze ez is nézőpont kérdése. Mindenesetre a Hotline Miami egy kiváló példája annak, hogy ezek a független, kisebb költségvetésből készült játékok semmivel sem kevesebbek vagy „idejemúltabbak” (nanem!), mint a maiak. Sőt, ez is közhely és sznobizmus, de tényleg sokkal jobban elszórakozok vele, mint egy CoD-dal vagy bármilyen popupokkal agyonbonyolított, de amúgy satuegyszerű, unalmas kortárs címmel.

Pedig a Hotline sem egy bonyolult valami első látásra. Sőt, én magam el is rettentem tőle, mikor először olvastam. Hogy mármost egy GTA-szerű valami, de igazából nincs benne szabadság, csak a felülnézet, a humor és a brutalitás a közös pontjuk, amúgy meg lineárisan kell teljesíteni pályákat. Kérdeztem én, hogy miért van erre szükség, mi az, ami érdekessé teheti azon kívül, hogy retró, és kiemeli a platformjátékok szürke masszájából. Nos, az, hogy nem platformjáték, hanem nagyon is „mai”, csak éppen mégsem. Tehát régi, de új. Örökzöld, inkább azt mondom. Kinézetében és stílusában a C64-es, illetve a 90-es évek PC-s játékait idézi, ám megvalósításában mindenképp „modern”.



Hiszen csak egy nagyon egyszerű sémát ismételgetünk. A történet szerint egy bérgyilkosfélét alakítunk, aki persze koránt sem egy Hitman, hanem egy lezüllött, leginkább Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájából és a Drive-jából megismert figura. Tehát egy piti kis gengszter, aki egyáltalán nem kívülről szemléli a világot, mint a 47-es, nincs benne semmi magasztosság és hősiesség. Egyszerűen csak egy „lowlife”, egy aljanép, akit madzagon rángat a maffia vagy inkább a szindikátus. Ezért a feladat, hogy el kell menni ide és oda, majd kinyírni mindenkit, aki mozog a pályákon. Legjobb, ha ezt úgy tesszük, hogy legyen benne stílus: nem elég szimplán bebaszódni egy ajtón és lelőni mindenkit. Jó, ha bevágódunk, mikor valaki elmegy az ajtó előtt, majd a még talpon levőkhöz odavágjuk a fegyvert, közben a földön levőnek pedig szó szerint pocsolyává tapossuk a pofáját. Majd odamegyünk a következőhöz, s ezt megismételjük, felkapjuk a puskát vagy a feszítővasat, ÉS utána szépen lelőjük a maradékot. Mert, hogy számít, mit, hogyan csinálunk.

Ugyanis a Miami pontozza cselekedeteinket. Ez lesz a fő motiváció az amúgy egész jó kis történeten túl. Minden pálya végén megkapjuk az értékelést, és C-t kapni elég ciki. Törekedni kell arra, hogy a legbizarrabb, legstílusosabb gyilkosok legyünk. Nem elég tehát lőni egyet és „campelni”. Ilyenkor a minősítésünk „Coward”, azaz „gyáva”. (Khm… természetesen én nem kaptam ilyet, az interneten olvastam csak ;D). Valami extrémet kell bemutatni. Az pedig azért nem lesz könnyű.

Mivel a játék maga sem valami könnyű. Sőt, alapjáraton öleltnehéz. Nincs életerőnk – az első, ami megrázó lehet egy 90-es években született játékosnak. Habár még a régi platformjátékokban is volt legalább 3 életünk. Itt egy lövés = egy halál = agyhalál. Mert hát ebben a játékban igencsak fürgék az ellenfelek, és bár nem túl okosak, de kompenzálják ezt létszámukkal és pontos célzásukkal, gyorsaságukkal. Eképp, ha észrevesznek, azonnal kinyírnak általában. Emiatt kell a „hit ’n’ run”-stílust követni: fejben megtervezni, mit, hogyan fogunk csinálni, majd utána a lehető leggyorsabban kivitelezni, miután minden „úgy áll, ahogy elgondoltuk”. Persze legtöbbször nem fog, így vagy 20-30x biztosan újrakezdi mindenki az utolsó pályák felé. Ezért az „agyhalál”.



S gondolja el az, aki még nem játszott vele, milyen nehéz stílusosnak lenni. Itt az „A”-t ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az iskolában. Aki csak trancsíroz, az is szívni fog, aki viszont az „ötösre” hajt, annak sajtreszelővel kell rejszolnia.

Természetesen ez csak fokozódik, és amúgy ez jellemző a játékra: bár ugyanazt csináljuk, nincs ugyanolyan pálya. Minden egyes szint kiváló, mert újszerű az elrendezés miatt is. Mert amúgy elképzelhető, hogy milyen helyeket járunk be: lebujok, susulykabarlangok, gengszterek magánpalotái stb. Ám ezek mind-mind másféleképp őrzött területek, és egy idő után megjelennek keményebb, „ütésálló” ellenfelek. Ilyen a nagy dagadt „niggerstrici” (tényleg az: jellegzetes fekete öltöny + rózsaszín ing, és a figura feltűnően mindig valami pornófilmes vagy kurvás szoba körül lavíroz ), vagy az egyik rendőrös pályán ennek „fehér” megfelelője, a nagy fánkzabáló nyomozó. Ezeket csak és kizárólag duplacsövő sörétessel lehet azonnal kikefélni, de amúgy meg futni kell, ha ilyet látunk. És lehetőleg közben lőni.

A kivégzések, ölés persze nem lenne olyan izgalmas, ha csak 1-2 fegyverrel csinálnánk. Épp ezért ahogy haladunk előre, kapjuk a különféle, olykor vicces gyilkoló eszközöket. Persze azért 5-6-ot fogunk inkább használni. Meg nem is nagyon nézzük, mivel lövünk/baszunk oda. Sőt, a gyorsaság miatt csak néha-néha tűnik fel, hogy itt bizony trancsír megy. A készítők, mint már utaltam rá, szerintem igencsak szeretik Refn filmjeit. Aki nem ismerné, annak csak annyit írnék róluk, hogy ezek amolyan dokumentumfilmes vagy híradós stílusban készült gengszter-akciófilmek. Mindig valamilyen piti bűnözőről mesélnek, de mindig más-más „kasztból”. Az elsőben egy drogdíler, amolyan „footsoldier” a főhős, a másodikban ennek volt haverja, aki a ranglétra legalján van (a társadalomban is), és legnagyobb tette, hogy ellop egy kocsit meg jól beszívva megpofozza a volt feleségét. A harmadik a legbrutálisabb: egy kiégett gengszterfőnök szipózik végig a történeten, és annyit elárulok, hogy az utolsó tíz percben horrorfilmeket megszégyenítő brutális amputálás megy Majdnem behánytam. De az első részben is vannak véresebb jelenetek, még talán a második a legszolidabb. A lényeg, hogy leginkább ehhez tudnám hasonlítani a Miamit: kendőzetlenül mutatja be a Pusherekhez hasonlóan brutális gengsztervalóságot. A Drive-ot pedig említeni sem kell: hasonlóképp egy bábként mozgatott gengszterről szól, és a film utolsó 20 perce olyan, mint a Hotline Miami. Hiszen ott is a főhős egy kalapáccsal hirtelen robban be az alvilág kutyáihoz, és kíméletlenül bezúzza fejüket. Ráadásul a felütés és a stílus abban a filmben is a 80-as évek hangulatát idézi.



A Hotline Miami realizmusa mondjuk itt ki is fújt. Sőt, nem is lehet realizmusról beszélni. Az egész egy C64-es stílusú, nyilvánvalóan játékos játék. Tehát játékszerű. Erre utalnak is benne sokszor, tehát a program tudatában van annak, hogy egy játék. Ehhez egy történetbeli fordulat is kötődik. Ezt persze nem lövöm le. Mert a sztori nagyon jó szerintem. Eleinte fel sem tűnik, de később elég érdekessé válik. Persze hajtjuk végre az akciókat közömbösen, aztán egy idő után viszont elkezdenek a nagyfőnökök kibaszni velünk. Akik hozzánk hasonlóan groteszk állatos álarcokban járnak.

Melyeknek szintén van funkciójuk: különféle extra képességeket adnak. Pl. kedvencem a tigris (és szerintem a legjobban használható), melynek segítségével sokkal gyorsabbak leszünk és a kivégzés csupán egy ütés. Ennek persze ára van, mivel így elesünk különféle bónuszoktól (alapjáraton egy ütéstől nem mindig loccsan szét az agya az ellennek).

Ja, és mindez nem lenne ennyire magába szippantó, ha a képi világon túl a játék zenei háttere nem ragadná meg a játékost. Én régóta nem hallgattam electro zenét. Volt egy ilyen korszakom, de csömöröm lett tőle. Mondjuk ez betudható annak, hogy főleg mainstream szarokat hallgattam, azok meg általában egy idő után akkor is az agyára mennek az embernek, ha trendi divatízlése van (fú, de hipster voltam most – de esküszöm, nem vagyok az! ). Az ilyenek viszont, amiket részint kifejezetten ehhez a játékhoz komponáltak: zseniálisak! Igazából mind tetszik. Mindben van stílus. Egyiktől sem lesz fejfájásom, hanem orrba-szájba hallgatnám. A 80-as években még a discozene is jobb volt. De persze közel sem abból áll. Személyes kedvencemmé Sun Arraw vált, aki a menü alatt szóló 10 perces gyönyörűséget alkotta meg. Miközben átadod magad a dallamoknak, kedved lenne azonnal repülőre szállni, elhúzni valami napfényes szigetre, és elszívni pár füves cigit (életemben nem próbáltam – de az ilyen pszichedelikus zenéktől mindig megjön hozzá a kedvem ). Persze keményebb zenék is vannak benne, az akcióhoz az kell, de azokat is sikerült jó érzékkel megalkotni. Aki teheti, szerezze be már csak a soundtrackeket is, mert feledhetetlen, fülbemászó. 2 hete ezek mennek a lejátszómban.



Tehát szerintem ez egy kiváló játék. Hangulatos, nagy kihívás, mégis casual játékként is használható, és még jó története is van (kiemelném még, hogy a stáblista után folytatódik a sztori! ). Szerintem a 2012-es év egyik nagy meglepetése, és a legjobb indie címe. Persze, hogy ilyen VGA-n még csak meg sem jelent, holott szerintem többet ér 2012 sok címénél. Például a Diablo 3-at kenterbe verte nálam, jóllehet azzal is jól szórakozok a mai napig. De míg abból könnyen kilépek azért, itt fizikai fájdalom abbahagyni néha. Gyakran meg agyfelbaszottan, majdnem Angry German Kidként zárom be. De megéri vele szívni, mert kiváló. És, ha fel is cseszi magát az ember rajta, 2 óra múlva már azon gondolkodik, hogy kéne megcsinálni azt a pályát. Csak ajánlani tudom!

10/10

P.S.: Szerintem egyébként, ha ez 20-30 évvel ezelőtt jelenik meg, biztosan betiltják. Nem lepődnék meg, ha a németek vagy az ausztrálok manapság sem forgalmaznák. De, hogy 80-90-ben erre lecsapnak, az 100%. Legalábbis erre aztán rá lehet kenni, hogy agresszívvá tesz, mivel azon túl, hogy spriccel a vér és agyvelő loccsan (igaz, egy mainstream címhez képest nevetségesen rajzfilmszerűen), úgy felkúrja néha az ember agyát, hogy legszívesebben szétverné a házat.