"Stephen King egyszer azt írta, hogy a rémálmok a logikán kívül állnak, és a magyarázatok nem szórakoztatnak. A félelem költészetével ellentétesek. Egy horrortörténetben az áldozat folyton kérdezgeti: miért? De nincs válasz, nem is szabad lennie. A megválaszolatlan rejtély marad velünk legtovább, és erre fogunk emlékezni a végén."
Ezekkel a szavakkal indul Alan Wake története, az utóbbi évek valószínűleg legjobb horror-thriller akciójátéka. Ez az ars poeticaként is felfogható idézet tökéletesen áll a játék sztorijára is, amely bátran állítom, az egyik legjobb, amivel találkoztam, ráadásul külön szimpatikus húzás, hogy ezt nem rágják a szánkba, sok dologra magunknak kell rájönnünk.
Pont emiatt nem is akarom túlzásba vinni a történet ecsetelését, csak az alapokat fektetem le, amit már számos más helyen is olvashattatok: Alan Wake egy bestseller-író, aki azonban már évek óta nem tud írni. Emiatt feleségével kirándulni mennek vidékre, egy hegyi falucskába. Itt azonban egycsapásra összeomlik körülöttük a világ: Alan felesége eltűnik, ő pedig egy kézirat elszórt lapjait találja mindenfelé. Egy horror-kéziratét, amit ő írt, és ami látszólag valóra válik...
Stephen King többszöri említése a történet folyamán nem véletlen, az író tipikus helyzete köszön vissza a játékban is: látszólag békés kisváros, melyben azonban felfoghatatlan, misztikus dolgok történnek, ezúttal kizárólag éjszaka. A sötétség a legnagyobb ellenségünk, emiatt aztán a legfőbb fegyverünk a fény: az ellenünk támadó rémségeket először a célkeresztként funkcionáló zseblámpánkkal kell sebezhetővé tennünk, hogy aztán hagyományos fegyverekkel (háromféle puska, és egy pisztoly áll rendelkezésre) tegyük el láb alól. De emellett használhatunk még villanógránátot, fáklyát, jelzőpisztolyt vagy időnként fixen elhelyezett fényforrásokat is.
Az időnk nagyrészét tehát sötétben fogjuk tölteni, méghozzá a sötét erdőben. Ezeknek a részeknek valami iszonyatosan rémisztő hangulata van: amint letérünk a sötétbe, feltámad a szél, elkezd gomolyogni az élő sötétség körülöttünk, és egyre erősebb, túlvilági zajt hallunk, amitől feláll a szőr az ember hátán, és nehéz nem pánikba esni. Ezek a horror-részek csak a Silent Hill 2-vel egy lapon emlegethetőek, ami - aki ismeri a játékot, nyilván egyetért - hatalmas elismerés. Alannel rendkívül kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, esendőek vagyunk, ami harc közben, kitéréskor, vagy épp futásnál is érződik rajtunk. Alan egy egyszerű new yorki, életében nem harcolt még, és mikor rátámadnak, rettegéssel menekülünk a legközelebbi fényforrás felé, hogy aztán egy utcai lámpa alól kinézve próbáljuk összeszedni a bátorságunkat, és kimerészkedjünk a sötét erdőbe. Idővel azért hozzáedződik az egyszeri játékos, majd megértően mosolyog, mikor később egyik társunk hasonlóan ragaszkodni szeretne a fényforráshoz, és nem akar továbbmenni a sötétségbe. Sajnos a játék végefelé túlzásba vitték a harcjeleneteket, szinte félpercenként támadnak meg minket nagy számban, ami nem tesz jót a játékmenetnek.
A játék felépítése epizodikus, minden fejezet végén egy kisebb-nagyobb cliffhangerrel, és az elején egy Ez történt az Alan Wake-ben összefoglalóval. Hangulatos, csakúgy mint az átvezető jelenetek, melyek az epizódokat kötik össze (és néha közben is megjelennek). A filmszerűséget tovább növelik a visszaemlékezések, amikből kicsit többet is el tudtam volna viselni, különösen a játék közepén.
Technológiailag is impresszív kép vár minket: a játék magjaként szolgáló fény-árnyék hatások valami fantasztikusra sikeredtek, ahogy a sötét erdő ágai között átsüt a fény, ahogy az árnyékok játszanak a falakon, ahogy a távolban lévő fényforrás mint valami isteni menedékhely tűnik fel, egyszerűen gyönyörűek. A táj kidolgozása is az egyik legszebb, amit láttam: rengeteg részlettel megpakolták a kisvárosi környezetet, a játéktér minden négyzetméterén érződik az aprólékos odafigyelés. Lehetnének kicsit élesebbek a textúrák, lehetne egy fokkal szebb a karakterek animációja, de összhatás tekintetében bátran veszi fel a versenyt a legszebb programokkal a játék.
Hangok terén is frenetikusat alkottak, a szinkronszínészek profik, a zenék önmagukban is megállják a helyüket (licencelt dalokról van szó többnyire, visszatér a Poets of the Fall is), a hanghatások, a már említett morajlás az erdő mélyén, vagy a kisebb zörejek, kopogások hátborzongató légkört teremtenek.
Gyűjtögethető cuccokkal is el van látva a játék: ezek közül van, ami hagyományos "csak hogy legyen" kategória, ám például az elszórt kéziratpapírok elengedhetetlenek, hogy kicsit jobban megértsük a történetet, a rádióadások szintén mélyítik a sztorit, míg a tévékben látható rövid minihorrorok egyszerre tisztelegnek a műfaj hagyományai előtt, és késztetnek időnként mosolygásra minket. Még pár Max Payne utalásra is futotta, melyek közül némelyik szembeötlő, mások szofisztikáltabbak.
Hangulat, légkör, történet terén hibátlan az Alan Wake, a játékmenet lehetne valamivel változatosabb, vagy akár rövidebb is, a játék 5-6. epizódjában már kissé túlzásba vitték a harcjeleneteket, amik annyira azért nem sikerültek jól. A kissé keserű szájízért azonban kárpótol a befejezés, mely - mint az írás elején az idézet is utal rá - emlékezetes, egy olyan végjáték után, mely valószínűleg sokáig beleég a memóriánkba.
Az Alan Wake megmutatta, hogy lehet egy érdekes, újszerű történetet intelligens körítéssel belerakni egy alapvetően egyszerű akciójátékba. Max Payne, ezúttal thriller-formában, nem kevésbé igényes körítésben. Xbox tulajdonos horror-rajongóknak kötelező vétel!
Alan Wake
(2.0) Több, mint öt évig készült a Max Payne-ek készítőinek új játéka, de megérte. Az Alan Wake ugyanis jött, látott, és győzött. Pszichológiai akció-thriller, mesterfokon.
Én pont fordítva vagyok: számomra a PS3 mellett a Heavy Rain az egyetlen igazi húzóerő. Így aztán - még - én sem veszek.
Több ilyen játék kellene, én azt mondom.