A történetről röviden annyit (szigorúan spoilerek nélkül), hogy Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Marty Hart (Woody Harrelson) rendőrt (mit beszélek, detektívet) visszahívják az állomásra egy 17 évvel ezelőtt történt gyilkosság-sorozat ügyében, amelyen együtt dolgoztak anno. Az ő kvázi kihallgatásuk tekinthető a sorozat fősodrának, anekdotáik alapján pedig – a flashback-ek gyakori alkalmazásával – szép lassan fény derül a részletekre, na meg pár újabb kérdést is felvetnek. A visszaemlékezős jelleg sokakat elriaszthat, de a True Detective-nek ez a lelke, és egyben a legnagyobb ütőkártyája is. Tökéletesen szemlélteti, miképp változott meg a két nyomozó élete, egymáshoz való viszonya, vagy, hogy mikor sántít egy-egy információ. Mert ha ők el is hallgatják az igazat, a múltbéli jelenetek nem hazudnak soha. A 2 idővonal eseményi viszont kronologikus sorrendben haladnak, így nem válik soha inkonzisztenssé, vagy érthetetlenné a produktum. Ettől függetlenül viszont figyelni kell, mert minden egyes elcsepegtetett infó fontos lehet, minden snitt jelentőséggel bír, ha valaki popcorn sorozatot keres, amit elég csak fél szemmel nézni, az rossz ajtón kopogtat.
Szóval van egy sorozatgyilkosság, ami olybá tűnik mégsem annyira lezárt, mint azt gondolták. Újabb bűntények következnek be, ezért szükséges az ügyben egykor dolgozók beszámolója az esetről, hisz kik tudhatnának többet, mint azok, akik egyszer már elkapták a tetteseket. Vagy legalábbis azt hitték. Maguk a gyilkosságok túlmutatnak a trancsír jellegen, van bennük nem kevés okkult, sátánista vonás (agancs korona, rituális rajzok, fából készült „szobor” ), így a thrillerre vágyók is megtalálják a számításaikat. A nyolc epizód alatt természetesen több ügybe is betekintést kapunk majd, melyek mind egy pontba futnak össze, csak győzzük követni (és kivárni). A tempó ugyan – a jó HBO-s hagyományt követve – nem diktál gyors iramot, sőt sokan kifejezetten lassúnak titulálhatják, de ez így van rendjén. Nincs összecsapott, pillanatok alatt lezavart jelenet, minden esemény és karakter kidolgozott, persze lesz akció is nem egyszer, de a legnagyobb feszültséget a hosszan kitartott, idegőrlő pillanatok adják majd. Na meg a forgatókönyv, ami már-már vetekedik a Breaking Bad-ben látottakkal. A Törvény nevében túlmutat a szimpla krimin, - persze a kihallgatások, nyomozás, aktabújás is szerves részét képezi minden résznek – kapunk nem kevés családi és karakter drámát, vallást, és életfilozófiát, mindezeket olyan narratívával és párbeszédekkel prezentálva, hogy sokszor az államat kerestem. A Trónok harca is nagyon erős ezen a téren, de itt sokszor még jobbnak éreztem ezt a szegmenset.
A karakterekről szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, mer fogást nem találtam rajtuk bármennyire is kerestem. Marty eleinte a tipikus bürokrata alkat, aki mindig betartja a törvényt, nem ismeri a túlkapás fogalmát, és lelkiismeretesen végzi a munkáját. Emellett boldog férj és apa, akinek mindene a család. Először meg is ijedtem, hogy egy ilyen kaliberű szériában ekkora közhely szereplők lesznek, de hál’ Istennek a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, és a karakterfejlődésnek köszönhetően senki sem az, akinek első blikkre látszik. Spoiler veszély miatt ennél többet nem árulok el, hisz a sorozat lelkét pont a zseniális szereplők adják.
Rust már egészen más lapra tartozik, ő az a filozofáló fajta, aki szerint az élet nem ér semmit, antiszociális és az alkoholt sem veti meg. Mindene a munka, legfőképp ez az ügy, melyet már-már megszállottan próbál felgöngyölíteni. Ennek miértjére természetesen fény derül majd, annyit elöljáróban, hogy nem egy szívmelengető történet. Anekdotái messze a legjobban sikerült részeknek tekinthetők, öröm hallgatni, mind mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyeken érdemes elmélkedni.
Rajtuk kívül talán Maggie-t(Michelle Monoghan) érdemes megemlíteni, aki Marty feleségeként nem kevés gyötrelmet él át, valahol a naiva és a femme fatale között helyezkedik el, családcentrikussága megkérdőjelezhetetlen. A többi szereplőnek inkább csak beugró szerep jut (kivéve a két nyomozó, akik újra az ügyben nyomoznak), de a gárda remek, nem is akarok belekötni. Ahogy a színészi játékba sem, mert naná, hogy csillagos ötöst érdemel. Nem szándékom fényezni Matthew McConaughey-t, de megérdemelte azt az arany szobrot, mert akárcsak a Mielőtt meghaltam -ban, itt is pazar alakítást nyújt. Ahogy a többiek is, kár lenne ezt tovább ragoznom.
A külsőségek remekül passzolnak a belbecshez, a lassabb tempó miatt relatíve kevés a vágás, de annál több a közeli, hogy minél jobban azonosulni tudjunk a szereplőkkel. A tájleírás természeten nagytotálban történik, ami azért jó, mert a mocsaras helyszín tökéletesen passzol a hangvételhez, na meg bitang jól néz ki HD-ben. Ami még különösen tetszett az a sorozat szimbólumrendszere, mely visz némi mögöttes tartalmat a koncepcióba, és az alkotók profizmusáról is sokat elárul. Ott van például a mocsár, mely az emberi romlottságot szemlélteti, az út menti csupasz, száraz fák, melyek talán magát a halált hivatottak kifejezni. A felszálló korona mely fennakad az ágon az elszálló gyermekkort szimbolizálja, - melyhez egyébként egy zseniális operatőri és rendezői fogás is köthető – a legszembetűnőbb mégis a Rust-ot körülvevő kereszt motívum, melyet nehéz nem észrevenni. Ott van a házában, az iskola ablakának keretében, a fal mintázatában, sőt, még az útkereszteződések is nagytotálban vannak mutatva, hogy nyomatékosítsák: Ő egy hihetetlenül ambivalens figura, akiben sokrétűbb érzelmek/érzések vannak, mint azt elsőre gondolnánk, ez pedig a fináléban (ami instant 10/10) csúcsosodik ki igazán.
Nem igazán tudok negatívumot mondani a sorozattal kapcsolatban. A történet fordulatokban gazdag, sokrétű és egyáltalán nem kiszámítható, a karakter kidolgozás első osztályú, ahogy a forgatókönyv és a rendezés is. Egyszerre naturalista és lírai, krimi és thriller, akció és dráma, depresszív és felemelő. 100%-ot csak azért nem adok rá, mert azt már megkapta a Breaking Bad fináléja, azt a szintet pedig azért nem üti meg na. (Vagy pusztán elfogult vagyok.) Ettől függetlenül kötelező darab, amit vétek lenne kihagyni, csont nélkül az idei felhozatal eddigi legjobbja. Kérem a következőt!
