Hogy mire is gondolok pontosan? Hadd prezentáljam egy példán keresztül! Pistike, a 14… 12 éves kisiskolás addig-addig rágja anyu és apu fülét, mígnem kap egy iPhone-t. Pistike ettől a suliban menő lesz, nagyon. A többiek a hosszú szünet egész ideje alatt az Angry Birdsöt nyomkodják rajta, de persze csak akkor, ha Pistike megengedi, mert hát az övé, ő a menő, nem mások. Pistike egyre idősebb lesz, egyre több Apple terméket kér, majd vesz. Amikor pedig meglátja, hogy mit tud Jancsika androidos telója, fülét befogva ordítja, hogy „MÁSOLAT!!!”, és míg él, nem fog jobb belátásra térni.

Vacak ettől az iPhone? Nyilván nem, az iPhone egy bitang jó telefon. Ennek ellenére tény, hogy egy olyan ember kezébe kerül, aki ostobaságából adódóan fanboy-já változik.


Egy tipikus Wii-s játék reklámja -- központban a család!

A Nintendo is valahogy így működik egy ideje. Hardveres téren a cég sosem volt úttörő, legalábbis a NES óta semmiképp, hisz a SNES sem volt már különösen erős konzol, a Nintendo 64-ről már nem is beszélve. Ennek ellenére remek gépek voltak, csak épp a konkurencia idővel elhúzott mellettük. Mindez viszont nem számított, mert a japán gyártó jókor volt jó helyen, és az 1983-as videojáték válságból főnixmadárként újraélesztett játékipart gyakorlatilag a saját két vállán tette azzá a dollármilliárdos üzletté, aminek ma ismerjük. Konkurensek híján gyorsan nagyra tudott nőni, és miután a Universalt is megverte saját játszóterén (ha valaki nem tudná, a világ egyik legnagyobb filmgyára szét akarta zúzni a Nintendót a Donkey Kong miatt), senki sem mert ujjat húzni vele.

A NES fantasztikus konzol volt, a SNES remek, az N64 jó, a GameCube gyenge, a Wii pedig a fanboyság és a casual-réteg stílusos meglovaglása.

Amikor a Gamecube megjelent, a konzolpiac teljesen más volt, mint azelőtt. Az 1995-ben még csak heveny röhögő görcsöt kiváltó PlayStation gyakorlatilag megnyerte a modern éra első konzolháborúját. Az egykori nagy ellenfél SEGA sírva vonult a sarokba, a Microsoft pedig az Xbox-szal terítette be a japán játékvilág örök másodikja által hátrahagyott termőföldet.

Ebben a világban a Nintendo úgy látta, hogy csakis akkor tud versenyképes maradni, ha vakon követi a többieket: kiadták a GameCube-ot, ami „mindent tudott, amit a nagyok”.

Az eredmény katasztrófa lett: a GameCube a Nintendo legrosszabbul szereplő gépe, összesen 21 milliót sikerült értékesíteni, ami nagyon-nagyon kevés. A PS2 és az Xbox tarolt, a Nintendo pedig megtanulta a leckét: roninként kell a saját útjukat járniuk, különben az új szereplők minden teret elvesznek tőlük. És kik azok, akikben még pénz lehet? Hát persze, hogy a gyerekek! Meg a nagyszülők. Meg az anyukák.

A Nintendo tudta, hogy hardverek terén esélytelen a közelgő Xbox 360-nal és PS3-mal szemben, így kifejlesztette a Wii-t, mely megreformálta a mozgásérzékelős irányítást. Mivel nem kellett hozzá játékos tapasztalat, bárki könnyedén elsajátíthatta a használatát, és ezért egy olyan réteget is megérintett, akiket nem érdekel a grafika. A hardcore játékosok vettek Xbox 360-at meg PS3-at, vagy tovább fejlesztették a PC-t. A casual réteg pedig befektetett a Wii-be és rengeteg pénzzel hizlalta a céget. A Wii-ből eddig 96 millió fogyott – szerintem ez magáért beszél.

Csakhogy az eladások 2009 környékén lassulni kezdtek, majd 2010-től stagnáltak. Hogy miért? Egyszerű: a Nintendo azt hitte, hogy a casual réteg kifogyhatatlan erőforrás, de korunk legdrágább cége, az Apple közbeszólt és az iPhone-nal gyakorlatilag kiirtotta a nagy N vásárlóbázisát. A Wii-t vett „játékosok” manapság iPaden olvassák a híreket és iPhone-on játszanak, mert ahogy már írtam, nekik nem számít a grafika…

A Wii egy SD konzol a HD konzolok világában. Technikailag már a megjelenésekor elavult volt, a gyártási költségei pedig meg sem közelítették a még így is alacsonynak számító kezdőárat. Ezzel érte el a gyártó, hogy a vas rögtön nyereséges legyen, és ne kerüljön milliós veszteségekbe, mint a Sony vagy a Microsoft esetében.

A Wii egy technikai bóvli: olcsó játékszer, ami mégis naggyá vált, hála a mögötte álló zseniális üzleti stratégiának. Csakhogy ettől még maga a gép nem lett forradalom. A mozgásérzékelést hitték a jövőnek 2006 után, ezért kapott Kinectet az Xbox 360 és ezért jött ki a PS Move. Csakhogy ebből semmi sem lett, a mozgásérzékelés nem a jövő, de még csak nem is a jelen. Inkább csak afféle kitérő, csoki ebéd előtt, amit a Wii etetett meg a többiekkel.

A játékok érdemei azonban vitathatatlanok. A Zelda: Twilight Princess és a Mario Galaxy-sorozat olyan programok, amiket a kreativitás szoborként is ki lehetne állítani. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a Nintendo nem csinált mást, mint ügyesen megválasztotta a célközönségét, ezzel gyakorlatilag kiéheztetve a még mindig kitartó fanboyokat. A Nintedno rajongói imádják a céget és mindent megbocsátottak – eddig. De ha a Wii U sem hozza vissza azokat a franchise-okat, amikért az N-esek N-esek maradtak, a japánok dühödt fanatikusok haragjával kell szembesüljenek. És ettől félek én, de nagyon…