Kifejezetten hosszú lenne azon játékok listája, amiket az „egészen biztos, hogy soha sem kapnak folytatást” címszó alá kellene bezsúfolni, vagy a témájuk, vagy a játékmenetük, vagy a fejlesztőjük miatt. A Zeno Clash esetében gyakorlatilag az összes tényezőt kipipálhatjuk: elvontabb, mint bármi, ami valaha megjelent, a Föld egy olyan pontján (Chile) készül, amely még kis túlzással sem nevezhető videojáték-fejlesztői centrumnak, játékmenete pedig annyira egyedi, hogy nem is nagyon lehet hozzá hasonlót még csak találni sem. A pokol viszont nem fagyott be, az égből nem hullottak malacok, és még csak a föld sem nyílt meg -- ellenben itt van a Zeno Clash második része.
JUMANJI
Salvador Dalí egyszer azt mondta: „Nem értem miért van az, hogy amikor grillezett homárt rendelek egy étteremben, soha nem hoznak ki egy főtt telefont”. A szürrealizmus spanyol mesterének mondatát épp olyan nehéz (és felesleges) értelmezni, mint a Zeno Clash első részét, a folytatás mégis azt feltételezi (így rögtön az események közepébe dob), hogy a játékos nem csupán befejezte elődjét, de emlékszik is rá, sőt, még azt is összerakta, hogy miről is szólt pontosan az alig három-négy órás kaland.
De mivel 2009 kifejezetten régen volt, ezért röviden és tömören: Zenozoikban baj van. Minden idők egyik legszürreálisabb, legelvontabb világa egy halálesettel indul, miután a Zeno Clash marcona főhőse, Gat, rárobbantja a tetőt minden lény és az egész birodalom atyjára, a hermafrodita Father-Motherre. Az incidenst követően kénytelen felhúzni a nyúlcipőt, mielőtt Zenozoik lakossága felnégyelné tettéért. A játék utolsó harmadában persze egyértelművé válik, hogy Gat nem éppen egy őrült terrorista, a konfliktus hátterében maga Father-Mother állt, akiről kiderül, hogy valójában nem is szült ő senkit, szimplán csak elrabolta a helyiek csecsemőit, és sajátjaként nevelte fel őket, és még a robbanást is túlélte. Ám mielőtt mindenki pezsgőt bontana, és vad orgiába kezdene az örömhír hallatán, megjelenik egy évezredekig szunnyadó lény, a titokzatos Golem, aki minden harc, háború és megtévesztés végét ígéri.
A Zeno Clash 2 története itt, in medias res veszi fel a fonalat, de nemigen építi fel az események láncolatát. A kevéske párbeszédből annyit lehet csak kibogozni, hogy Father-Mother rács mögé került, a világ felett az uralmat átvette a Golem, aki elhozta a törvényt a káosz világába. Az időközben a tetteit átgondoló Gatnak és társának, Deadrának ez viszont nem tetszik, ezért úgy döntenek, hogy kiszabadítják álaput/álanyut, és egyúttal Golem körmére is ránéznek.
HÜLYE JÁRÁSOK MINISZTÉRIUMA
Természetesen az idáig vezető utat pár pofon, pár rúgás, és még több pofon kövezi ki, hogy aztán a börtönszöktetésből valóságos forradalom szülessen, egyetlen feladattal: összeszedni álapu/álanyu összes, időközben önállósodott gyermekét, aztán be lehet masírozni a fővárosba, letaszítva a trónról Golemet. Ha ez nem hangzik túl izgalmasnak vagy egyedinek, az nem a véletlen műve, a Zeno Clash 2 sztorija ugyanis mérföldekkel gyengébb, mint amilyen az elődjéé volt, és ezzel el is vesztette egyik legfőbb vonzerejét. Az ACE Team a folytatást úgy képzelte el, hogy az összes rajongói fórumbejegyzést összefésülve és listába szedve bogarászták ki, hogy a vásárlók mit hiányoltak a Zeno Clashből, és ezt mind megpróbálták belerakni az új fejezetbe. Ez a hozzáállás becsülendő, csak épp nem feltétlenül a legjobb út – a Zeno Clash 2 meglehetősen jellegtelen, hiába van benne minden, amit csak bele lehetett rakni.
Ott van például a linearitást váltó sandbox játékmenet, ami valójában nincs is. Az egy dolog, hogy Zenozoik régi és új területeit szabadon be lehet járni, az viszont már egy másik, hogy ennek semmi értelme. Egyrészt, mert látnivalóval (a környezetet leszámítva) egyáltalán nem találkozhatunk, csupán egy kisebb csapatnyi ellenfél kószál itt-ott, ráadásul ők is újratermelődnek, és nem csak egyszer-kétszer, hanem folyamatosan. Ez azért hátrány, mert a megoldandó feladatok (rohanj el a rokonokhoz) természetesen folyamatosan visszavisznek a korábban már felfedezett vidékekre, és rákényszerítenek arra, hogy újra és újra leverd a korábban már többször is elnáspángolt rosszfiúkat.
STREET FIGHTER
Ez az első pár alkalommal is csak azért viselhető el, mert ha valami, hát a Zeno Clash harcrendszere még mindig egészen fantasztikus. Az elsősorban pusztakezes támadásokra hangszerelt, belső nézetes ütésváltás rettentő jól visszaadja, hogy milyen lehet nyers erővel, csupán az izmokra és az öklökre hagyatkozni élet-halál helyzetekben. Az egyszerű horgok, felütések, pofozások mellett természetesen vannak összetettebb mozdulatok, kacifántos kombók is, fogásokkal, leteperéssel, rúgással és mindennel, amit csak el lehet képzelni. A játék ezen része még mindig példátlanul jó, maximum csak a jelenleg vakációzó Fight Nightot lehetne melléállítani. Kár, hogy az új rész ezt nem használja ki jól, illetve átesik a ló túloldalára. A rendszer egyértelműen az egy egy elleni küzdelmet részesíti előnyben, a csaták 98 százalékában viszont minimum három, de inkább öt-hat ellenfélből álló csoportok érkeznek, akikkel egyszerűen nem lehet rendesen megküzdeni, különösen, ha be kell hívni egy csapattársat is. Ütéseik a játékost is eltalálhatják, amikor pedig a sarokba szorítanak és több irányból támadnak, az szinte teljesen menthetetlen szituációkat eredményez.
Elvileg ezen segítene valamelyest Gat szolid, alig négy tételből álló, a történet folyamán megszerzett eszköztára (ami gyakorlatilag a Golem által használt cuccoknak felel meg), de a benne foglaltak egyike sem nyújt semmi érdemleges előnyt, sőt. A teljesen feleslegesen bevezetett lőfegyverek egyenesen csapnivalóak: maximum négy-nyolc töltény van bennük, nem lehet őket újratölteni, lassúak, alig sebeznek, és a lövedékeknek még csak ereje sincs, így leginkább olyan őket használni, mintha légpuskával kellene elefántot kergetni az afrikai szavannán. Az egyetlen érdemlegesnek nevezhető cucc is körülbelül félpercenként vethető be: egy olyan eszközről van szó, melyet a nap vagy a hold felé irányítva egy kisebb szőnyegbombázás kérhető, de a harc hevében egyszerűen nem éri meg a betájolásával szenvedni – addigra ugyanis már négyszer megütöttek, rosszabb esetben halálra pofoztak.
Rá lehetne erre kontrázni a fejlődési rendszerrel, ha nem sikerült volna ez is teljesen feleslegesre. Hiába lehet több kategóriában is szintet lépni – többek között növelhető az életerő, a stamina, a vezetői képesség –, az ehhez szükséges pontokat csak totemek megtalálásával lehet megkaparintani, ezekből pedig helyszínenként egy, maximum kettő van, így a négy-öt óra játékidőre körülbelül ugyanennyi szintlépés jut, ami egyszerűen kevés ahhoz, hogy érezhető legyen a fejlődés hatása. Már ha van neki egyáltalán. Pontosan ugyanez mondható el a társrendszerről is, amely egyetlen testvért engedne be a csapatba (szabadon kiválasztható, hogy épp melyikük a soros), de ők túl sok segítséget nem jelentenek. Annyi eszük van, mint egy vekni kenyérnek: ha Gat nincs a közelben, szó szerint egy helyben álldogálnak, és nem csinálnak semmit, sebzésük pedig egy kacsa erejével ér fel, így maximum csak arra jók, hogy pár másodpercre elvonják az ellenfél figyelmét – ráadásul úgy beszélnek, mintha a föld alatt rekedt chilei bányászok mondták volna fel a szinkronszövegeket.
Sajnálatos, hogy a Zeno Clash 2 mennyire alulteljesít, mert érezni rajta, hogy készítői még mindig imádják Zenozoik világát, csak a folytatásnál nem a saját fejük után mentek, hanem rajongói követeléseket próbáltak teljesíteni. Terroristákkal márpedig nem véletlen, hogy nem tárgyal az ember, még akkor sem, ha nem kérik, hanem adják a pénzt. Vagy akármit is használjanak egy olyan világban, ahol egy hermafrodita varjú uralkodik...
