Szegény Kiryu, hányszor próbálta már meg maga mögött hagyni erőszakos múltját? Valahogy úgy működik ez a japán bűnszervezet kötelékében, mint az ex-pornósok között szokott: hiába próbálsz normális, társadalmilag hasznos életet élni, a múltad úgyis megtalál. Kiryu-t viszont nem a különféle 18+-os oldalakra feltöltött egykori pikáns videói, hanem bűnözői múltjának árnyai, egykori ellenségei és barátai rángatják vissza állandóan a sötét oldalra, hogy aztán rendre azon kapja magát, hogy már megint épp az egyik teljhatalmú klán főnökét veri laposra.
Pofonok és rámen
Tokióban a fények sosem alszanak ki – pláne, ha az ember a piroslámpás negyedben tengeti mindennapjait! Kamurocho (ami a valóságban Kabukicho) városa mellett Sotenbori és két új helyszín is tiszteletét teszi, a metropoliszok pedig ugyanannyira élnek, mint az eddigi részekben: az utcákon emberek sietnek dolgukra, autók húznak el mellettünk pár centire, a sarkon pedig forró rámen leves gőzölög egy gyorsétterem kirakatából. Ez az a pont, amiben a Yakuza-játékok mindig is élen jártak: a valósághű városkép lemodellezésében. Mert aktuális főhősünk hiába zúz le random rosszfiúkat az utcán, a Street Fightert megszégyenítő módon, maga a közeg, amiben az adott történet játszódik, illetve maga a helyszín, ahol mindezt megvalósíthatjuk, egyszerűen él és lélegzik, és ez teszi ki a játék igazi lelkét.
Történet szempontjából már a Yakuza 4 is szörnyen nagy vállalásnak tűnt a benne helyet kapott négy főszereplővel, a Yakuza 5 azonban még erre is rá tud kontrázni: egyenesen öt (!) főszereplőt irányíthatunk az alsó hangon is 40 órás játékidő alatt (azért ha mindent ki akarsz maxolni, akkor jobb, ha felkészülsz a 120 óra feletti pepecselésre). A kötelezően visszatérő, állandó központi karakter, avagy Kazuma Kiryu mellett feltűnik még az előző részből megismert Shun Akiyama és Taiga Saejima, illetve a teljesen új belépő Tatsuo Shinada, de örömtelibb, hogy a korábban csak NPC-szereplőként funkcionáló Haruka is játszható lett, aki itt a popszakma rögös útját kell, hogy bejárja, annak minden szépségével és árnyoldalával együtt.
Nincs idő unatkozni
Az előző rész szintén epizodikus felosztással operált, ahol más-más protagonistát terelgethettünk. A Yakuza 5-ben ez azért is működik kevésbé, mert túlságosan különböznek egymástól a hősök, és így félelmetesen eltérő tempót diktál a játékmenet. Saejima újrahasznosított börtönös sztorieleme már-már vérlázítóan klisés, és az utolsó, teljesen új karakter sem sikerült valami emlékezetesre, ám sajnos a negyedik rész drogbotrányába keveredett színészét és így az általa megformált figurát szimplán kiírták a folytatásból (Japánban nagyon komolyan veszik az ilyesmit, egész karrierek törhetnek derékba), így be kell hát érnünk vele.
Ahogy fentebb említettem, a játékidővel nincs különösebb baj: hőseink különféle polgári foglalkozásokat űznek, ami keményen megdobja az eddig is gigászi méreteket felöltő tevékenységi listát (Kiryu taxisofőrnek állt, Saejima vadásznak, Haruka pop idol szeretne lenni stb). Ezt az epizódot már nem az előző két rész motorja hajtja, hanem az az engine, ami a cross-gen Yakuza Zero (Japánban PS3-ra is megjelent) és a Kiwami alatt is duruzsolt, így nem tűnik annyira kopottasnak a látványvilág, amit pont a nagyvárosok sokszínűsége dob fel igazán.
A Yakuza 4-ben található szinte összes minijátékot megkapjuk itt is, kiegészülve néhány egyéb nyalánksággal. Például hógolyó csatákat vívhatunk, beállhatunk tésztát főzni egy bodegába, vezethetünk járműveket, ritmusjátékokban énekelhetünk és táncolhatunk, vagy akár léghokizhatunk a gőzfürdőben is (eléggé szürreális, mondjuk, amikor a tini Harukával nézed az ellenfeled ugráló cickóit). Jó hír, hogy a Remastered-gyűjtemény részei digitálisan külön-külön is felkerültek, így ha csak erre a játékra vágyunk, kimazsolázhatjuk a többi közül. Ugyan nem ez lett a legjobban sikerült epizód, de teljesítmény tekintetében rátesz pár lapáttal az összes korábbi részre, és már csak a sztorija miatt is érdemes végigtolniuk mindazoknak, akik korábban is hűségesen kitartottak a széria mellett.
