Sokáig nem voltam oda különösebben a stratégiai játékokért, inkább az akció- és szerepjáték vonalon szerettem masírozni, de az XCOM: Enemy Unknown szerelem volt első látásra. A Firaxis hihetetlen érzékkel élesztett fel egy legendás játékot, és az idegenek elleni háború annyira beszippantott, hogy nálam 2012-ben az új XCOM lett az év játéka, sőt még a gurus csapatot is meg tudtam győzni, hogy a magazin nevében is az Enemy Unknownnak adjuk ezt a megtisztelő címet.
A földönkívüli agresszorok elleni háborút persze nemcsak a kritikusok, de a játékosok is nagyon szerették. A programhoz készült kiegészítő lemez, született belőle mobileszközös port, sőt egy teljesen jól működő konzolos verzió is.
Kontrollert a kézbe!
Körökre osztott, izometrikus nézetű stratégia az elmúlt években ekkora sikert biztos nem aratott, így három és fél évvel később megérkezett a folytatás, ami pont annyi újdonságot tartalmazott, hogy Chris azonnal izgalomba jöjjön, és 92%-os értékeléssel jutalmazza a programot. Persze azt máig nem értem, hogy miért a kis kopasz kapta helyettem a tesztet, de végül eljött az én időm is, hiszen Chocho szeptember utolsó napján azzal törte rám a chatablakot, hogy itt a konzolos verzió, kellene róla egy kétoldalas cikk.
Talán mondanom sem kell, hogy aznap este már megigézve bámultam a letöltési csíkot a PlayStation 4-en, és azonnal belevágtam bolygónk felszabadításába, amint az utolsó bájt is lecsorgott a konzol merevlemezére. Magát a játékot most nem vesézem ki újra, Chris a 2016/02-es Guruban tökéletesen levezette, hogy miért kiváló szórakozás a második rész, jelen cikkünk arra koncentrál, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem a konzolos verzióval.
Idegenek és bogarak
A stratégia nem olyan műfaj, ami hódít konzolon, sőt az ilyen típusú játékok irányítása legtöbb esetben abszolút nem kontroller-kompatibilis, de ettől függetlenül már az Enemy Unknown is kiválóan megállta a helyét Xbox 360-on és PlayStation 3-on. Az XCOM 2 persze a legújabb generációra lett átportolva, így 2016-ban már PS4-en és Xbox One-on tudunk a Föld védelmére kelni. Összességében elmondhatom, hogy az átirat jól sikerült, viszont azt nem titkolhatom el, hogy nemcsak a küldetésekben felbukkanó egyre erősebb és agresszívabb idegenek fogják szívatni a játékost, de a bugok is, amelyekből – a földönkívüliekhez hasonlóan – jó pár típus felbukkan a pályák teljesítése közben.
Első körben az tűnt fel, hogy a gránáthajítás és a gránátvetők használata még mindig macerás, habár az kétségtelen, hogy ez sokat javult az első rész óta. A terep sokszor beláthatatlan egy adott szögből, forgatni kell a kamerát, viszont erre nincs lehetőség célzás közben, így mindig „vissza kellett lépni” az akciómenüből a nézetváltáshoz, majd visszatérni, kiválasztani a durranós ajándékokat, és újra belőni a hajítás/lövés szögét.
A szintváltás szintén zavaró tud lenni, főleg, ha egy épületben akciózunk, ugyanis az áttetszővé váló tereptárgyak és épületek hajlamosak megkavarni az embert. Amikor felküldtem valakit egy ház tetejére, előfordult, hogy pillanatokig fogalmam sem volt, hogy akkor most mégis hol vagyok, és mit is akarok csinálni. Ezek persze csak apróságok, az első három pálya után hozzászokunk a szisztémához, a fogcsikorgatást a konkrét hibák hozzák elő az emberből.
Szedd már össze magad!
A legjobban az idegesített, hogy a kelleténél sokkal többször fordult elő, hogy adott szituációkban egész egyszerűen nem aktiválódtak a továbbjutáshoz szükséges funkciók. A játék első harmadában rengeteget kell hackelni, ráadásul időre megy a móka, és nem egyszer az amúgy is kevés hajamat téptem, mikor végre odaszenvedtem az egyik erre alkalmas katonám a kijelölt konzolhoz, de a menüben nem jelent meg a zöld hack opció. Lépdeltem jobbra-balra, fogyott az idő és az akciópont, de csak nem sikerült a művelet, aminek az lett a vége, hogy a szerencsétlenül toporgó bakámat keresztülszelte egy halálos lézersugár. Szívtam a fogam, visszatöltöttem, és láss csodát, a következő alkalommal ugyanabban a mezőben állva már el tudtam végezni a kívánt műveletet.
Emellett többször megesett, hogy véget ért az idegenek köre, az én embereimre került a sor, de nem tudtam velük mit kezdeni: mindenki kiváló pozícióban volt, de a támadási lehetőségek inaktívak maradtak. Először azt hittem, hogy csak takarásban vagyok, de amikor katonát váltva kiderült, hogy még a legtisztább célpontot „sem látom”, akkor rájöttem, hogy a program szórakozik velem, és tölthettem vissza a legutóbbi játékállást – szerencsére ez a művelet itt is megoldotta a problémát. Nem a világ vége, de az akció sűrűjében, mikor épp én voltam fölényben, pont nem volt kedvem ilyesmivel vacakolni…
Az XCOM 2 konzolon is egészen pofásan néz ki, viszont grafikai problémákból sincs hiány. Nem egyszer találkoztam villogó textúrákkal, sőt akadt olyan pálya, ahol a játék egész egyszerűen nem töltötte be az ellenfelek modelljeit. A kurzor mindig jelezte hol vannak, láttam a szükséges infókat, például a találati százalékot, de mivel ez nem a Ghostbusters, annyira azért mégsem örültem, hogy egy szellemhadsereg ellen küzdök. Ezen a problémán ráadásul a visszatöltés sem segített, ami korábban eltűnt, az később is láthatatlanul nyomult ellenem.
Megőszülök
Chrisszel ellentétben én sokat foglalkoztam a katonáimmal, az egyiket eleve magamról neveztem el, de „mellettem” a kis kopasz, Lor, Chocho és Midnite is ott volt a csatatéren. Igyekeztem vigyázni rájuk, mint a hímes tojásra, és ha elhullottak, akkor jött a visszatöltés. És a várakozás. Az XCOM 2 rengeteget gondolkodik, mire újra elénk pakolja a pályát, és nem túlzás azt állítani, hogy a programmal töltött óráim jelentős részét a statikus töltőképernyők bámulásával töltöttem. Ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre durvább a kihívás, volt, hogy minden sikeres lövés után mentettem egyet, majd egy bekapott halálos találat után léptem vissza egy korábbi szituációra. Ez teljesen rendben is van egy ilyen játék esetében, de az nem, hogy azért tart két óráig egy küldetés, mert ebből 30-40 percet tesz ki az őrjítően lassú visszatöltés.
Sebaj, túléljük
A felsorolt problémák ugyan bosszantók, de mégsem vették el a kedvem a játéktól, sőt egy jól sikerült küldetés, egy vesztett helyzetből visszahozott csata után mindez semmiségnek tűnt. Az XCOM 2 konzolon is egy nagyon élvezetes program, ami hosszú órákra elfeledteti az emberrel a külvilágot. Nem hibátlan, erre fel kell készülni, de a játék által nyújtott tartalom és kihívás messze túlszárnyalja a kellemetlenségeket, így csakis azt tudom mondani, hogy ha egy kicsit is felkeltette az érdeklődéseteket a konzolos port, akkor csapjatok le rá, mert a hibák és a helyenként egészen eszement nehézség ellenére is kiváló szórakozásban lesz részetek.
