A „lélektani folytatás”, mint egy játék egyik legfontosabb jellemzése épp olyan veszélyes, mint egy saját magunk felé fordított, töltött fegyver: csak kétféleképpen sülhet el a dolog. Egyrészt szó szerint – ez a rosszabbik eset –, másrészt úgy, hogy a végeredmény vagy egyenértékű a példaképpel, vagy ahhoz hasonló élményt kínál. A Xenonauts például kiválóan élesztette újra a kora kilencvenes évek xcomos élményeit, a Homeworld: Deserts of Kharak pedig zseniálisan ültette át a Homeworld-univerzumot egy eléggé más műfajba. De a mérleg másik nyelvén ott van a milliónyi, rosszabbnál rosszabb Jagged Alliance-folytatás, vagy a multiplayer Deus Exnek induló, de csak egy korcsosult FPS-t eredményező Project Snowblind. A harmadik lehetséges forgatókönyv pedig maga az anomália: amikor maga az alkotó dönt úgy, hogy az alapoktól ír újra mindent, függetlenül attól, hogy erre szükség volt-e, vagy hogy a fürdővízzel együtt nem önti-e ki a gyereket is. Erre pedig keresve sem találni jobb példát az X: Rebirthnél, az X-sorozat reformerének indított epizódnál, ami nemcsak hogy az ígéretei tizedét sem váltotta be, de egy játékkal el is tüntette magát a színről, teret hagyva az olyan zseniális alternatíváknak, mint az Elite: Dangerous. És most egy ilyen, már betöltött vákuumba visszacsöppenve kellene visszaszereznie a maga helyét az egyre telítettebb űrszimulátoros piacon.
MINDEN A RÉGI?
Az X4: Foundations ezt szerencsére már alapból jól indítja, hiszen ez nem a talajvízig lebutított Rebirth továbbgondolása, hanem a klasszikus X-ek modernizált változata. Egész pontosan a Rebirth motorjára ráhúzott, számozott X, azaz egy minden szempontból nézve komplex űrszimulátor, ahol a képzeletbeli vagyont számtalan módon össze lehet szedni – elsősorban kereskedéssel, másodsorban kalózkodással. Kinek mire fáj a foga. Ehhez akad egy már 1999 óta tökéletesített formula és szabályrendszer, egy az extrémitásig elmélyített játékmenet, és persze egy hatalmas, felfedezésre, kiaknázásra váró világ – a végtelen űr.
Ez az űr viszont nem olyan, mint amit más játékokban megszokhattunk, viszont hű az X-széria eddigi történetéhez – azaz gyakorlatilag nyoma sincs a Newtoni törvényeknek. Felgyorsulni ugyan nem lehet villámsebesen (bár a 108 méter/másodpercet nettó egy pislogás alatt el lehet érni), megállni viszont egyetlen gomb lenyomásával lehetséges, függetlenül attól, hogy épp milyen tempóban haladunk, és ez a fordulásokra, egyéb akrobatikára is igaz, amire csak egy űrhajó képes. Vagy inkább egy hajó: az X4-univerzumban csak névlegesen járunk a csillagok között, valójában inkább olyan, mintha egy nagy, naprendszer méretű kádban úszkálnánk, ahol a legfőbb akadályt, vagy legalábbis visszatartó erőt nem a fizika korlátai jelentik, hanem a távolság.
Az X4: Foundations bejárható területe ugyanis hatalmas, még ha a korábbi epizódokhoz, főleg az X3-hoz viszonyítva papíron kicsit kevesebbel is gazdálkodhatunk. Nem egy egybefüggő univerzum vár, hanem egy hatszögletű szektorokra osztott dzsungel. Ezek önmagukban hatalmasak, minimum több ezer kilométeresek, de a köztük való átjárás nem egészen kötetlen. A zónák között többféleképpen is lehet közlekedni: egyrészt a normál térkapukkal, melyek mindig ugyanoda, A-ból B-be visznek. Az úgynevezett téranomáliák pontosan ugyanezt csinálják, csakhogy ezek a szabad szem számára láthatatlanok, nincsenek a térképen megjelölve, nem építettek köréjük kaput, és sok esetben sokkal nagyobb távolságot hidalnak át, mint a normál kapuk. A leggyorsabb és legkiszámíthatóbb megoldást viszont nem ez a kettő jelenti, hanem az úgynevezett űrautópálya. Ez egy olyan, önmagába visszahajló, több szektoron átívelő hurok, ahol másodpercek leforgása alatt lehet hatalmas távolságokat letudni, és a lehető legkevesebb időveszteséggel eljutni a világ egy specifikus pontjára.
CSÁSZÁRI BOLDOGSÁG
Legnagyobb előnye nem csak a sebesség és a kiszámíthatóság, hanem az, hogy az X4 világának minden lakosa használni tudja, beleértve a nekünk dolgozó személyzetet is. A sorozat védjegye a birodalomépítés: ez itt alapvetően egy űrhajóflottát jelent, mely egy komplett legénységgel és persze egyértelmű utasításokkal megtámogatva anélkül tud súlyos pénzeket termelni, hogy a kisujjunkat is meg kellene mozdítani a tényleges munkában. Azaz, ha van extra hajónk, és felbérlünk hozzá egy kapitányt és további embereket, kijelöljük, hogy hol és mit vegyenek, majd adjanak el, nekünk csak a profitot kell számolni.
Ez a fajta automatizálás pedig nem merül ki ebben, sőt, ahogy a korábbi X-ekben, úgy az X4-ben is egy teljes egészében önjáró, a saját sikerét önmagának generáló rendszer kiépítése a cél, amely nem csupán hajókból, de komplett űrállomásokból áll. A sorozat korábbi részeitől eltérően ezek teljes egészében modulárisak, azaz elemekből kell összerakni őket. Ez nemcsak minden eddiginél nagyobb szabadságot ad a játékos kezébe, de egyúttal sokkal változatosabbá is teszi az állomások külsejét tekintve, hiszen előre generált objektumok helyett kisebb-nagyobb elemekből álló, masszív komplexumok hozhatók létre, melyek minden elképzelhető funkciót be tudnak tölteni. Lehetnek egyszerre gyárak és disztribúciós centerek, működhetnek közben kikötőként, adminisztratív központként, kapcsolódhat hozzájuk egyfajta katonai bázis (de minimum védelmi egységek), és még millió más dolog. Természetesen ez irgalmatlanul sok pénzbe, időbe és erőforrásba kerül, és a felépítéséhez, működtetéséhez igazi szakemberekre és jól megfizetett dolgozókra is szükség lesz, de ha egyszer elkészül, onnantól kezdve nem csak a pénzt termeli, de a teljes gazdaságot újraírhatja, és elméletileg még az univerzum gazdasági vénáját is gatyába rázhatja, teljesen átírva az árakra, a termékekre, a keresletre és a kínálatra megírt szabályokat.
ZSÁKUTCA
Mindezzel két probléma van. Egy: a kiadás utáni első pár változatban a gazdaság hajalmos volt befagyni és a változás, fejlődés legapróbb jelét sem mutatni. Kettő: az égvilágon sehol senki és semmi sem hajlandó elmagyarázni a fent leírt álomállomás elkészültének mikéntjét, vagy úgy igazából bármit. Az X4: Foundationsben vannak ugyan tutorialok, de azok igazából csak az irányítást, és az elsődleges hajóval kapcsolatos legfapadosabb funkciókat magyarázzák el, azokat is borzalmas módon, nem interaktív, csak lépésekre szétszabdalt szöveges útmutatás formájában, ami igazán hasznos, a boldogulást segítő információkat egyáltalán nem is tartalmaz. Éppen ezért az első pár órában az embernek abszolúte fogalma sincs, mi a fenét is csináljon ebben a mélyvízben: csak repked és nézelődik, és jó esetben elkezd YouTube-os videók, wikik és guide-ok után vadászni, mert csak és kizárólag itt lehet magyarázatot, útmutatást találni. Az X4: Foundations szó szerint sandbox, egy homokozó, ahol a keretek között azt lehet csinálni, amit az ember csak akar, csak győzzön rájönni, hogy mit és hogyan tehet meg.
Ha pedig a teljes tanácstalanság nem lenne elég, a helyzeten csak tovább ront a katasztrofálisan rossz kezelőfelület, amely egyrészt bűnronda – minden egy vékony kerettel és egyszínű kitöltéssel rendelkező téglalap vagy sokszög, és ezek sokszor egymáson tornyosulnak –, másrészt a legkevésbé sem intuitív. Az almenük almenüjébe pakolt funkciókat, az ugyanazon témáról szóló, de több külön panelre osztott szekciókat, a hegyomlásnyi szövegmennyiségű képernyőket megszeretni igazán sose lehet, csak megtanulni és megszokni. Ahogy az amúgy teljesen steril, hiteltelen, hetvenes/nyolcvanas évek sci-fijének nem éppen a legszínvonalasabb részéből merítő univerzumot is. Ez azonban eltörpül a Foundations és az X-széria nagysága mellett: a műfajban egyetlen hasonló single player játék sem akad, amely ennyi lehetőséggel, ekkora mélységgel kecsegtetne. Olyan, mint egy vad musztáng: be kell törni, mielőtt a vadállatból egy szelíd, fenséges bestia válik belőle.
