Az utóbbi években az összes Marvel-képregény licencét birtokló Activision több X-men játékkal is megdobta már a rajongókat. Fájt is szegényeknek rendesen… A most megjelent X-Men: The Official Game a filmtrilógia befejező epizódjának alkalmából jelent meg, és a Last Stand alcímű film alapján készült.
Az X-Men képregények szerelmesei nyilván kiheverték már a sokkot, hogy Rozsomák nevét bölcs emberek a filmben Farkasra módosították, ami nagyjából olyan, mintha Jégemberből csináltak volna Jégmajmot. Ráadásul a Marvel-klasszikusából eddig készült játékok nem kápráztatták el különösebben a rajongókat, tehát éppen itt volt az ideje annak, hogy készüljön egy olyan adaptáció, mely végre méltó a gyökerekhez.
A kellő hangulat elővarázslásához a fejlesztők mindenesetre elnyerték a filmstúdió támogatását, és több neves szereplő - például Hugh Jackman és Patrick Stewart - hangját is eredetiben hallhatjuk viszont, valamit Zak Penn, a film egyik forgatókönyvírója is közreműködött a játék megalkotásában. Az előzetes képek alapján is joggal bizakodhattunk, bár az várható volt, hogy jellegében inkább a konzoltulajok szívéhez áll majd közel a produkció. Más kérdés, hogy végül még nekik is csalódást okozott…
A sztori ott kezdődik, ahol a film második része véget ért: Jean Grey halála után kapcsolódunk be, hogy felvegyük a harcot Magnetóval, és többé-kevésbé követjük is a film történetét, amit a játékban három különböző karakter szemszögéből élhetünk át. A moziban egyébként nem szereplő Nightcrawleren (Árnyék) kívül Jégembert, és természetesen karmos kedvencünket, Rozsomákot irányítva csaphatunk szét az ellenség sorai között. Nem nagy poén, de előre leszögezem, hogy a főcímzenén kívül a játék egyetlen pozitívuma az, hogy minden szereplővel külön szálon, és testre szabott pályákon haladhatunk előre. A színvonalról, és igényességről mindent elmond az, amit a legelső átvezető animációban látunk: még arra sem vették ugyanis a fáradtságot a derék fejlesztők, hogy tisztességes videókat hegesszenek a sztorihoz, amik legalább egy kicsit hozzátennének a hangulathoz. Ehelyett hallatlanul gagyi állóképeken úsznak a szereplők, a színészek amatőr módon „fotosoppolt” fejeivel, hűen és büszkén idézve a Commodore 64 fénykorát.
Árnyékkal, mint a teleportálás és a rejtőzés mesterével ajtókat tudunk nyitogatni, jól őrzött helyekre tudunk besunnyogni, de célszerű kerülnünk a fizikai kontaktust nálunk erősebb és nagyobbat ütő lényekkel (ilyenből sok van). Ha mégis testi fenyítésre van szükség, egyszerűen bevarázsolhatjuk magunkat az ellenség mögé, hogy - nem túl sportszerűen - hátulról gyepáljuk, amíg mozog. Ezzel kis túlzással le is tudhatjuk Árnyék összes pályáját, hiszen ezekre a trükkökre alapozva viszonylag könnyen átjuthatunk a nehezebb szakaszokon is. A játék többi részéhez képest egyébként még mindig ezek a pályák a legkreatívabbak, de az irányítás miatt ezek sem különösebben élvezetesek. A teleportálás a gyakorlatban annyit jelent, hogy megcélozzuk a gép által előre kijelölt pontokat és egy gombnyomással odaugrunk. Probléma viszont, hogy billentyűzetről körülményes megoldani mindezt úgy, hogy néhány pattanás után ne a pálya másik végében kössünk ki, mivel a kamera túl lassan fordul utánunk, az egérhez meg nincs időnk kapkodni.
Hajlakk-reklám Rozsomák barátunk pályái még ehhez képest sem tartogatnak túl sok változatosságot. Semmi másról nem szólnak ugyanis, mint a végeláthatatlan számban érkező ellenség ütlegeléséről, és a kezdetleges kombók szakadatlan ismételgetéséről, melyet néha megfejelhetünk egy-egy brutális extra támadással. Akad ugyan néhány látványos mozdulat, de magát a játékmenetet a legmegszállottabbak is agyon fogják unni a gyakorlópálya felénél. Csúnya figurák támadnak ránk hosszú, világító bottal, rövid lézerkarddal, vagy akár géppisztollyal, mi pedig ugyanazokkal a mozdulatokkal próbáljuk regulázni őket gyakorlatilag a játék legvégéig. Kivitelezésüket tekintve sem érfalrepesztően színvonalasak, és már rövid távon is elég érdektelenek szegény Rozsomák kalandjai…
Nem úgy harmadik hősünk, Jégember története! Az ő pályái képviselik a játékban a Mario 64 és a leggázosabb snowboard-játékok tagadhatatlanul érdekes, ám sem nem vicces, sem nem élvezetes elegyét. Hatalmas jégkockán hasítva a levegőt, többnyire tűzoltógyakorlatra emlékeztető feladatokat kell végrehajtanunk égő házakon, gyárakon, vagy éppen egy gigantikus, lángoló sárkányon. Ha pedig éppen nem, akkor röpködő pacákokat kell lelövöldöznünk, hogy azok szappanbuborékként pattanjanak szét, majd váljanak semmivé.
Ami jó, az általában nem a fejlesztők munkáját dicséri. Ilyen a fentebb említett sztár-szinkron, illetve a filmből begyűjtött főcímzene. Rossz dolgokból viszont sok van, és többnyire ezek a fontosabbak. Grafikai szempontból a játék nyilvánvalóan alulteljesít. Egyes pályákon ugyan bőven akad széttörhető tereptárgy, a környezet mégis borzalmasan üres, csúnya, kopár. A figurák viszonylag tűrhetően vannak megrajzolva és animálva, de még így is alatta maradnak az elvárhatónak. Érdemes Icemannel hajtűkanyart csinálnunk néhányszor, hogy tüzetesebben megnézhessük, miként is fest az a jégoszlop, amin tulajdonképpen röpködünk: szörnyű élmény lesz.
A játékmenethez kapcsolódik, hogy elkeseredett próbálkozás gyanánt bedobták a bármikor alkalmazható jokert, miszerint tapasztalati pontokra tehetünk szert, melyekkel különleges képességeinket növelhetjük. Ezeket a pályákon elért teljesítményünk, és a nehézségi szint arányában kapjuk meg. Köszönjük, köszönjük! Bár az égvilágon semmiben nem befolyásolja a játékmenetet, azért mégis jól néz ki, ha az „életerő”, meg „szupertámadás” mellé be tudunk biggyeszteni még két vonalkát… Arra persze már láthatóan nem maradt energia, hogy a tisztelt PC-s közönségnek egy normális irányítást össze tudjanak dobni. Szaladgálni, és rugdalózni még billentyűzetről tudunk, de a kamerát már csak az egérrel lehet kezelni, amihez szükségünk lesz egy harmadik kézre (ennek hiányában egy ügyes lábra) is. Az pedig minden kritikánál többet elmond, ha olyan dolgokkal kell vigasztalnunk magunkat, mint hogy a nehézséget jól eltalálták, vagy elfogadhatóan alacsony a gépigény…
A mozifilmek játékadaptációi közül etalonként a Riddicket szokták emlegetni, és a magam részéről nagyon örülnék neki, ha ezt a fejlesztők-kiadók is hasonlóan látnák. Egy film nimbuszának rombolásához az is hozzájárul, ha csinálnak belőle egy gyalázatosan rossz játékot, főleg ha legnagyobb sztárjai adják hozzá a nevüket, hangjukat.
Bevallom, a képregény iránti tiszteletem okán serényen próbáltam keresni az élvezhető dolgokat a játékban, de a helyzet reménytelen. Egy összecsapott, klisékre építő, igénytelen produktumot kaptunk, ami azért bosszantó, mert végtére is egy sok százmillió dollárt kaszáló, világszerte népszerű moziból készült. Ha már az X-men hagyomány tisztelete nem is volt szempont, legalább a gazdasági érdek sarkalhatta volna az urakat egy normális játék elkészítésére…
Az X-Men képregények szerelmesei nyilván kiheverték már a sokkot, hogy Rozsomák nevét bölcs emberek a filmben Farkasra módosították, ami nagyjából olyan, mintha Jégemberből csináltak volna Jégmajmot. Ráadásul a Marvel-klasszikusából eddig készült játékok nem kápráztatták el különösebben a rajongókat, tehát éppen itt volt az ideje annak, hogy készüljön egy olyan adaptáció, mely végre méltó a gyökerekhez.
A kellő hangulat elővarázslásához a fejlesztők mindenesetre elnyerték a filmstúdió támogatását, és több neves szereplő - például Hugh Jackman és Patrick Stewart - hangját is eredetiben hallhatjuk viszont, valamit Zak Penn, a film egyik forgatókönyvírója is közreműködött a játék megalkotásában. Az előzetes képek alapján is joggal bizakodhattunk, bár az várható volt, hogy jellegében inkább a konzoltulajok szívéhez áll majd közel a produkció. Más kérdés, hogy végül még nekik is csalódást okozott…
A sztori ott kezdődik, ahol a film második része véget ért: Jean Grey halála után kapcsolódunk be, hogy felvegyük a harcot Magnetóval, és többé-kevésbé követjük is a film történetét, amit a játékban három különböző karakter szemszögéből élhetünk át. A moziban egyébként nem szereplő Nightcrawleren (Árnyék) kívül Jégembert, és természetesen karmos kedvencünket, Rozsomákot irányítva csaphatunk szét az ellenség sorai között. Nem nagy poén, de előre leszögezem, hogy a főcímzenén kívül a játék egyetlen pozitívuma az, hogy minden szereplővel külön szálon, és testre szabott pályákon haladhatunk előre. A színvonalról, és igényességről mindent elmond az, amit a legelső átvezető animációban látunk: még arra sem vették ugyanis a fáradtságot a derék fejlesztők, hogy tisztességes videókat hegesszenek a sztorihoz, amik legalább egy kicsit hozzátennének a hangulathoz. Ehelyett hallatlanul gagyi állóképeken úsznak a szereplők, a színészek amatőr módon „fotosoppolt” fejeivel, hűen és büszkén idézve a Commodore 64 fénykorát.
Tripla X
Árnyékkal, mint a teleportálás és a rejtőzés mesterével ajtókat tudunk nyitogatni, jól őrzött helyekre tudunk besunnyogni, de célszerű kerülnünk a fizikai kontaktust nálunk erősebb és nagyobbat ütő lényekkel (ilyenből sok van). Ha mégis testi fenyítésre van szükség, egyszerűen bevarázsolhatjuk magunkat az ellenség mögé, hogy - nem túl sportszerűen - hátulról gyepáljuk, amíg mozog. Ezzel kis túlzással le is tudhatjuk Árnyék összes pályáját, hiszen ezekre a trükkökre alapozva viszonylag könnyen átjuthatunk a nehezebb szakaszokon is. A játék többi részéhez képest egyébként még mindig ezek a pályák a legkreatívabbak, de az irányítás miatt ezek sem különösebben élvezetesek. A teleportálás a gyakorlatban annyit jelent, hogy megcélozzuk a gép által előre kijelölt pontokat és egy gombnyomással odaugrunk. Probléma viszont, hogy billentyűzetről körülményes megoldani mindezt úgy, hogy néhány pattanás után ne a pálya másik végében kössünk ki, mivel a kamera túl lassan fordul utánunk, az egérhez meg nincs időnk kapkodni.
Hajlakk-reklám Rozsomák barátunk pályái még ehhez képest sem tartogatnak túl sok változatosságot. Semmi másról nem szólnak ugyanis, mint a végeláthatatlan számban érkező ellenség ütlegeléséről, és a kezdetleges kombók szakadatlan ismételgetéséről, melyet néha megfejelhetünk egy-egy brutális extra támadással. Akad ugyan néhány látványos mozdulat, de magát a játékmenetet a legmegszállottabbak is agyon fogják unni a gyakorlópálya felénél. Csúnya figurák támadnak ránk hosszú, világító bottal, rövid lézerkarddal, vagy akár géppisztollyal, mi pedig ugyanazokkal a mozdulatokkal próbáljuk regulázni őket gyakorlatilag a játék legvégéig. Kivitelezésüket tekintve sem érfalrepesztően színvonalasak, és már rövid távon is elég érdektelenek szegény Rozsomák kalandjai…
Nem úgy harmadik hősünk, Jégember története! Az ő pályái képviselik a játékban a Mario 64 és a leggázosabb snowboard-játékok tagadhatatlanul érdekes, ám sem nem vicces, sem nem élvezetes elegyét. Hatalmas jégkockán hasítva a levegőt, többnyire tűzoltógyakorlatra emlékeztető feladatokat kell végrehajtanunk égő házakon, gyárakon, vagy éppen egy gigantikus, lángoló sárkányon. Ha pedig éppen nem, akkor röpködő pacákokat kell lelövöldöznünk, hogy azok szappanbuborékként pattanjanak szét, majd váljanak semmivé.
„Ez a játék önmagában megmagyarázza, hogy miért nem szeretik az emberek a mutánsokat.”
Ami jó, az általában nem a fejlesztők munkáját dicséri. Ilyen a fentebb említett sztár-szinkron, illetve a filmből begyűjtött főcímzene. Rossz dolgokból viszont sok van, és többnyire ezek a fontosabbak. Grafikai szempontból a játék nyilvánvalóan alulteljesít. Egyes pályákon ugyan bőven akad széttörhető tereptárgy, a környezet mégis borzalmasan üres, csúnya, kopár. A figurák viszonylag tűrhetően vannak megrajzolva és animálva, de még így is alatta maradnak az elvárhatónak. Érdemes Icemannel hajtűkanyart csinálnunk néhányszor, hogy tüzetesebben megnézhessük, miként is fest az a jégoszlop, amin tulajdonképpen röpködünk: szörnyű élmény lesz.
A játékmenethez kapcsolódik, hogy elkeseredett próbálkozás gyanánt bedobták a bármikor alkalmazható jokert, miszerint tapasztalati pontokra tehetünk szert, melyekkel különleges képességeinket növelhetjük. Ezeket a pályákon elért teljesítményünk, és a nehézségi szint arányában kapjuk meg. Köszönjük, köszönjük! Bár az égvilágon semmiben nem befolyásolja a játékmenetet, azért mégis jól néz ki, ha az „életerő”, meg „szupertámadás” mellé be tudunk biggyeszteni még két vonalkát… Arra persze már láthatóan nem maradt energia, hogy a tisztelt PC-s közönségnek egy normális irányítást össze tudjanak dobni. Szaladgálni, és rugdalózni még billentyűzetről tudunk, de a kamerát már csak az egérrel lehet kezelni, amihez szükségünk lesz egy harmadik kézre (ennek hiányában egy ügyes lábra) is. Az pedig minden kritikánál többet elmond, ha olyan dolgokkal kell vigasztalnunk magunkat, mint hogy a nehézséget jól eltalálták, vagy elfogadhatóan alacsony a gépigény…
Ejnye-bejnye Xavier professzor!
A mozifilmek játékadaptációi közül etalonként a Riddicket szokták emlegetni, és a magam részéről nagyon örülnék neki, ha ezt a fejlesztők-kiadók is hasonlóan látnák. Egy film nimbuszának rombolásához az is hozzájárul, ha csinálnak belőle egy gyalázatosan rossz játékot, főleg ha legnagyobb sztárjai adják hozzá a nevüket, hangjukat.
Bevallom, a képregény iránti tiszteletem okán serényen próbáltam keresni az élvezhető dolgokat a játékban, de a helyzet reménytelen. Egy összecsapott, klisékre építő, igénytelen produktumot kaptunk, ami azért bosszantó, mert végtére is egy sok százmillió dollárt kaszáló, világszerte népszerű moziból készült. Ha már az X-men hagyomány tisztelete nem is volt szempont, legalább a gazdasági érdek sarkalhatta volna az urakat egy normális játék elkészítésére…
