Karma van, veszélyes!

A mozifilmnek nemcsak az volt a hibája, hogy látványos popcorn mozinak kissé harmatos lett, hanem az is, hogy a korhatár-besorolás alacsonyan tartása érdekében Rozsomák karakterét kiherélték, méghozzá nem is kicsit. Logan ugyanis nem tipikus jófiú, hanem egy sajátos erkölcsi kódexszel rendelkező harcos, aki alkalmanként kiengedi magából a benne rejlő vadállatot. Ez utóbbinak nyoma sem volt a filmben, a játékban azonban helyet kapott a karakter árnyoldala is, nem véletlen, hogy a csomagoláson a 18+-os korhatár kapott helyet. Ezzel persze nem azt szeretnénk sugallni, hogy valami attól lesz jó, hogy véres, de ha az egyik legnépszerűbb X-Men karakterről beszélünk, akkor bizony elvárjuk, hogy úgy viselkedjen, mint ahogy a képregényekben megismerhettük: legyen brutális és megállíthatatlan. Szerencsére a Raven Software fejlesztői ráéreztek Rozsomák esszenciájára és a játékosok igényeire, így egy olyan akciójátékot hegesztettek nekünk, ami egyszerre elégíti ki a filmért rajongókat, a képregény fanatikusokat és az egyszeri játékosokat. Non-stop akció, kazalnyi rosszfiú, főellenfelek, nagy vonalakban a film sztorijának követése és rengeteg kikacsintás az X-Men-képregények világára.

Akcióorgia

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, lássuk az alapokat: egy külső nézetes akciójátékkal van dolgunk, egyetlen irányítható karakterrel, jobbára lineáris felépítésű pályákkal, ahol az esetek nyolcvan százalékában nincs más dolgunk, mint eliminálni a ránk törő ellenfeleket. Ez így még nem túl csábító, de szerencsére az ördög a részletekben lakozik: egyrészt Rozsomák cool karakter, mutáns, aki jártas a harcművészetekben, kézfejéből karmok ugranak elő, csontjai adamantiummal vannak bevonva és nem mellékesen öngyógyító képességgel rendelkezik, minek köszönhetően gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Ez persze a játékban nincs így, el tudunk halálozni, ugyan nem egykönnyen, hiszen folyamatosan regenerálódunk, de ha elég nagy csapat verődik össze ellenünk, akkor bizony otthagyhatjuk a fogunkat a pálya padlóján. A folyamatos öngyógyítás tehát nem azt jelenti, hogy nincs kihívás a játékban, lesznek alkalmak, mikor meg fogunk izzadni, és a főellenfelek esetében ez hatványozottan igaz. A hasonló játékok egyik legnagyobb hibája, hogy könnyen monotonná válnak: csak menni kell és menni, leütni mindent és mindenkit, aki szembejön. Lényegében nincs ez másképp a Wolverine esetében sem, azonban a Raven csavart egyet a szisztémán, kellő változatosságot fecskendezve az alapkoncepcióba. A történet egy dzsungelben kezdődik, ám az első pálya végére csak a játék legvégén jutunk majd el, ugyanis folyamatosan ugrálunk az időben és a térben. Mikor már megunnánk a dél-amerikai faunát és a romokat, akkor jön egy titkos katonai bázis, mikor már monoton a sok beton, akkor ismét a szabadba kerülünk, lesz fagyos tundra, titkos robotgyártó bázis, hatalmas kaszinó New Orleansban és végül egy sziget. Mindez felváltva, oda-vissza, így sosem ununk bele az egyes helyszínekbe, hiszen gyakorlatilag fejezetenként keveredünk újabb és újabb területekre, a változatosság ez által garantált.

Már csak azért is, mert az egyes akciókat szépen megkoreografált átvezetők szakítják meg, időt hagyva egy kis szusszanásra és arra, hogy a sok öldöklés közé egy kis történet préselődjön. Szerencsére nemcsak a helyszínek váltakozása és a dramaturgia ad dinamikát a játéknak, az élvezeti faktort nagyban növeli, hogy Rozsomákot irányítva igen komoly kombórendszer segítségével apríthatjuk az ellenfeleinket. Ahogy haladunk előre, úgy nyílik meg előttünk egyre több mozdulat, és a játék végére negyvennél is több kombináció segítségével szeletelhetjük fel a gazembereket. Lesznek kisebb és nagyobb ütések, levegőben történő aprítás, ráugorhatunk az ellenfeleinkre, megragadhatjuk őket, kihasználhatjuk a tereptárgyakat (szobrokra, karókra tűzhetjük fel a rosszfiúkat...), lesznek rendkívül látványos, speciális támadásaink és brutálisan lenyűgöző kivégzéseink, ráadásul ez utóbbiak ellenféltípusonként változnak, szóval még megunni sem lehet őket. Ami tovább színesíti a programot, hogy idővel (értelemszerűen) egyre komolyabb ellenfelek törnek ránk, kezdetben csak sima milicisták, aztán elit kommandósok, drabális szörnyek, speciális katonai egységek, mindenféle mutánsok, robotok, és nem hagyhatjuk ki a sorból a fejezetek végén ránk váró főellenfeleket sem (őket lásd külön dobozunkban). Az akció folyamatos és pörgős, de nem válik unalomtengerré, ugyanis itt-ott logikai fejtörők és csapdák szakítják meg a rombolást, megfelelő adagokban, fokozva a játékélményt. És ez még mindig nem minden...

RPG-ről szó sincs, de azért fejlődik

Rengeteg akciójáték az által veszti el a vonzerejét, hogy nincs benne semmiféle fejlődés, kapunk néhány kombót és fegyvert, majd azzal kell végigküzdenünk nyolc-tíz órányi játékidőt (tökéletes példa erre az Assassin’s Creed). Ha azonban a befejezésen kívül semmilyen cél nincs a játékos előtt, akkor a játék könnyedén unalomba fullad. A Raven ezzel is tisztában volt, így egy nem túl bonyolult, de mégis motiváló fejlődési rendszert épített a játékba. Tehát nemcsak kombókat szedhetünk össze, hanem többféle úton tápolhatjuk Rozsomákot, passzív és aktív képességeket aggatva rá. Habár egyesek szerint ez már tiszta RPG, azért ez erős túlzás, ámbár kétségtelen, hogy bizonyos szintig valóban testre szabhatjuk a karakterünket. A játék során az ellenfelek lekaszabolásával (és a pályán elrejtett hullák nyakából letépett dögcédulákkal) tapasztalati pontokat szerezhetünk, adott pont elérésekor szintet lépünk, ami egyrészt életerő növekedéssel jár, másrészt az ötödik szinttől skill pontokat kapunk, amelyeket egy kis képességfán költhetünk el. Kezdetben a karmaink sebzését növelhetjük (illetve ezzel nyitjuk meg az újabb és újabb kombókat), növelhetjük az életerőnket és a rage-mutatónkat (ez utóbbi határozza meg, hogy hány speciális támadásra van lehetőségünk, újratöltése a tereptárgyak és az ellenségek leamortizálásával lehetséges). Ezen felül a négy speciális mozdulatunkat (claw spin, berserk, claw drill, claw cyclone) fejleszthetjük még brutálisabbá. Habár ez leírva nem tűnik soknak, egy idő után választanunk kell, hogy mire költjük a pontjainkat, hiszen szintenként mindig kettővel bővül az elkölthető mennyiség, és lesznek olyan fejlesztések, amikért bizony tizenkét skill pontot is elkér a program.

Ami biztos, hogy egyszeri végigjátszással nem lehet mindent kimaxolni, így csemegéznünk kell, hogy melyik kombóban szeretnénk a legerősebbek lenni. Az aktív skilleken túl passzív képességeink is vannak, egyrészt adottak a reflexek, amelyek bizonyos ellenfelekre vonatkoznak, azaz minél több ellenfelet likvidálunk, minél látványosabban (kivégzés, tereptárgyak használata...) és minél gyorsabban, annál több tapasztalatot szerzünk velük szemben. Típusonként (machete, machine gunner, jungle mutants, robots, special units) három szintet érhetünk el ezen a skálán és minden szinttel nő az adott ellenfelekkel szembeni sebzésünk. Érdemes tehát odafigyelni, hogy ne az alap mozdulatokkal üssük ki a katonákat, ugyanis a technikás verekedés sokkal hamarabb feltölt egy szintet, mint a sima ütésekkel operáló pofozkodás. Végezetül a rendszer része még a mutáns gének gyűjtése: ezeket nem az XP növelésével szerezhetjük meg, hanem a pályák rejtett zugaiban kell rájuk bukkannunk, hogy aztán a három elérhető „foglalatba” illesszük őket. Minden mutagénnek három szintje van, értelemszerűen minél magasabbat használunk, annál jobb képességekkel rendelkezik a hősünk. Összesen nyolc mutagén található a játékban, és ebből egyszerre mindig csak hármat használhatunk, hatásuk kiterjedhet az életerőre, a gyógyulás sebességére, ezek segítségével generálhatunk sebzéssel életerőt, tápolhatjuk a speciális mozdulatainkat és így tovább...

Bónusz

Az akció tehát változatos, pörgős és bizony addiktív, főleg ha ráérzünk a mozgásra és a hangulatra. A folyamatos zúzáson túl azonban vannak még apró értékei a játéknak, amelyeket érdemes kiemelni, mert nagyban hozzájárulnak a játék pozitív értékeléséhez. Ilyenek a Tomb Raidert idéző logikai feladatok, mikor pályaelemekkel kell bűvészkednünk (tologatni, ugrálni, összerakni, meggyújtani, stb…), hogy tovább juthassunk az egyes szakaszokon. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, de néha mégis megdolgoztatják egy kicsit az ember agyát, még akkor is, ha adott a feral sense nevű képesség, ami Rozsomák szuper érzékét hivatott életre kelteni, és egyrészt megmutatja a pályán felhasználható elemeket, a helyes irányt és a rejtett dolgokat, továbbá jól jön a harcban, hiszen össze fogunk futni alap nézetben láthatatlan ellenfelekkel is. Nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett sem, hogy a játék csak nagy vonalakban követi a film cselekményét, jó pár helyen előnyére változik a sztori és olyan elemek is szerepelnek a programban, amelyek semmilyen formában nem kerültek bele a mozi változatba. Ilyen helyszín az Őrök gyártóbázisa, a legyőzendő hatalmas robot és olyan karakterek, mint Raven Darkholme (Rejtély), Richard Kelly és Bolivar Trask – ezek mind-mind olyan részegységek, amelyek az eredeti X-Men univerzum megkerülhetetlen pillanatait ültetik át a játékba ezzel is növelve a hangulatot (és nem csak azok számára, akiknek ezek a játékon túl is jelentenek valamit).

Csorba az adamantiumon

Habár a Rozsomák az idei tavasz egyik legjobb akciójátéka, azért messze van a tökéletestől, bukkannak fel hibák a játék során. Egyrészt a billentyűzetről történő irányítás néha horror, hiszen esetenként olyan kombinációkat kell lenyomni, amire előképzettség nélkül csak egy hétujjú mutáns képes. Egy kontroller beszerzése tehát ajánlott, ha nem szeretnénk amiatt szitkozódni, hogy a félrenyúlások miatt nem sikerül teljesítenünk egy-két mozdulatot. Ennél sokkal frusztrálóbb, hogy az irányítható kamera néha átvált rögzített állásba, ezzel némileg megkeserítve az életünket – a dolgot túl lehet élni, de a nagy szabadság után azért bosszantja az embert, hogy a fejlesztők helyenként a szokottnál jobban erőltetik ránk az akaratukat. Az igazi feketeleves persze csak a játék végén jön elő, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a program a kapkodás áldozatává vált volna. Az utolsó két főellenfél (Gambit, Deadpool) legyőzésekor már nem elég arra figyelnünk, hogy megfelelő kombókat vigyünk be, hanem koncentrálnunk kell a környezetre is, amely az ellenfeleinknek köszönhetően amortizálódik körülöttünk. Ez alapból nem hangzik rosszul, de a megvalósítás nem sikerült valami fényesre, ugyanis a rendszer nincs összhangban a harcrendszerrel és bizony – főleg Deadpool esetében – ezeknél a küzdelmeknél már sokkal inkább a szerencsén múlik a végkimenetel, mintsem a játékos képességein. Márpedig, mikor huszadszor futunk neki ugyanannak a feladatnak, csak azért, mert ostoba hibák áldozatai leszünk, akkor az már nem szórakozás, csupán szenvedés...

Snikt!

Szerencsére a felsorolt gyengeségek csak a játék tíz százalékát teszik ki, a maradék kilencven tömény szórakozás, így bátran ajánljuk mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a képregényhősöket és az akciójátékokat. A program nemcsak változatos és hangulatos, de külcsín és zene szempontjából sem érheti panasz. Az Unreal technológia most is hozza a kötelezőt, csak azt sajnáljuk, hogy nagyon kevés jutott a programba az elképesztően szépen renderelt átvezető videókból. Az X-Men Origins: Wolverine-t egyébként nemcsak a játék élvezete miatt érdemes végigvinni, hanem a lezáró animáció miatt is, hiszen a történet ezen a ponton teljesen elszakad a film világától és egy libabőrt előidéző lezárást produkál, amely egy izgalmas folytatás képét vetíti elénk. Nagyon bízunk benne, hogy videojáték vonalon a Wolverine elszakad a mozi franchise-tól és még a következő film előtt folytathatjuk a kalandjainkat Logannel, ebben a játékban ugyanis még bőven van szufla, és úgy tűnik, hogy a Raven Software képes lenne mozis farvíz nélkül is emlékezeteset alkotni...