Történetünk középpontjában Ari, egy kamaszodó lány áll, aki a sablon tizenhárom évesekhez méltó módon haragszik a világra, és folyton dühkezelési gondokkal küzd. A tinédzser árvát otthonról otthonra adják a nevelőszülők, míg egy szép napon vidékre nem jut, elsősorban terápiás célból. Viselkedése miatt igen hamar gondba kerül, ám közben összetalálkozik végre a megértőbb emberekkel, és nem utolsósorban egy pompás paripával, Windstormmal. Ari célja, hogy a lóval kialakuló barátsága folytán megtanuljon összpontosítani, uralja érzéseit, ugyanakkor távolról próbáljon segíteni újdonsült szövetségesein egy, a birtokra irányuló konspirációs ügyben. Kalandja során nomád életmódba kezd, miközben a rendőrség, a sajtó és a Gyermekvédelmi Hivatal is égen-földön keresi.
Windstorm, az üres völgy paripája
Utunk során több akadállyal is szembe kell néznünk, amelyek sajnos nem minden esetben a kacifántos történetből erednek, hanem sokkal inkább a játék technikai hiányosságaiból. Alapvetően maga a koncepció nem lenne rossz, hiszen sikerült a fejlesztőknek egy viszonylag nagy, bejárható területet megálmodniuk, csak sajnos tennivaló nem sok akad rajta. A fő sztori mellett egyszer-egyszer belefuthatunk mellékküldetésekbe, íjunkkal szétlőhetünk reklámtáblákat, de nagyjából ennyiben ki is merül az open world-életérzés. Másrészről a felfedezésben sincs túl sok öröm, mert vágtázó lovunk hajlamos beakadni a tereptárgyakba, rosszabb esetben pedig az átugrandó kerítésekbe, ahonnan szó szerint nincs kiút, mert hátrafelé haladni nem tudunk, de még csak forogni sem. Amennyiben nem sikerül leugrani a nyeregből, foghatjuk a fejünket, hiszen mentésünk helyreállítása csak a táborba való visszatöltéssel oldható meg. Itt ütközik ki igazán, hogy bár a Windstorm elsősorban érezhetően a fiatalabb korosztálynak készült, a technikai részét sajnos olyannyira elhanyagolták, hogy képtelenség vele huzamosabb ideig folyamatosan játszani.
Ami viszont ennél is bosszantóbb, az a hamar kiütköző monotonitás. Az ismétlődő küldetéseket még a helyenként élvezetes eszközhasználat sem tudja feledtetni, az i-re a pontot pedig a grafika teszi fel, ami egy valóságos időutazással ér fel: faarcú karakterek, undormány hátterek, fájdalmasan gyenge animációk és még napestig sorolhatnám az indokokat, amik miatt a szoftver vizuális oldala súrolja annak a bizonyos lócitromnak a szintjét. Nem elég, hogy a textúrák elmosottak és alacsony felbontásúak, de a semmiből előrajzolódó látványelemek a Windstorm esetében már odáig fajultak, hogy fél méterre tőled, a semmiből bukkan fel az útmenti kerítés. Mindez valahol még bocsánatos bűn lenne egy olcsó indie játéknál, de itt egy közel AAA kategóriás árazásról beszélünk, ami pedig már bőven a pofátlanság halmazába esik. A látványt érintő kompromisszumokért cserébe a gépigény viszont szerény, illetve apró örömöt jelent még a teljes mértékű kontrollertámogatás, amit érdemes is kihasználni, hiszen mind karakterünk, mind lovunk hajlamos az ügyetlenkedésre, és ez némileg kezelhető a finomabb, analóg karokkal történő mozgással – noha vágtázás közben így is rendkívül körülményes a vezérlés.
Nincs mese, Ari és Windstorm kalandja egy kihagyott ziccer, amely sokkal jobb megvalósítást érdemelt volna ennél a bugoktól hemzsegő szörnyszülöttnél. A felfedezésre váró világ élettelen (hiába van város, ha az utcákat senki nem járja, és hiába vannak főutak, ha egy darab autó nem húz el mellettünk), a technikai háttér pedig kidolgozatlan maradt. A fejlesztők fantáziátlanságára jó példa, hogy még az open world játéktérrel sem tudtak érdemben kezdeni valamit, a legtöbb küldetés kimerül annyiban, hogy ide-oda rángatnak minket a térkép két ellentétes pontja között, ami a béna irányítás mellett külön rémálom. Több odafigyeléssel és lelkesedéssel akár egy jó játék is lehetett volna az Ari's Arrival, de jelen formájában nagyon nem éri meg meglepni vele a család kisebb tagjait, mert könnyen felesleges bosszankodásba csaphat át az eleinte érdekesnek tűnő lovas kaland.
