„Ez a játék rasszizmust, öngyilkosságot, nőkkel és gyermekekkel szembeni erőszakot, állatkínzást, kényszermunkát és idegengyűlöletet ábrázol, ami egyesek számára felkavaró lehet.” Ezzel a kedves és megnyugtató üzenettel indít a német indie csapat, a Monokel első alkotása, a White Shadows, amely persze már az előzetes képek és videók alapján sem tűnt éppen egy vidám játéknak. Amikor pedig a rövid bevezetőt követően megkapjuk az irányítást, akkor magunk is megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban egy disztópia kellős közepébe csöppentünk.
A White Shadows egy állatok által benépesített világban játszódik, ahol mindent sötétség borít, miután egy háború során a Nap megsemmisült. Ha pedig állatok és disztópia, akkor bizonyára sokan Orwellre és az Állatfarmra asszociálnak, amivel nem is tévedtek nagyot, ez ugyanis a Monokel játékának egyik legfőbb inspirációs forrása – a „minden állat egyenlő” mottó itt is rendre felvillan, csak ebben a társadalomban a madarak húzták a rövidebbet. Nekünk is épp egy hollólányt irányítva kell szembemennünk végzetünkkel, kezdetben nem is igazán sejtve, hogy mi elől menekülünk, illetve hova is tartunk. Ám ahogy haladunk előre, úgy a környezet vizuális történetmesélésén, illetve később egy negyedórás, expozícióval teli fejezeten keresztül szép lassan kitisztul, miről szól a játék. Mármint cselekményszinten, hiszen a White Shadows valójában görbe tükörként funkcionáló társadalomkritika, természetesen – nem a legeredetibb, de attól még működik.
Ha már inspirációs források: nem lehet nem megemlíteni a Playdead két instant klasszikusát – a Limbo és az Inside egyértelműen komoly referencia volt. Különösen előbbi, hiszen a fekete-fehér látványvilág itt is jelen van, de a vizuális dizájnban jól felismerhetőek a filmgyártás korai évtizedeinek meghatározó rendezője, Fritz Lang stílusjegyei is (de a játék más értelemben is megidézi ezt az érát – csak semmi spoiler). A játékmenet is nagyon hasonló ahhoz, mint amit a két említett cím nyújtott: a White Shadows is egy cinematic platformer, melyben síkban, lineáris útvonalon haladunk előre, izgalmas helyszíneket bejárva, egyszerű logikai feladványokat megoldva, csapdákat kerülgetve, lopakodva – egy szóval a környezet kihívásain felülkerekedve. Az irányításra szerencsére nem lehet panasz, igaz, különösebben komplex szekvenciákra sem kell felkészülni – nem vádolhatjuk a Monokel alkotását azzal, hogy feszegetné a műfaj határait.
Ez utóbbi jól le is írja azt, hogy milyen élmény a White Shadows. Végig az volt ugyanis az érzésem, hogy fejlesztők nem tudtak (vagy talán nem is igazán akartak) kibújni az említett „múzsák” árnyékából. Bármennyire is csúnyán hangzik, játékként tényleg nem más a White Shadows, mint egy felvizezett Limbo, ráadásul döcögős technológiával súlyosbítva, a zizegő-összeakadó karaktercsontvázak, illetve a framerate-problémák ugyanis akarva-akaratlanul kizökkentik a játékost. De a történet és a mondanivaló tekintetében is nagyon ritkán érezzük azt, hogy itt valami igazán eredetit vagy sajátot szerettek volna elmesélni az alkotók – főleg emiatt érződik kevésnek a bő kétórás játékidő.
Aki azt hitte, hogy a cinematic platformer fejlesztői szemszögből egy hálás, egyszerű műfaj, annak itt a cáfolat. Hiába vannak ugyanis a White Shadowsnak szórakoztató szekvenciái, hiába van erőteljes látványvilága és mögöttes mondanivalója, a nap végén csak annyi marad meg bennünk, hogy a Limbo vagy az Inside mennyivel jobb játék volt. Több eredeti húzással a Monokel csapata elkerülhette volna ezt a közvetlen összehasonlítást, így viszont nem marad más, mint a sötétség – és a nem túlságosan katartikus végkifejlet, ami ott vár minket.
