Theodore Westmark a tudomány embere, ugyanakkor előszeretettel tanulmányoz ősi, istentelen tanokat és okkult szövegeket, hogy ráleljen egy alkimista formulára, mellyel egyszerre lehet kontrollálni az időt és a teret. A csavar az egészben, hogy meg is találja, amit keres, mégpedig egy Norvégia partjainál fekvő szigeten (Vörnum). Magával visz minden ismeretet az ódon kastélyába, majd hozzálát a kísérletezéshez, amivel reményei szerint megmentheti súlyosan beteg feleségét, Elizabethet. De végződött már szerencsésen bárkinek a sorsa, aki túlvilági erőkkel kezdett ki? Theodore hirtelen azon kapja magát, hogy a sötétség megszállta otthonát, és neki pilácsot ragadva kell túlélnie – egyedül a sötétben.
Itt lakom látod, ez az a ház
A Westmark Manor sokban emlékeztet az Alone in the Dark-játékokra, persze azok közül is inkább csak az Alone in the Dark klasszikus első és a negyedik része juthat eszünkbe, a többiről jobb szót sem ejteni. Itt is izometrikus nézetű kamerát kapunk, ami azonban néha-néha átvált fix nézőpontra, ezzel is megidézve Edward Carnby pokoljárását a Derceto kúriában. Lámpánk – csakúgy, mint az Amnesiában – itt is rendkívül fontos szerepet kap, hiszen Danielhez hasonlóan Theodore elméjét is felemészti a sötétség, ha túl sokáig tartózkodik benne. Ezért egyrészt mindig figyelnünk kell rá, hogy kezünk ügyében legyen az F gombbal előhúzható pilácsunk (ehhez tölthető olajat is rendre vadásznunk kell), másrészt a gyufa is jól jön, hiszen több helységben árválkodnak gyertyák, amiket meggyújthatunk.
A játékmenet lényegében abból áll, hogy különféle puzzle feladványokat oldunk meg, és így egyre előrébb haladunk a sztoriban, viszont mindez egyáltalán nem annyira egyszerű, mint elsőre tűnik. Menteni például csak egy Sanity (józanság) pont beáldozásával tudunk, ezért jól meg kell fontolnunk, hogy mikor éri meg ezt megtenni. Elménk épségét amúgy rendre javíthatjuk könyvek begyűjtésével és elolvasásával, vagy feladványok sikeres abszolválásával, de ugyanennyire hamar veszíthetünk is belőle, ha bármiféle fényforrástól távol, túl sokáig ácsorgunk a sötétben. Ha pedig nullára csökken, akkor elhalálozunk, és a visszatérést csak egy újabb Sanity pont beáldozása vagy mentésünk betöltése segíti elő.
Bár alapjaiban a kalandjátékos elemek dominálnak, Theodore mégis képes szörnyen hamar a fűbe, azaz jelen esetben a jéghideg padlókőbe harapni. Helyenként ugyanis halálos csapdák nehezítik haladásunkat, és ha valaki emlékszik még az első Alone in the Dark barlangos jeleneteire, az itt is régi ismerősként köszöntheti a pallókon való egyensúlyozás idegtépő szegmensét. Rengeteg tárgyat vehetünk fel (az inventory nagyon hamar be tud telni), amik legtöbbjét kombinálnunk is kell. Mivel olajat, bőrt, ládák kinyitásához spéci kulcsokat, gyufát és még sok minden mást is gyűjtögetni kell, a játék eléggé hasonlatos a sokak által kedvelt Darkwoodhoz, ahol szintén az általunk begyűjtött és craftolt holmikkal kellett túlélnünk. Itt is ugyanez a helyzet, csak közben még józanságunkra is vigyáznunk kell.
Valami van a sötétben
A gótikus horror hangulata remekül átjön. Valamikor az 1800-as évek végén járunk, és ez visszaköszön az utolsó ébenfa asztallábban is. Jó kísértetházas horrorhoz hűen az ódon kastély kidolgozása csillagos ötöst érdemel, hiszen bejárhatjuk a pincétől a padlásig, és bizony meglehetősen hátborzongató szobái vannak. Ráadásképp a játék előszeretettel ijesztget is: a konyhában például gyanútlanul közelítettem az ablak felé, amikor direkt olyan szögbe állt be a kamera, hogy a hátam mögött feltűnhessen egy női kísértet alakja. Máskor festmények esnek le a falról, amint áthaladunk előttük, vagy könyvek kezdenek el lebegni a szemünk láttára. Azt azért nem mondanám, hogy minden egyes szobában frászt fogunk kapni, de tény, hogy a Westmark Manor egész szépen játszadozik a horrorelemekkel.
Bár a használt nézet a kalandjátékokban egyedinek számít, sajnos vannak hátulütői. Ilyen például a kamera mozgatásának hiánya, ami miatt többször belefutottam olyan szituációba, hogy ha a játék nem jelöli egy ikonnal, hogy a kép alsó sarkában van egy ajtó, akkor biztos, hogy az életben nem mentem volna be, mert a béna kameraszög miatt egyszerűen nem látom. Ugyanígy rettentő könnyű elakadni is, és erre csak rátesz néhány lapáttal, ha már a lámpánkból is kifogyott az összes olaj. Ilyenkor fel-alá bóklászunk a sötétben, minimális fényforrás után kutatva, és reménykedve, hogy a következő fiókban találunk némi naftát. Ez nem csupán idegesítő, de egyenesen frusztráló is lehet, amit csak tetéz a mentési rendszer. Ha kifogyott az olajad, nincs több Sanity pontod és kevesebb, mint a fele maradt meg a józanságodnak, akkor lényegében buktad a játékot és csak késlelteted a halálod.
A dolog a küszöbön
Nem egyszerű menet a Westmark Manor. Lényegében nem rág a szádba semmit. Ha találsz egy ládát, amin a római V-ös díszeleg, és fél órával később épp belefutsz egy ilyen mintázatú kulcsba a pincében, akkor emlékezetből kell visszabaktatnod a ládához. Persze az 1992-es Alone in the Dark sem kötött mindent az orrunkra, akkor hol itt a probléma? Nos, egyrészt azóta eltelt közel 30 év, másrészt ez a játékmechanika ma már csak egy nagyon szűk réteget tud kielégíteni. Az Amnesia (de inkább az Outlast) óta nagyot változott a horror-piac. Ma már az emberek sokkal inkább csak félni és megijedni szeretnének, mintsem hosszú perceket agyalni egy-egy feladványon a továbbjutás érdekében. Ez persze nem a Westmark Manor hibája, hanem a fogyasztói társadalomé, mely elérte például azt, hogy az új Outlast már egy kooperatív (!) cucc lesz az egyszemélyes rettegés helyett. Mindettől függetlenül, ha szereted a gótikus horrort, Lovecraftot és a kalandjátékokat, akkor érdemes betérned a Westmark Manorba, de jobb, ha felkészülsz: ez egyben egy túlélőjáték is. Ennek tudatában érdemes közelíteni a hatalmas, csúcsíves, nyikorgó bejárati ajtóhoz.
