A gyorsan ereszkedő Valkűr keselyűszárnyaiba kegyetlenül mar bele a mérgező szél, ahogy fékezni kezd, mikor Atoma Prime legnagyobb bolyvárosának alsóbb szintjei felé közelítünk. Velem együtt négyen rázkódunk a puritán utastérben, melyet mostanra akár második otthonomnak is tekinthetnék, annyit nyomtam kényelmetlen priccsét. Bár még mindig inkább ez, mint az az átkozott börtönhajó. Egy ideig nyomon követtem, de mostanra már rég elvesztettem a fonalat, hogy hányadik sztenderd napja szabadultam ki arról az átkozott bárkáról. Sokan voltunk a fedélzeten, számos vélt vagy valós bűnnel a lajstromunkon, de azt csak találgatni tudom, hogy a most mellém beosztott ogryn – aki immáron sokadjára kezdi elölről ujjainak számolgatását, mert valahol kettő és három között mindig elakad – vajon mibe bonyolódhatott bele. Ezt az abhumánt sem az eszéért fogom szeretni, de nekem szerencsére több jutott annál, minthogy emiatt szólni vagy nevetni akarjak – na, nem mintha épelméjű embernek kedve lenne viccelődni egy gyermeteg óriáson, mikor sokadjára merül alá a halál torkába.

Bár, ha jobban belegondolok, a mellette ülő, épp révületben maga elé bámuló prédikátorunknak biztos erre is lenne egy bölcs mondása. Mondjuk az, hogy „a szűk elme egészséges elme” vagy „az üres elme hűséges elme” esetleg az örök klasszikus „áldott az elme, mely túl apró a kételkedéshez”. Na, tessék, ebből is látszik, hogy túl sok időt töltöttem már a fajtájával. Kicsit csodálkozom is, hogy ez itt épp nem imádkozik fennhangon, vagy tart egy rögtönzött, de legalább kéretlen szentbeszédet az Istencsászár mindent beragyogó fényességes akaratáról. De még jobban megdöbbent a boszorkány jelenléte. Ugyan nem kérdeztem, de tudom, hogy az, hiába nincs nála a rájuk jellemző Aquila-díszítette bot. Mielőtt tovább merenghetnék azon, hogy vajon miféle átkokat tud szórni, életre kel az utastér elejében a képernyő, és megkapjuk az eligazítást. Szokás szerint rövid és lényegre törő. Leszállunk és leállítjuk az eretnek propagandát sugárzó vox-központot.

Az első párszáz méteren nem ütközünk komolyabb ellenállásba, az eleinte csupán ritkásan, kis csapatokban feltűnő eretnekekkel könnyedén elbánik a las-puskám egyetlen jól irányzott sugara. A közelebb kerülőket pedig vagy a fanatikus kétkezes lánckardjának monomolekuláris élű fogai küldik a halálba, vagy az abhumán sokkal tompább, de használójának embertelen erejénél fogva legalább annyira hatékony „belezőjének” egyetlen csapása szakítja ketté. Már éppen kezdeném azt hinni, hogy tévedtem, és csapatunk legszűkszavúbb tagja nem is boszorkány, mire arcomat koponyaszilánkokkal kevert agyvelő nedves permete teríti be, gazdájának sorsáról pedig csak az előttem elterülő tetem füstölgő nyakcsonkja árulkodik. Egy néma, hálás pillantásnál azonban nem jut időm többre, mert ebben a pillanatban torokhangú csatakiáltás hallatszik és a roskadozó lakó-blokkok eddig kihaltnak látszó ablakaiból és rejtett nyílásaiból özönleni kezdenek a csetlő-botló hullák.

Brutogg – merthogy így hívják keményfejű ogrynunkat – sebek szaggatta arcán mintha halvány félmosoly szaladna át, amint elégedetten felmordul, és eddigi lomha mozgását meghazudtolva, eleven bontógolyóként ront a tömegbe. Nagyjábóli helyéről becsmérlő szitkokkal tűzdelt, elégedett nevetése és a röpködő, immáron kétszer-holt testek árulkodnak csupán, miközben prédikátorunk alig pár méterrel odébb, haragos litániát üvöltve borítja tisztító prométeum-árba lángszórójával a napfényt sosem látott favellák közti hullámlemez-sikátort. De mindezt csak perifériás látásommal érzékelem, miközben a hullámzó tömegben megbúvó, komolyabban páncélozott és felfegyverzett eretnekeket keresem. Közben tudom, hogy nem kell aggódnom a csőlátás miatt, mert orromban érzem a megperzselt levegő szúrós ózonszagát, ahogy újdonsült bajtársam feje körül izzó koronává sűrűsödik az energia, miközben újra és újra lecsap az óvatlan szektásokra.

Így vágunk véres ösvényt a bolyváros elfeledett mélységeibe, tökéletes összhangban együttműködve, akár az Omnissiás csata-gépeinek alkatrészei. Ugyan ezt a bevetést is túléltem, de szívem mélyén tudom, hogy Tertium milliárdnyi lakót számláló bolyvárosától épp annyi hálát várhatok, mint feletteseimtől. Tetteinkről nem szólnak majd krónikák, elkerülhetetlen halálunk is csak egy elfeledett rovás lesz az egyik alacsony rangú tech-pap huszadrangú adattábláján. Mindennek csupán az elhagyott folyosók, kiürült faktóriumok, megszentségtelenített kápolnák a tanúi. Kérkedni a Gyászcsillagon szolgáló ezernyi elítélt között hiábavalóság lenne, mindenkinek van legalább ezer ilyen története. De ez nem szomorít el, mert eddigi céltalan, halálra ítélt létezésemben új fény gyúlt: nem vagyok más, mint az Istencsászár haragjának eszköze.