A Warhammer 40,000 második virágkorát éli, az asztali „nagy” wargame és mellékágai sorra kapják a frissítéseiket, de mi persze most nem ezért vagyunk itt. A digitális adaptációkkal mára lassan be lehetne tömni a galaxist kettéhasító Cicatrix Maledictumot is, igaz, a minőség is úgy fluktuál, mint az Immatérium áramlatai – így a kérdés az, hogy a Warhammer 40,000: Chaos Gate – Daemonhunters, mely ráadásul a Complex Games első, debütáló alkotása, vajon a spektrum mely végére esik.

Hoppá, XCOM lett, maradhat?

A rövid bevezető során, mely egyúttal oktatóküldetésként is szolgál, elsajátítjuk a játék alapjait, majd némi hősi elhalálozást követően szerény személyünk kapja meg a Szürke Lovagok egyik csatacirkálójának, a Baleful Edictnek az irányítását. És vele együtt a nyakába egy Inkvizítort, aki „éppen arra járt”, amerre mi. Rövid erőfitogtatás után kiderül, hogy céljaink egy irányba mutatnak: meg kell fékezzük (a Nurgle káoszisten jóvoltából) a környező csillagrendszerekben terjedő démoni ragályt.

Szó mi szó, a bevezető oktatóküldetés alatt még csak az járt a fejemben, hogy „ez hasonlít az XCOM-ra”, amint viszont megérkeztem a hajóra, és ott átnéztem a rendszereket, megismerkedtem a legénységgel, már nem tudtam másra gondolni mint arra, hogy „ez tiszta XCOM”. Ahogy mondani szoktuk, jótól lopni nem szégyen, így a Chaos Gate számára sem igazán tudom felróni, hogy a körökre osztott, osztag alapú taktikai játékok koronázatlan királyától, az XCOM-tól vesz át ötleteket.

Itt is adott egy mozgó bázis, melyet folyamatosan fejleszteni (helyesebben szólva javítani) kell; kutatunk, hogy hatékonyabban vehessük fel a harcot a kórral szemben; és rohangászunk a különböző célterületek között, miközben óhatatlanul fel kell adnunk egyes területeket, mert egész egyszerűen nem érnénk oda időben. Ha rosszmájú akarok lenni, azt is mondhatom, hogy a játék szolgalelkűen másolja az ismert elemeket. De ez nem lenne teljesen igaz, hiszen akad néhány saját ötlet és fontos, játékmenetbeli eltérés.

Ez itt a kert

Rögtön az elején leszögezném, hogy az XCOM-veteránok számára (és megígérem, hogy többet nem emlegetem a Firaxis remekművét) egyáltalán nem várható jelentős kihívás, legalábbis normál fokozaton semmiképp. Ennek talán legfőbb oka, hogy itt minden ütés és minden lövés garantált – elvégre évezredes tapasztalattal rendelkező szuperhumánok csapatáról van szó, nem holmi lázadó irreguláris csipet-csapatról – így sokkal könnyebb számolni az eredménnyel, avagy katonáinkra bátran támaszkodhatunk. Emellett ugyan jelentős számbeli fölénnyel kell szembeszállnunk, de a játék első harmadában nem nagyon találkozunk olyan jószággal, aki egy-az-egy elleni harcban komolyabb veszélyt jelentene lovagjainkra. Ez persze nem jelenti azt, hogy belerohanhatunk bármilyen helyzetbe, mert fedezék nélkül, kereszttűzben és a mutáns Poxmongerek áradatával szemben még a legendás Terminator páncélzat sem jelent áthatolhatatlan védelmet.

Szerencsére nemcsak fegyvereinkre támaszkodhatunk, minden lovag erőteljes pszíker is egyben, akaraterejével képes manipulálni az immatériumot, és alapesetben erősíteni támadásait vagy pajzsot vonni maga köré. Később, osztályától függően, egyedi képességfáján aztán újabb képességekre tehet szert, melyek közt az ellenfelek elméjének megzavarásától a teleport-támadásig mindenféle nyalánkság akad. De ezt sem érdemes ész nélkül alkalmazni, mert egyrészt lovagjaink akaratereje véges, igaz, különféle módon újratölthető, például ellenfelek likvidálásával. Másrészt minden egyes pszí-képesség használatával az amúgy is volatilis Immatériumot csapoljuk meg, aminek számlálója a terület fertőzöttségétől függően amúgy is igen gyorsan szalad felfele. Ez pedig azért baj, mert ha egyszer megtelik, mindenféle kellemetlen meglepetésben lehet részünk, a feltámadó hulláktól kezdve a véletlenszerűen mutálódó ellenfelekig.

Ennek ellensúlyozására vannak az úgynevezett „stratagemek“, melyeket előbb ki kell fejleszteni, majd csatánként egyszer, egy-egy roppant erős trükköt vethetünk be a paklinkból előkészített kártyák közül. A megfelelő pillanatban alkalmazva ezeket, plusz hőseink képességeinek okos kombinálásával, egész csapatokat törölhetünk el egyetlen kör alatt, anélkül, hogy akár egyetlen lövést is leadhatnának.

Ellenfeleink sorában a szimpla zombiszerű poxwalkertől kezdve az eretnek terminátorokon át egészen a démonokig húzódik a paletta, melyeket mókásnál mókásabb mutációk tehetnek még veszélyesebbé.  A gondoskodó és szerető Nurgle papa ajándékai változatosak, csápos kezek vagy szárnyak mellett iszonyatos állóképességet vagy akár mérgező, bénító csapásokat is adhat híveinek. A kór terjedése pedig a pályákon is megmutatkozik. Mindenféle csápos-szemes növényszerű undormány és kinövés lepi el a tájat, ahogy az lassan Nurgle kertjévé válik. Látszik, hogy a Cronenberg-i testhorror színe-java is jellemzője a ragály, a kétségbeesés, a halál és újjászületés istenének.

Pokoli ár

A látvány tehát abszolút rendben van, bár nem a szó szoros értelmében véve „szép” a játék, inkább úgy fogalmaznék, hogy hozza a Warhammer 40,000 grimdark hangulatát, és mindezt tökéletesen integrálja a játékmenetbe is. Ezt úgy értem, hogy a Warhammer-univerzum „mindig az a legerősebb, akiről szó van” űrgárdistáinak krémjét irányítva is van hová fejleszteni a csapatot, és mégis akad kihívás, anélkül, hogy egy percre is elvesztenénk azt az érzést, hogy mindegyikük egy megállíthatatlan, két lábon járó tank.

Csakhogy nem minden rózsaszín és csillámpóni-hányás, mert a teljesítmény hagy „némi” kívánnivalót maga után. Egy, az ajánlott gépigényt meghaladó rendszeren, FHD felbontásban és alacsony grafikán sem voltam képes kicsikarni belőle 40 képkockánál többet. Persze ez bőven a játszható kategória, de a poén mégsem az, hogy ennél szebb és mozgalmasabb játékok is reccenésmentesen futna ugyanezen a platformon. Az igazi vicc ott kezdődik, hogy Ultraszéles QHD felbontáson és magas beállítások mellett néha beesve, de stabil 30 fölött produkált, vagyis bőven van még mit optimalizálni rajta. Ígéret persze van, a fejlesztőcsapat lelkesedése és kommunikációja oszlatja a kételyeket, de jelen formájában ez karcos határeset, na.

Mindent összevetve mégis azt kell mondjam, hogy a remek játékmenet – még ha egy idő után kissé monoton is a „menj oda, öld meg mind” küldetések garmadáját abszolválni – és a hangulat elviszi a hátán a Warhammer 40,000: Chaos Gate – Daemonhunterst. Mégsem csak az univerzum rajongóinak merem ajánlani, hanem azoknak is, akik a körökre osztott stratégiák műfaját szeretik. Aki pedig kettő az egyben, annak ez egy igazi főnyeremény, minden kisebb hibája ellenére is.