Warframe teszt

Önmagában ez persze még nem garancia a minőségi, ámde jóáras akciózásra, a kellemes emlékű The Darkness II-t leszámítva ugyanis a Digital Extremes műhelyéből az UT2004 óta egyetlen kiemelkedő bittermék sem érkezett, konzolportok és felejtős shooterek azonban annál inkább. Ezek után gondolom nem meglepő, hogy szkepticizmusban gazdag érdeklődéssel kattintottam a telepítés végén a Play gombra – elővigyázatosságom azonban szükségtelennek bizonyult, a Warframe ugyanis egy szórakoztató és ráadásul meglepően mély akciójáték lett.

Űrzűr

E mélység persze free-to-play online lövöldéhez hűen inkább a játékmeneten, semmint a sztorin érhető tetten – utóbbi mindössze a játék magvát adó non-stop akcióorgia megalapozására szolgál. Az időpont eszerint a távoli jövő, a helyszín hőn szeretett Naprendszerünk, szerény személyünk pedig egy sztázisból reaktivált, Tenno néven futó nanoruhás űrnindzsa, akit azonban a Naprendszer többi lakója valamiért szívből utál (bár az érzés legalább kölcsönös). Utóbbiak három csapatból kerülnek ki: a lepusztult Földet uraló Grineer klónhadserege a pergőtűzre és a szimpla túlerőre esküszik, a profitéhes kalmárokból álló Corpus főleg energiafegyverekkel szerelt lövegtornyokkal és harci robotokkal köszönti vendégeit, a közelharcot pedig az emberiség elfajzott maradéka, a nanovírustól mutálódott, vérgőzös, nagy tömegekben támadó fertőzöttek képviselik.

A játék célja természetesen a fentebb taglalt konkurencia eltakarítása, amit max. három pajtásunkkal karöltve, véletlenszerűen generált lineáris pályákon ejthetünk meg. Bár a feladatok változatosak (jelenleg tízféle küldetést dobhat a program, a sima aprítástól az adatlopáson át a túszmentésig), és ráadásul akció közben is módosulhatnak, a bevetés szabályai mindig ugyanazok, azaz a célállomás felé kocogva felaprítunk mindenkit, aki belénk köt. A helyzet persze nem olyan egyszerű, mivel ez a három eltérő ellenség esetén három eltérő taktikát jelent: a páncélozott Grineer talpasokat páncéltörő lövedékekkel fektethetjük ki a leggyorsabban, a Corpus ketyeréi és katonái főleg az elektronikus támadásokra allergiásak, míg a fertőzöttek leginkább a tűzre háklisak.

Diablo a vállunk felett

Ha a fentiekből némi cRPG-s mellékízt éreztek, akkor jól jelez a pókösztön, a Warframe harcrendszere ugyanis a pörgős TPS-nézetű darálás mellett erősen merít a Diablo-féle akció-szerepjátékok megoldásaiból is, ami főleg a rendelkezésre álló felszerelésen érezhető. Ezek közül a legfontosabb maga a hacuka, a játékban beszerezhető 12 harci öltözék (avagy warframe) mindegyike ugyanis négy egyedi képességgel (spell) érkezik, ami így pont egy tucat eltérő harcmodort jelent. A felhozatallal nincs gond, van itt dübörgő csapásokkal aprító tank, kardozó-bélbontó harcos, lopakodást segítő ruha, tűz-, jég-, elektromos, illetve mágneses támadásokra kihegyezett warframe, illetve a gaz ellen lebénítására, valamint a cimborák gyógyítására kihegyezett támogatópáncél is.

Noha a ruhák képességei egyediek, az arzenál már közös: minden karakter egy kétkezes flintát, egy oldalfegyvert, és egy hátán fityegő közelharci szeletelőt cipelhet magával, a kézifegyverek mellett pedig a magányosabbak Sentinel néven futó támadó és támogató droidokat is szerválhatnak maguk mellé – a kínálat bőséges, a beszerzett eszközök pedig természetesen tovább is fejleszthetők. A szisztéma alapját a játék közben zsákmányolható, mod néven futó fejlesztéskártyák adják: mind a warframe-ek, mind a fegyverek egy rakásnyi, a páncélzatot, sebességet, kiosztott sebzést, illetve egyéb képességeket feljavító kártyával húzhatók fel, melyek beépítése bizonyos mennyiségű energiapontba fáj. Utóbbi mennyisége a páncél/fegyver szintlépésével mindig nő, a fejlettebb harceszközök így idővel jóval több modot bírnak el, ergo sokkal pusztítóbbá válnak.

Digitális evolúció

A játék tehát enyhén bipoláris, mivel a non-stop TPS-golyózáport és vagdosást egy (akciójátékokhoz képest) meglepően gazdag fejlődési rendszer támogatja, a koncepció viszont kifejezetten jól működik, ami a megbízható technikai háttérnek is köszönhető. A Warframe-et a csapat Evolution motorja hajtja, a látvány pedig free-to-play címhez képest több mint elfogadható (bár a moduláris, véletlenszerűen generált felépítés miatt a pályadizájn hamar önismétlővé válik). A karaktermodellek kidolgozottak, az effektek szemnek kedvesek (főleg a darabokra hulló ellenfelek és a lövöldözés keltette szikra- és tűzeső sikerült látványosra), a fény-árnyék hatásokkal pedig szintén nincs gond, bár alapjáraton a bloom elég erősre sikerült (biztos a J.J. Abrams-i lens flare imádat miatt, a friss Star Trek játék ugyanis szintén ezt a motort használja). Az irányítás egyszerű és teljesen kézre álló, Tennónk mozgáskultúrája pedig több mint kielégítő – a kötelező vetődés és becsúszás mellett még a falon is rohangálhatunk, ha kedvünk tartja. A zene és a hangok ugyanakkor csak a kötelezőt hozzák, egyik sem különösebben emlékezetes.

Online játék esetén persze sokkal fontosabb a netkód minősége, ezen a téren pedig jelenleg még kissé vegyesek a benyomások: bár ellenfeleink kettészakítását gyakran jelentős lag nehezíti, illetve néha hajlamos a teljesített küldetéseket is elbukott bevetésként elkönyvelni a játék, egy nyílt bétában leledző online shootertől még elfogadhatók az efféle hibák (de azért remélem, hogy a „hivatalos” startig nekifekszenek a játék ezen részének is).

Platinaárfolyam

A free-to-play modell okán természetesen nem árt egy kicsit kitérni a rajtaütések finanszírozására sem, már csak azért is, mert a játéknak ez a része szintén eléggé kétoldalú lett. Előrebocsátom, hogy a rendszer nem rámenős, még ha az in-game bolt tobzódik is a csak valós valutáért beszerválható prémiumfegyverekben és -páncélokban, egyrészt ugyanis szigorúan co-op játékról van szó (szóval a kövér pénztárcájú, feltankolt nindzsák általában épphogy megkönnyítik, semmint nehezítik a csóróbb csapattársak életét), másrészt pedig mert a küldetések után kapott kreditekből az összes fizetős felszerelés tervrajzát is megvehetjük, majd kraftolhatjuk.

Utóbbi tevékenység egyébként a hosszú grindelés ellenére is kellemes alternatíva, elvégre sokkal szórakoztatóbb a bevetések során összeharácsolt nyersanyagokból megépíteni az új cuccokat, mint egy sima átutalással letudni a folyamatot – már csak azért is, mert az árak kifejezetten brutálisak. A közepes (570 platinumos) valutacsomag például közel 28 euróba fáj, míg a piactéren elérhető közepes erejű fegyvereket és páncélokat átlag 200-250 platinumért kínálja a játék – egy valamivel olcsóbb dobozos játék árából tehát a Warframe-ben jó esetben is csak két fegyvert vagy páncélt tudunk bezsákolni, ami azért elég hajmeresztő árszabás, még akkor is, ha a különlegesebb skineket leszámítva kellő szorgalommal mindent beszerezhetünk ingyen is.

No para, ez jó dara!

Noha a Digital Extremes free-to-play belépője jelenleg nem tökéletes, ne feledjük, hogy még javában tart a nyílt béta, szóval esélyes, hogy a cikkben felsorolt problémák zömét az elkövetkező hetekben orvosolni fogják – ezek közül az önismétlődő terepek javítása egyébként már biztosra vehető, a csapat ugyanis jelenleg nemcsak új szobákon, hanem több szabadtéri pályasablonon is dolgozik. Az apróságokat és a húzós mikrotranzakciót leszámítva azonban a Warframe-mel nincs semmi gond: egy ütős kis akció-cRPG keverékkel lepett meg minket a Digital Extremes, amit minden akciófogyasztónak nyugodtan ajánlok – remélem, hogy a csapat az új Star Trek játékkal sem okoz csalódást...