Hajsza a hatalomért
Okos döntés volt a fejlesztőtől, hogy az előző részben hagyott nyitva hagyott kérdéseket, mint például: �Mi történt Ilidannel, miután bátyja száműzte őt az elfek közül?�, �Mit tett Arthas, miután megtudta, hogy Archimonde beadta a kulcsot a Világfa ostrománál?� megválaszolták. Lássuk hát, hogyan!
Az emberek Archimonde legyőzése után sem leltek nyugalomra, hiszen az élőholt seregek Dalaran romjai felé indultak meg, és támadásokat intéztek a Szövetség ellen. Harcias főemlős barátaink természetesen felveszik a kesztyűt Grand Marshal Garithos vezetésével, és az egykori Highborne Elfek (ma már Blood Elfek) hercege, Kael�Thas Sunstrider sikeresen visszaveri a sötétség armadáját. Garithos egyébként rögtön az első percben kivívja (a játékos mellett) Kael antipátiáját, aki értelemszerűen nem feltétlenül tartja be az adott parancsokat. Ebből következik a bonyodalom, de azt már tapasztaljátok meg ti magatok. Eközben a tengerentúlon az expedíció megalapította Theramore városát, ami egy gyönyörű menedék, ám teljes mértékben védtelen egy nagyobb támadás esetén. No, de ez már egy másik sztori, úgyhogy lépjünk tovább!
Rekedtes hangú barátaink története egy kellemetlen félreértéssel indul. Thrall, a horda vezére belekezdett Orgrimmar kiépítésébe, amikor rosszindulatú tényezők jelentek meg Durotar határában. Egy, az expedíció címereit páncélzatán viselő osztag tűnik fel, amely az ork főváros őrizetlenül hagyott épületeit sorban felégeti, és ezzel együtt kiirtja annak lakosságát is. Thrall természetesen nem nézi ezt jó szemmel, és egyik legmegbízhatóbb felderítőjével, Rokhannal, illetve a horda új tagjának számító Rexxar kíséretében üzenetet küld Jaina Proudmoore-nak, (aki eközben Theramore kormányzója lett), amiben válaszokat követel a történtekre. A kisasszony természetesen mindent tagad, mondván nem áll szándékában megszegni pár hónapja kötött békeszerződésüket, és azonnal nekilát az ügy kivizsgálásának. Végül kiderül, hogy konzervatív gondolkodású apja, az admirális felelős az ork össznépesség drasztikus mértékű csökkenéséért. Az idősebb Proudmoore átveszi az irányítást a kalimdori szövetséges főváros felett, indoklásul pedig azt mondja: lánya túl naiv ahhoz, hogy ezt az ügyet kezelni tudja. Ezzel együtt megindítja a támadást Durotar ellen, míg a két küldött, Rexxar és Rokhan Theramore fogságában reked. Eléggé kilátástalan helyzet, mit ne mondjak.
Nem is olyan messze, kicsit északabbra, Ilidan Stormrage már az újonnan - a Tört-szigetek tengereiből � felébresztett nagákkal akciózik. S hogy a béke itt se honoljon, Maiev Shadowsong, a watchersek vezére rögtön üldözőbe veszi a szabadlábon lévő elf-démon hibridet, hogy aztán a Barrow Deeps sötét, pókhálóval körbefont barlangjaiban négy fal közé zárja egyszer s mindenkorra. Nehezebb dolga lesz, mint gondolta: a nagák kemény ellenfélnek bizonyulnak, ráadásul ezen óriáskígyók gazdája megkaparintja az isteni hatalmak erejével vetekedő ereklyét, Sargeras szemét. Ezzel próbálja megsemmisíteni Ilidan, Northrend gleccserei között heverő fagyott trónt, és a benne raboskodó Ner�Zhult. Shadowsong azonban megtöri a varázslatot, mielőtt az befejeződne, így nincs más választása az egykori démonvadásznak: közvetlenül kell szembeszállnia az élőhalottak diktátorával.
A Lángoló Légió megsemmisülésével az élőholt csapatokat hosszú pórázra engedték. Volt olyan, aki kivált a Dreadlordok gárdájából, és a Lich király szavára hallgatva szolgálta tovább a fagyott trónt, mások pedig az előbb említett vámpírszerű lények parancsait teljesítették. Arthas, aki Lordaeron elestéért felelős, egy jó ideje gonoszként erősíti a sötétség erőinek sorait, ám, amint kezdett gyengülni a légió alvezérei hatalma, sorra kezdte segíteni őket túlvilágra való átlépésükben. Anetheron Mount Hyjalon lelte halálát míg, Tichondrius Ilidan pengéje által eliminálódott. Mostanra csupán három nathrezim maradt életben, akiket a volt szövetséges főváros és annak környékének ellenőrzésével bízott meg Archimonde. Eme triót is felkeresi a halállovag, szintén hasonló célok által vezérelve, ám ezúttal a nagyurak el tudtak menekülni Arthas és Frostmourne haragja elől. A Lich Király bajnokát királynak �léptetik elő�, amint az ellenállás megszűnik a légió, illetve az emberek részéről (persze csak ideiglenesen). Amilyen gyorsan megszilárdítja hatalmát, olyan hamar el is veszíti azt az újdonsült uralkodó. Ner�Zhul vízióitól vezérelve Arthas kénytelen elhagyni Plaguelandset; elindul, hogy megmentse mesterét Ilidantől, aki már ekkor lehorgonyzott Northrend partjainál.
Átok és áldás
Tény, hogy a Blizzard sohasem fektetett akkora hangsúlyt grafikára, mint mondjuk tette azt a hangulat, illetve a játékmenet esetében. A jól bevált módszer � vagyis a játékos csak akkor tépi a haját, ha jobban megpörgeti az egér görgőjét � most is működik, a grafikus motor viszonylag jól végzi a dolgát, viszont a textúrázással korántsem vagyok megelégedve: a pályákon heverő főemlősök páncélzata, ruházata meglehetősen mosottas. Ezzel szemben az összes karakter (a nőket kivéve) idomait, izmait megfelelően kiemelték, sőt ahogy a sztorivonalon haladunk előre, szereplőink bőre színén, fegyverzetén meglátszik az, ha a harcmezőt megcsapja a változások szele�
Eme fuvallatból rendesen kaptak az orcájukba dizájnerek, koncepcióművészek egyaránt, sokkal kreatívabbak voltak ezúttal: a Tört-szigetek fái között találunk olyan vérszomjas fenevadakat is, mint például a sasquatchok, a száraz homokban mutáns rákok várják az óvatlan látogatókat, a nagy kékségben pedig hidrák és teknősök állnak sorba az ingyen menüért. Outland még ennél is több meglepetést tartogat vizuális szempontból: tollpiheként lebegő vörös szikladarabok, kanyonok, amelyekbe még zseblámpával sem merészkednénk be a lila köd miatt. Elsőre kicsit visszataszítónak hangzik tán, de végül is hamar megbarátkozunk eme darabjaira hullott dimenzióval.
Kígyók, csak nagyobbak
Nyálkától csuszamlós bőr, tűéles pikkelyek, ujjak közt feszülő hártyák. Még maga a night elfek által egekig magasztalt Azshara sem gondolta volna, hogy valaha ilyen összetételekkel fogják őt körülírni. Végül is a sorsát nem kerülhette el a királynőhöz hű előkelők társulata: a Végtelen Forrás (Well of Eternity) felrobbant körülöttük, amikor az afelett lévő átjárót próbálták megszilárdítani, a sötét titán, Sargeras átlépéshez. A gonosz terv meghiúsult, Suramar és annak környéke víz alá került, s ezzel együtt megalakult egy új nép és birodalma. Az előkelők mérhetetlen hataloméhsége és kapzsisága 10 000 évnyi rabságot, emellett pedig eldeformálódott külsőt eredményezett. Tudták mindannyian, hogy eljön az idő, amikor visszaszerzik jogos helyüket Azerothban, illetve hatalmukat, ami őket illeti. A The Frozen Throne eljövetelével kijelenthetjük: az egykori szolgálókból áttranszformálódott nagák felébredtek téli álmukból, és újra a földi népeket terrorizálják, élükön Ilidan Stormrage-dzsel.
Most, hogy eme nép históriáját is áttekintettük, vessünk egy pillantást a populációra is. Alapegységeikként a nagák megkapták a Mur�Gul Reavert, illetve a Naga Sirent; az előbbi közelharci, képzett murlock undormány, míg az utóbbi név a mágiaérzőket takarja. Fontosabb képességeiként megismerhetjük a Parasite-ot, ami az élőhalott nekromata csontvázkeltés varázslat lebutított verziója: a megbűvölt holttestből egy murlock képződik, rendszerint kevés HP-val és páncéllal. Ugyan nem ellenfele a night elfek Hippogriffjének, de bázisok védelmének szétmorzsolására, illetve földi harcosok ellen is kifejezetten ajánlott a Cuotl képzése. Rájaszerű lényekről van szó, amit ugyan hátasként nem használhat a naga hadierő, ám íjászokkal kiegészítve ütős csapatot alkot. Az összes viszály esetén kardot ragadó illető közül a leghasznavehetetlenebb egység a Snap Dragon, amely pikkelyei között lévő mérgezett hegyű tüskékkel végez akupunktúrás kezelést. Több szót nem is érdemes szánni rá, hiszen a legedzettebb �gladiátorok� mellett is hamar elkopnak lemezei. Nem úgy, mint a sárkányszerű akcentussal megáldott teknősökre, amelyek a programban létező leghatékonyabb bázisbontó egységnek számítanak. Az orkok primitív katapultja és a humanoidok idejétmúlt tankjai a teknőcök mellett csupán másodhegedűsök lehetnek. Felezett támadási időtartam, masszív páncélzat jellemzi őket, ezáltal minimális mértékű kíséret is elégséges ahhoz, hogy armadánk számára rést nyissanak a pajzson.
Már eddig is eléggé szép képet kaphattunk az óriáskígyó hadsereg sokrétű képzéseiről, ám az igazi nagyágyúk kimaradtak. A Naga Myrimidon a nyers erő képviselője, minden mágikus tárgyat megvet, csupán a közelharca fókuszál. Aki azonban nem elégszik meg a hősök erejével vetekedő egységek fizikai képességeivel, azok biztosan hanyatt dobják magukat (a székkel együtt természetesen) a Naga Royal Guard láttán. Artifact-jellegű korall-lándzsákkal felszerelkezve küzdenek a jóügyért, emellett pedig két rendkívül hasznos varázslatuk segítségével - a jégáradat, illetve a tenger-elementál � egész bázisokat tehetnek egyenlővé a földdel. Mindenesetre a kampányképernyőt is sokszor fogod böngészni olyan missziók után, amelyeken megadatik a lehetőség irányításukra. Miért is mondom ezt? A tisztelt Blizzard volt olyan kedves és nem hagyta, hogy az arányok felboruljanak; tehát a mérleg biztos egyensúlyának karbantartása érdekében egyik katonai üzemben sem lehet kiképezni az Elite Guardot.
Ez már nem az Old School�
Bizony ám! Blizzardéknak sikerült már rögtön a játék elején megszabadulniuk a stílus kliséitől, és így nem fogjuk unott pofával nézni, ahogy az orkok vérszomjas hordája négyszázötvenhatodszorra csap össze az emberek steril kinézetű gyalogosaival. Ez talán köszönhető az új (viszonylag) felfedezetlen kontinensnek, Outlandnek, vagy az elfeledett, elátkozott fajnak, a nagának. Az előbb említett kontinenst már górcső alá vettem, most nézzük milyen egységekkel bővültek azon csapatok, amelyek Azerothon tengetik mindennapjaikat. A program kampányaiban a Watchersek (Ilidan egykori fogvatartói), Rexxar (akinek ereit félig ork, félig ogre vér járja át), illetve addikciójuktól szenvedő blood elfek hercegének perspektívájából élhetjük át a játék kalandjait. Emellett olyan ismerős arcok is feltűnnek, mint Arthas, a halállovag, az éjtündék két hőse, Tyrande Whisperwind, illetve Malfurion Stormrage, aki ismét szembekerül testvérével Ilidannel. S hogy kikre lelhetünk rá az alattuk szolgáló armadákban? Jó kérdés; járjunk utána!
�For Doomhammer!�
Ezúttal nem agyaras pajtásaink állnak a középpontban, ez pedig annak köszönhető, hogy új héroszuk is egy igen különös nászból született. A már sokat emlegetett Rexxar kihatással volt az egész kampányra, előtérbe kerültek a Diablóból jól ismert RPG-re hajazó elemek. Továbbá új hősünk lehetővé teszi számunkra, hogy a Mulgore-ra vonult taurenek, az Echo-szigetekről kapitulált trollok, illetve a Rexxarral féltestvéri viszonyban lévő ogrék életébe is bepillantást nyerhessünk, sőt jobbik esetben akár kontrollálhassuk azt. Heroikus képességekkel megáldott emberünk egyébként a Beastmaster alnevet viseli, ami igen találó, hiszen a vadonban fellelhető összes állatot meg tudja szelídíteni, a varacskos disznótól kezdve egészen a rinocéroszig. Egyéni játékok alkalmával hívható a Darkspear Tribe felderítője, a Shadow Hunter. Voodoo-mániákus mágusról van szó, amely gyógyító hullámmal segít (ez pontosan arról szól, hogy egy célpontot kiszemel magának, az illető visszanyer egy bizonyos mértéket életpontjából, majd a jótékony hatás a többi katonán is jelentkezik, egy gyönyörű láncreakciót alkotva), illetve különböző átkokkal okoz kárt, legyen szó bögölyinvázióról, rágcsálóvá változásról; könnyen eldöntheti egy csata sorsát. Továbbá fél perces áttörhetetlen erőtér megidézésére is képes, ám itt jön a csali: misztikus hősünk ekkor védtelen marad, és magas prioritású célponttá válik.
Ismét alkalmunk nyílik irányítani Cairne Bloodhoofot, elvtársaikat a taureneket. Erősen ajánlott patás/tőgyes barátainkat Spirit Walkerekkel párosítani, hiszen e manazabáló egységek képesek elesett bajtársaik feltámasztására. Most pedig szakadjunk el egy kicsit a reinkarnációs gyorstalpalótól és szívjunk egy kis hegyi levegőt! Kicsit magasabban plusz egységre lelhetünk: a Troll Batriderre, amely ostromhajók és egyéb mechanikus szerkezetek szétszedésére alkalmas leginkább. A Stonetalon-hegyi Wyvernök is újragyúráson mentek keresztül: ezentúl Wind Rider néven keressük őket a bestiatenyészetnél, lándzsájuk ha lehet még hegyesebb, ám tartsuk távol őket azon egységektől, akik szintén magaslati levegőt szívnak. A hírhedt troll fejvadászokat a gruntokhoz hasonlóan betanították a berserker küzdőstílusra, ezáltal egy eléggé sablonos, ugyanakkor hasznos aktív képesség birtokába jutottak, amely 50%-kal nagyobb sebzéssel jár. Az orkok mindig is nagy hangsúlyt fektettek a védelemre: eddig tüskékkel barikádozták el építményeiket, ezúttal egy jól rögzített kőfallal toldották meg stabil bástyáikat.
�Nature is restless.�
Az éjszaka homályába burkolózó alakok kampánya szokatlanul indul. Az eddigi hősies, természetimádó közösséget felváltja a bosszú, a rohanás témája. Ezt az újszerű hangulatot, pedig az új hős, a Warden beiktatása eredményezte. Késsel operál, sötét varázzsal átkoz, ezek mellett trükkösen teleportál. A történetet feldolgozó pályákon Maiev Shadowsong vállalja be eme őrző szerepét; kissé önfejű, vakmerő stílusa felkavarja majd az állóvizet: veszélybe sodorja társait mindössze azért, hogy igazságot szolgáltathasson. Végül emberi életeket követel viselkedése, majd pedig az egész misszió (az Ilidan utáni hajsza) bosszúhadjárattá érlelődik. A konfliktus kiteljesedésével megismerhetjük hősnőnk másik oldalát Vengeance néven, amely egész seregeket tud feltámasztani holtakból. Szükségtelen mondani, maga e fenyegető árny is meglehetősen szívós egységnek bizonyult.
Az éjtündék esetében is mertek Blizzardék szerszámokhoz nyúlni: szétszedték, majd kicsit másképp, de újra összerakták a ballisztát. Végeredményként pedig megkaptuk a Glaive Throwert, ami ugyan nem tud véghezvinni több pusztítást elődjénél, csupán vizuális újdonságnak tudható be (gerely helyett egy, a szélein pengékkel megáldott tárcsa által veszti el fejét az ellen). Rengeteg hasznos fejlesztés is helyet kapott e kiegészítőben, példának okáért, a holdkutak manakapacitásának megnövelése, illetve az épületül szolgáló entek növényvédő szereibe való gyorsaságnövelő folyadék keverése. A medvedruidák intelligenciáját megnövelték: ezentúl képességeit vadállatként is használhatja. Szoros barátságot kötöttek a �hollómágusokkal� a Faeire Dragonok. A név kissé csalóka: mágiaérző sárkányokról van szó, akik nem hatalmas termetükről híresek, hanem hozzájuk hasonló teremtményeknek okoznak némi fájdalmat, köztük is leginkább a manafüggőknek. A Lángoló Légió fertőzése előli menekülést megelégelte a hegyi óriások egyik csoportja is, az éjtündék oldalára állva tapossák innentől kezdve a zavaró tényezőket. Ezek a behemótok nem ismerik a páncél csattanását, hiszen testfelépítésük leginkább a kőgólemre hajaz, ezen felül �öltözékük� immúnissá teszi őket mindenféle varázsigével szemben. Továbbá nagy tisztelettel fordulnak az erdő istene felé is, ennek ellenére megesik, hogy néha fákat kicsavarva, majd azt fegyverként használva küldik el az ellenfelet magaslati levegőt szívni.
�I am Darkness!�
Számomra az Élőhalottak oldala tartogatta a legtöbb meglepetést, egyrészt a hangulat, másrészt a játékmenet szempontjából. Kezdésként az utóbbi kivesézésébe kezdenék bele, ami nem véletlen, ugyanis a játék legmasszívabb vértezetével megajándékozott hőst kaparintották meg belülről rothadó cimboráink. A Kriptaúr (Crypt Lord) az egyik legjobb választás, ha inkább a földön táborozó erőkre fókuszálsz, hiszen abonimációkból, illetve hősünk elvtársaiból, a Crypt Fiendekből verbuvált sereggel könnyedén megritkíthatod az ellenség sorait. Nehogy azt higgye bárki is, hogy hősünket megfosztották különleges képességeitől: használhatja a föld alatt lévő erőket, ez esetben dárdahosszúságú tüskék emelkednek ki és nyársalják fel az óvatlan látogatókat. Seregünk létszámát gyarapíthatjuk továbbá húsevő bogarakkal, amelyeket szintén a pókok urának köszönhetünk. Passzív képességeként megismerhetjük a páncélerősítést, amit a Nathrezim Dreadlord vampiric aurájával párosítottak (az összes olyan ellenséges egység sebződik, amely hozzáér a kitinpáncélhoz). Kissé fantáziátlan lezárásnak mondanám, hogy az eddigi fantasztikus skillek tárházát a Shadow Hunter moszkitórajzásával fejezték be.
Az élőhalott oldal egyéni mérkőzések alkalmával ugyanazt a játékstílust kínálja, mint eddig. Gyors ghoul-szaporítás, illetve hősünk átlépéséhez létfontosságú oltár megidézése után rögtön indulhat a daráló. Azonban a történetet felkaroló kampány rögtön háromfelé operálja szét az élőholtak kényszerű szövetségét, ezzel rendkívül megnehezítik dolgunkat a fejlesztők, másrészt pedig három teljesen új csoportot teremtenek.
Arthas király maradt a jól bevált (sablonos) módszernél. Besorozza a ghoulokat, amelyeket Crypt Fiendekkel párosít, feltornázza képességeit minél magasabb szintre (persze a fejlesztések tárhelyéül szolgáló temetőt sem hagyja kihasználatlanul), így elérhetővé válik az emberi testrészekből összevarrt és mutálódott szörnyeteg, az Abonimation.
Sylvanas, az egykori silvermooni tábornok a csábítás művészetét alkalmazza (nem kell semmi perverzre gondolni). Nővéreivel, a Banshee-kkal megalapította a forsakenök gárdáját, amely tulajdonképpen nem más, mint egy túlélőkből verbuválódott frakció. Sylvanas másodparancsnokául nevezte ki Varimathrast, aki a már emlegetett Nathrezim-trió utolsó túlélője. Nem titok, hogy a hölgyemény felszabadította magát a Lich King irányítása alól, és a légió utolsó hírvivőjét is, visszaküldte oda, ahová való, Dreadlord barátunk kivételével. (Neki megkegyelmezett, mert akadékoskodás nélkül megadta magát és felajánlotta szolgálatait.) Visszatérve a csábításra: ez tulajdonképpen a lefizetés egyszerűsített formája; nem kenőpénzt nyomunk a rivális fél markába (mert sokszor már az sincs), hanem egy apró szemkontaktus szükségeltetik. Ekkor egy lélekcsere folyamata zajlik le, a Banshee átveszi az irányítást az ellenséges karakter fölött. Sokszor elég egyetlen zsíros célpontot bemérni (egy frakció vezérét), és már egy egész hadsereg áll rendelkezésünkre� hiszen ki merne ellenszegülni a nagyúr parancsának?
Személyes kedvencem a �sok kicsi, sokra megy�-féle taktika, amely csak és kizárólag a nekromaták varázsigéire épít. A - már az alapjátékból ismert � csontvázmágiáról van szó. Az életet mindenhonnan kiszipolyozó alattvalóink a hullák életre keltésének művészetét mesterien betanulták, mi sem bizonyítja jobban, hogy innentől fogva megidézett lényeik nem csak pallost lóbálnak, hanem pálcát is. Rendkívül jó ötlet szerény véleményem szerint, ezen túl nem kell annyi nyersanyagot gyűjtenem manamániás segédekre. A ghoul képzése itt is megengedett, mint bármelyik élőholt seregnél. E csorda vezére a lojalisták parancsolója, Kel�Thuzad, aki Sylvanas árulása után is a király mellé állt és védelmezte azt.
Végül pedig pár szót ejtenék az új egységekről, amelyek haláluk után a sötétség pártjánál tették le voksukat. Egyikük az obszidián szobor, amely képes életerőt illetve manát generálni bizonyos időközönként, ezt pedig átadni egy bajtársának. Remek kisegítőegység, amely egy esetleges hátbatámadáskor védtelen marad. Egyszer elsüthető képessége a Destroyerré való áttranszformálódás - ekkor jön rá a játékos, hogy a szobor valójában egy repülő bestia tojása volt, amelyből, ha kikel egy példány, már közel sem lesz olyan ártalmatlan, mint fejlődési fázisában. Az alapjátékban fellelhető egységek itt a Frozen Throne-ban, ha lehet, még intenzívebb kezelést nyújtanak ellenfeleiknek, mint eddig. A kriptából kiözönlő pókokat kertésztanfolyamra invitálták Azjol�Nerubban, mostanra megtanultak mélyedéseket ásni, majd betemetni magukat (egy kis Starcraft dejá vu, de sebaj). A védelmi lövegekként, illetve élelemforrásként egyaránt szolgáló Zigguratokat fagyasztásra alkalmas kristályokkal is felszerelhetjük.
Be Quick! Time is mana!
Ugyan a Warcraft III-ban felemelő érzés volt a szövetséggel 6 év után újra orkokat irtani, a Blizzard azonban tudta, hogy a kiegészítőre ez nem lesz elég. Mindent be kellett vetnie annak idején a fejlesztőknek, hogy megteremtsék a balanszot, aminek hiánya miatt nem egy projekt bukott már meg a játéktörténelemben. Az emberek most egy meglehetősen intenzív mágiával ügyeskedő mágust tudhatnak magukénak: a Blood Mage-et. Én leginkább területre ható varázslatát, a tűzcsapást, illetve a főnixét szoktam igénybe venni. Az utóbbit rengetegszer láthattuk az eddigi RTS-ekben: a madár meghal, majd hamvaiból egy rövid idő után egy új példány születik. Itt két egység kapott helyet: függősége miatt manalopásra kényszerülő Spellbreaker, továbbá a bázisvédelmek lebontására alkalmas Dragonhawk Rider. Mechanikus testvérét, a repülőmasinát SMG-k tömkelegével szerelhetjük fel, illetve a mozsárágyús törpöket is jobb töltetekkel láthatjuk el.
I�ve got somethin� for ya!
Bizony még van valami a Blizzard tarsolyában, jó is, rossz is, de mindenképpen említésre méltó. Az alapjátékban csupán egyetlen dolgot nem érezhettünk, az pedig a sós levegő volt. Szó sincs róla, hogy allergiás rohamaim lennének, csupán hiányoltam a tengeri ütközeteket az elődből. Nos, itt két hadászati- és egy szállítóhajó jelent meg a vizeken. Az első teknő a Fighter Ship, amely más ellenséges bárkákon vág léket, míg a második, földi egységek szétmorzsolására a legalkalmasabb. Értékelem a fejlesztők igyekezetét, de szerintem a nagy kékség felszínén zajló csatákból sokkal többet ki lehetett volna hozni. Egyrészt lehetne egy cseppet realisztikusabb: még soha életemben nem láttam olyan középkori-fantasy bárkát, amelynek ne oldalt lettek volna az ágyúi. Nos, itt nevetséges módon egyetlen hajó egy szem löveggel lett megáldva, és ezzel kínálja az ólmot - persze így új effektet, animációt sem kell barkácsolniuk a tisztelt cégnek. A másik probléma, ami a szívemet nyomja, a kevés egységtípus; szívesen elviseltem volna a kezelőfelületen pár másik tutaj képét.
A The Frozen Throne egy tömény, technikai és játékmenetbeli malőröket szinte teljes mértékben nélkülöző csomag. A grafikai megvalósítás egyeseknek még mindig sántít, másoknak az élénk színek szúrják ki a szemüket. Én amondó vagyok, hogy egy fantasy környezetben játszódó produktumhoz kell egy ilyen mértékű kreativitás. A zenéről még nem esett szó. Ezek azok a muzsikák, amit a mai napig MP3-lejátszóm memóriáján tárolok, és amelyek tökéletesen tükrözik a vérelfek addikciójából fakadó agóniát, illetve az orkok bestiális, barbár vezéreinek elszántságát.
Okos döntés volt a fejlesztőtől, hogy az előző részben hagyott nyitva hagyott kérdéseket, mint például: �Mi történt Ilidannel, miután bátyja száműzte őt az elfek közül?�, �Mit tett Arthas, miután megtudta, hogy Archimonde beadta a kulcsot a Világfa ostrománál?� megválaszolták. Lássuk hát, hogyan!
Az emberek Archimonde legyőzése után sem leltek nyugalomra, hiszen az élőholt seregek Dalaran romjai felé indultak meg, és támadásokat intéztek a Szövetség ellen. Harcias főemlős barátaink természetesen felveszik a kesztyűt Grand Marshal Garithos vezetésével, és az egykori Highborne Elfek (ma már Blood Elfek) hercege, Kael�Thas Sunstrider sikeresen visszaveri a sötétség armadáját. Garithos egyébként rögtön az első percben kivívja (a játékos mellett) Kael antipátiáját, aki értelemszerűen nem feltétlenül tartja be az adott parancsokat. Ebből következik a bonyodalom, de azt már tapasztaljátok meg ti magatok. Eközben a tengerentúlon az expedíció megalapította Theramore városát, ami egy gyönyörű menedék, ám teljes mértékben védtelen egy nagyobb támadás esetén. No, de ez már egy másik sztori, úgyhogy lépjünk tovább!
Rekedtes hangú barátaink története egy kellemetlen félreértéssel indul. Thrall, a horda vezére belekezdett Orgrimmar kiépítésébe, amikor rosszindulatú tényezők jelentek meg Durotar határában. Egy, az expedíció címereit páncélzatán viselő osztag tűnik fel, amely az ork főváros őrizetlenül hagyott épületeit sorban felégeti, és ezzel együtt kiirtja annak lakosságát is. Thrall természetesen nem nézi ezt jó szemmel, és egyik legmegbízhatóbb felderítőjével, Rokhannal, illetve a horda új tagjának számító Rexxar kíséretében üzenetet küld Jaina Proudmoore-nak, (aki eközben Theramore kormányzója lett), amiben válaszokat követel a történtekre. A kisasszony természetesen mindent tagad, mondván nem áll szándékában megszegni pár hónapja kötött békeszerződésüket, és azonnal nekilát az ügy kivizsgálásának. Végül kiderül, hogy konzervatív gondolkodású apja, az admirális felelős az ork össznépesség drasztikus mértékű csökkenéséért. Az idősebb Proudmoore átveszi az irányítást a kalimdori szövetséges főváros felett, indoklásul pedig azt mondja: lánya túl naiv ahhoz, hogy ezt az ügyet kezelni tudja. Ezzel együtt megindítja a támadást Durotar ellen, míg a két küldött, Rexxar és Rokhan Theramore fogságában reked. Eléggé kilátástalan helyzet, mit ne mondjak.
Nem is olyan messze, kicsit északabbra, Ilidan Stormrage már az újonnan - a Tört-szigetek tengereiből � felébresztett nagákkal akciózik. S hogy a béke itt se honoljon, Maiev Shadowsong, a watchersek vezére rögtön üldözőbe veszi a szabadlábon lévő elf-démon hibridet, hogy aztán a Barrow Deeps sötét, pókhálóval körbefont barlangjaiban négy fal közé zárja egyszer s mindenkorra. Nehezebb dolga lesz, mint gondolta: a nagák kemény ellenfélnek bizonyulnak, ráadásul ezen óriáskígyók gazdája megkaparintja az isteni hatalmak erejével vetekedő ereklyét, Sargeras szemét. Ezzel próbálja megsemmisíteni Ilidan, Northrend gleccserei között heverő fagyott trónt, és a benne raboskodó Ner�Zhult. Shadowsong azonban megtöri a varázslatot, mielőtt az befejeződne, így nincs más választása az egykori démonvadásznak: közvetlenül kell szembeszállnia az élőhalottak diktátorával.
A Lángoló Légió megsemmisülésével az élőholt csapatokat hosszú pórázra engedték. Volt olyan, aki kivált a Dreadlordok gárdájából, és a Lich király szavára hallgatva szolgálta tovább a fagyott trónt, mások pedig az előbb említett vámpírszerű lények parancsait teljesítették. Arthas, aki Lordaeron elestéért felelős, egy jó ideje gonoszként erősíti a sötétség erőinek sorait, ám, amint kezdett gyengülni a légió alvezérei hatalma, sorra kezdte segíteni őket túlvilágra való átlépésükben. Anetheron Mount Hyjalon lelte halálát míg, Tichondrius Ilidan pengéje által eliminálódott. Mostanra csupán három nathrezim maradt életben, akiket a volt szövetséges főváros és annak környékének ellenőrzésével bízott meg Archimonde. Eme triót is felkeresi a halállovag, szintén hasonló célok által vezérelve, ám ezúttal a nagyurak el tudtak menekülni Arthas és Frostmourne haragja elől. A Lich Király bajnokát királynak �léptetik elő�, amint az ellenállás megszűnik a légió, illetve az emberek részéről (persze csak ideiglenesen). Amilyen gyorsan megszilárdítja hatalmát, olyan hamar el is veszíti azt az újdonsült uralkodó. Ner�Zhul vízióitól vezérelve Arthas kénytelen elhagyni Plaguelandset; elindul, hogy megmentse mesterét Ilidantől, aki már ekkor lehorgonyzott Northrend partjainál.
Átok és áldás
Tény, hogy a Blizzard sohasem fektetett akkora hangsúlyt grafikára, mint mondjuk tette azt a hangulat, illetve a játékmenet esetében. A jól bevált módszer � vagyis a játékos csak akkor tépi a haját, ha jobban megpörgeti az egér görgőjét � most is működik, a grafikus motor viszonylag jól végzi a dolgát, viszont a textúrázással korántsem vagyok megelégedve: a pályákon heverő főemlősök páncélzata, ruházata meglehetősen mosottas. Ezzel szemben az összes karakter (a nőket kivéve) idomait, izmait megfelelően kiemelték, sőt ahogy a sztorivonalon haladunk előre, szereplőink bőre színén, fegyverzetén meglátszik az, ha a harcmezőt megcsapja a változások szele�
Eme fuvallatból rendesen kaptak az orcájukba dizájnerek, koncepcióművészek egyaránt, sokkal kreatívabbak voltak ezúttal: a Tört-szigetek fái között találunk olyan vérszomjas fenevadakat is, mint például a sasquatchok, a száraz homokban mutáns rákok várják az óvatlan látogatókat, a nagy kékségben pedig hidrák és teknősök állnak sorba az ingyen menüért. Outland még ennél is több meglepetést tartogat vizuális szempontból: tollpiheként lebegő vörös szikladarabok, kanyonok, amelyekbe még zseblámpával sem merészkednénk be a lila köd miatt. Elsőre kicsit visszataszítónak hangzik tán, de végül is hamar megbarátkozunk eme darabjaira hullott dimenzióval.
Kígyók, csak nagyobbak
Nyálkától csuszamlós bőr, tűéles pikkelyek, ujjak közt feszülő hártyák. Még maga a night elfek által egekig magasztalt Azshara sem gondolta volna, hogy valaha ilyen összetételekkel fogják őt körülírni. Végül is a sorsát nem kerülhette el a királynőhöz hű előkelők társulata: a Végtelen Forrás (Well of Eternity) felrobbant körülöttük, amikor az afelett lévő átjárót próbálták megszilárdítani, a sötét titán, Sargeras átlépéshez. A gonosz terv meghiúsult, Suramar és annak környéke víz alá került, s ezzel együtt megalakult egy új nép és birodalma. Az előkelők mérhetetlen hataloméhsége és kapzsisága 10 000 évnyi rabságot, emellett pedig eldeformálódott külsőt eredményezett. Tudták mindannyian, hogy eljön az idő, amikor visszaszerzik jogos helyüket Azerothban, illetve hatalmukat, ami őket illeti. A The Frozen Throne eljövetelével kijelenthetjük: az egykori szolgálókból áttranszformálódott nagák felébredtek téli álmukból, és újra a földi népeket terrorizálják, élükön Ilidan Stormrage-dzsel.
Most, hogy eme nép históriáját is áttekintettük, vessünk egy pillantást a populációra is. Alapegységeikként a nagák megkapták a Mur�Gul Reavert, illetve a Naga Sirent; az előbbi közelharci, képzett murlock undormány, míg az utóbbi név a mágiaérzőket takarja. Fontosabb képességeiként megismerhetjük a Parasite-ot, ami az élőhalott nekromata csontvázkeltés varázslat lebutított verziója: a megbűvölt holttestből egy murlock képződik, rendszerint kevés HP-val és páncéllal. Ugyan nem ellenfele a night elfek Hippogriffjének, de bázisok védelmének szétmorzsolására, illetve földi harcosok ellen is kifejezetten ajánlott a Cuotl képzése. Rájaszerű lényekről van szó, amit ugyan hátasként nem használhat a naga hadierő, ám íjászokkal kiegészítve ütős csapatot alkot. Az összes viszály esetén kardot ragadó illető közül a leghasznavehetetlenebb egység a Snap Dragon, amely pikkelyei között lévő mérgezett hegyű tüskékkel végez akupunktúrás kezelést. Több szót nem is érdemes szánni rá, hiszen a legedzettebb �gladiátorok� mellett is hamar elkopnak lemezei. Nem úgy, mint a sárkányszerű akcentussal megáldott teknősökre, amelyek a programban létező leghatékonyabb bázisbontó egységnek számítanak. Az orkok primitív katapultja és a humanoidok idejétmúlt tankjai a teknőcök mellett csupán másodhegedűsök lehetnek. Felezett támadási időtartam, masszív páncélzat jellemzi őket, ezáltal minimális mértékű kíséret is elégséges ahhoz, hogy armadánk számára rést nyissanak a pajzson.
Már eddig is eléggé szép képet kaphattunk az óriáskígyó hadsereg sokrétű képzéseiről, ám az igazi nagyágyúk kimaradtak. A Naga Myrimidon a nyers erő képviselője, minden mágikus tárgyat megvet, csupán a közelharca fókuszál. Aki azonban nem elégszik meg a hősök erejével vetekedő egységek fizikai képességeivel, azok biztosan hanyatt dobják magukat (a székkel együtt természetesen) a Naga Royal Guard láttán. Artifact-jellegű korall-lándzsákkal felszerelkezve küzdenek a jóügyért, emellett pedig két rendkívül hasznos varázslatuk segítségével - a jégáradat, illetve a tenger-elementál � egész bázisokat tehetnek egyenlővé a földdel. Mindenesetre a kampányképernyőt is sokszor fogod böngészni olyan missziók után, amelyeken megadatik a lehetőség irányításukra. Miért is mondom ezt? A tisztelt Blizzard volt olyan kedves és nem hagyta, hogy az arányok felboruljanak; tehát a mérleg biztos egyensúlyának karbantartása érdekében egyik katonai üzemben sem lehet kiképezni az Elite Guardot.
Ez már nem az Old School�
Bizony ám! Blizzardéknak sikerült már rögtön a játék elején megszabadulniuk a stílus kliséitől, és így nem fogjuk unott pofával nézni, ahogy az orkok vérszomjas hordája négyszázötvenhatodszorra csap össze az emberek steril kinézetű gyalogosaival. Ez talán köszönhető az új (viszonylag) felfedezetlen kontinensnek, Outlandnek, vagy az elfeledett, elátkozott fajnak, a nagának. Az előbb említett kontinenst már górcső alá vettem, most nézzük milyen egységekkel bővültek azon csapatok, amelyek Azerothon tengetik mindennapjaikat. A program kampányaiban a Watchersek (Ilidan egykori fogvatartói), Rexxar (akinek ereit félig ork, félig ogre vér járja át), illetve addikciójuktól szenvedő blood elfek hercegének perspektívájából élhetjük át a játék kalandjait. Emellett olyan ismerős arcok is feltűnnek, mint Arthas, a halállovag, az éjtündék két hőse, Tyrande Whisperwind, illetve Malfurion Stormrage, aki ismét szembekerül testvérével Ilidannel. S hogy kikre lelhetünk rá az alattuk szolgáló armadákban? Jó kérdés; járjunk utána!
�For Doomhammer!�
Ezúttal nem agyaras pajtásaink állnak a középpontban, ez pedig annak köszönhető, hogy új héroszuk is egy igen különös nászból született. A már sokat emlegetett Rexxar kihatással volt az egész kampányra, előtérbe kerültek a Diablóból jól ismert RPG-re hajazó elemek. Továbbá új hősünk lehetővé teszi számunkra, hogy a Mulgore-ra vonult taurenek, az Echo-szigetekről kapitulált trollok, illetve a Rexxarral féltestvéri viszonyban lévő ogrék életébe is bepillantást nyerhessünk, sőt jobbik esetben akár kontrollálhassuk azt. Heroikus képességekkel megáldott emberünk egyébként a Beastmaster alnevet viseli, ami igen találó, hiszen a vadonban fellelhető összes állatot meg tudja szelídíteni, a varacskos disznótól kezdve egészen a rinocéroszig. Egyéni játékok alkalmával hívható a Darkspear Tribe felderítője, a Shadow Hunter. Voodoo-mániákus mágusról van szó, amely gyógyító hullámmal segít (ez pontosan arról szól, hogy egy célpontot kiszemel magának, az illető visszanyer egy bizonyos mértéket életpontjából, majd a jótékony hatás a többi katonán is jelentkezik, egy gyönyörű láncreakciót alkotva), illetve különböző átkokkal okoz kárt, legyen szó bögölyinvázióról, rágcsálóvá változásról; könnyen eldöntheti egy csata sorsát. Továbbá fél perces áttörhetetlen erőtér megidézésére is képes, ám itt jön a csali: misztikus hősünk ekkor védtelen marad, és magas prioritású célponttá válik.
Ismét alkalmunk nyílik irányítani Cairne Bloodhoofot, elvtársaikat a taureneket. Erősen ajánlott patás/tőgyes barátainkat Spirit Walkerekkel párosítani, hiszen e manazabáló egységek képesek elesett bajtársaik feltámasztására. Most pedig szakadjunk el egy kicsit a reinkarnációs gyorstalpalótól és szívjunk egy kis hegyi levegőt! Kicsit magasabban plusz egységre lelhetünk: a Troll Batriderre, amely ostromhajók és egyéb mechanikus szerkezetek szétszedésére alkalmas leginkább. A Stonetalon-hegyi Wyvernök is újragyúráson mentek keresztül: ezentúl Wind Rider néven keressük őket a bestiatenyészetnél, lándzsájuk ha lehet még hegyesebb, ám tartsuk távol őket azon egységektől, akik szintén magaslati levegőt szívnak. A hírhedt troll fejvadászokat a gruntokhoz hasonlóan betanították a berserker küzdőstílusra, ezáltal egy eléggé sablonos, ugyanakkor hasznos aktív képesség birtokába jutottak, amely 50%-kal nagyobb sebzéssel jár. Az orkok mindig is nagy hangsúlyt fektettek a védelemre: eddig tüskékkel barikádozták el építményeiket, ezúttal egy jól rögzített kőfallal toldották meg stabil bástyáikat.
�Nature is restless.�
Az éjszaka homályába burkolózó alakok kampánya szokatlanul indul. Az eddigi hősies, természetimádó közösséget felváltja a bosszú, a rohanás témája. Ezt az újszerű hangulatot, pedig az új hős, a Warden beiktatása eredményezte. Késsel operál, sötét varázzsal átkoz, ezek mellett trükkösen teleportál. A történetet feldolgozó pályákon Maiev Shadowsong vállalja be eme őrző szerepét; kissé önfejű, vakmerő stílusa felkavarja majd az állóvizet: veszélybe sodorja társait mindössze azért, hogy igazságot szolgáltathasson. Végül emberi életeket követel viselkedése, majd pedig az egész misszió (az Ilidan utáni hajsza) bosszúhadjárattá érlelődik. A konfliktus kiteljesedésével megismerhetjük hősnőnk másik oldalát Vengeance néven, amely egész seregeket tud feltámasztani holtakból. Szükségtelen mondani, maga e fenyegető árny is meglehetősen szívós egységnek bizonyult.
Az éjtündék esetében is mertek Blizzardék szerszámokhoz nyúlni: szétszedték, majd kicsit másképp, de újra összerakták a ballisztát. Végeredményként pedig megkaptuk a Glaive Throwert, ami ugyan nem tud véghezvinni több pusztítást elődjénél, csupán vizuális újdonságnak tudható be (gerely helyett egy, a szélein pengékkel megáldott tárcsa által veszti el fejét az ellen). Rengeteg hasznos fejlesztés is helyet kapott e kiegészítőben, példának okáért, a holdkutak manakapacitásának megnövelése, illetve az épületül szolgáló entek növényvédő szereibe való gyorsaságnövelő folyadék keverése. A medvedruidák intelligenciáját megnövelték: ezentúl képességeit vadállatként is használhatja. Szoros barátságot kötöttek a �hollómágusokkal� a Faeire Dragonok. A név kissé csalóka: mágiaérző sárkányokról van szó, akik nem hatalmas termetükről híresek, hanem hozzájuk hasonló teremtményeknek okoznak némi fájdalmat, köztük is leginkább a manafüggőknek. A Lángoló Légió fertőzése előli menekülést megelégelte a hegyi óriások egyik csoportja is, az éjtündék oldalára állva tapossák innentől kezdve a zavaró tényezőket. Ezek a behemótok nem ismerik a páncél csattanását, hiszen testfelépítésük leginkább a kőgólemre hajaz, ezen felül �öltözékük� immúnissá teszi őket mindenféle varázsigével szemben. Továbbá nagy tisztelettel fordulnak az erdő istene felé is, ennek ellenére megesik, hogy néha fákat kicsavarva, majd azt fegyverként használva küldik el az ellenfelet magaslati levegőt szívni.
�I am Darkness!�
Számomra az Élőhalottak oldala tartogatta a legtöbb meglepetést, egyrészt a hangulat, másrészt a játékmenet szempontjából. Kezdésként az utóbbi kivesézésébe kezdenék bele, ami nem véletlen, ugyanis a játék legmasszívabb vértezetével megajándékozott hőst kaparintották meg belülről rothadó cimboráink. A Kriptaúr (Crypt Lord) az egyik legjobb választás, ha inkább a földön táborozó erőkre fókuszálsz, hiszen abonimációkból, illetve hősünk elvtársaiból, a Crypt Fiendekből verbuvált sereggel könnyedén megritkíthatod az ellenség sorait. Nehogy azt higgye bárki is, hogy hősünket megfosztották különleges képességeitől: használhatja a föld alatt lévő erőket, ez esetben dárdahosszúságú tüskék emelkednek ki és nyársalják fel az óvatlan látogatókat. Seregünk létszámát gyarapíthatjuk továbbá húsevő bogarakkal, amelyeket szintén a pókok urának köszönhetünk. Passzív képességeként megismerhetjük a páncélerősítést, amit a Nathrezim Dreadlord vampiric aurájával párosítottak (az összes olyan ellenséges egység sebződik, amely hozzáér a kitinpáncélhoz). Kissé fantáziátlan lezárásnak mondanám, hogy az eddigi fantasztikus skillek tárházát a Shadow Hunter moszkitórajzásával fejezték be.
Az élőhalott oldal egyéni mérkőzések alkalmával ugyanazt a játékstílust kínálja, mint eddig. Gyors ghoul-szaporítás, illetve hősünk átlépéséhez létfontosságú oltár megidézése után rögtön indulhat a daráló. Azonban a történetet felkaroló kampány rögtön háromfelé operálja szét az élőholtak kényszerű szövetségét, ezzel rendkívül megnehezítik dolgunkat a fejlesztők, másrészt pedig három teljesen új csoportot teremtenek.
Arthas király maradt a jól bevált (sablonos) módszernél. Besorozza a ghoulokat, amelyeket Crypt Fiendekkel párosít, feltornázza képességeit minél magasabb szintre (persze a fejlesztések tárhelyéül szolgáló temetőt sem hagyja kihasználatlanul), így elérhetővé válik az emberi testrészekből összevarrt és mutálódott szörnyeteg, az Abonimation.
Sylvanas, az egykori silvermooni tábornok a csábítás művészetét alkalmazza (nem kell semmi perverzre gondolni). Nővéreivel, a Banshee-kkal megalapította a forsakenök gárdáját, amely tulajdonképpen nem más, mint egy túlélőkből verbuválódott frakció. Sylvanas másodparancsnokául nevezte ki Varimathrast, aki a már emlegetett Nathrezim-trió utolsó túlélője. Nem titok, hogy a hölgyemény felszabadította magát a Lich King irányítása alól, és a légió utolsó hírvivőjét is, visszaküldte oda, ahová való, Dreadlord barátunk kivételével. (Neki megkegyelmezett, mert akadékoskodás nélkül megadta magát és felajánlotta szolgálatait.) Visszatérve a csábításra: ez tulajdonképpen a lefizetés egyszerűsített formája; nem kenőpénzt nyomunk a rivális fél markába (mert sokszor már az sincs), hanem egy apró szemkontaktus szükségeltetik. Ekkor egy lélekcsere folyamata zajlik le, a Banshee átveszi az irányítást az ellenséges karakter fölött. Sokszor elég egyetlen zsíros célpontot bemérni (egy frakció vezérét), és már egy egész hadsereg áll rendelkezésünkre� hiszen ki merne ellenszegülni a nagyúr parancsának?
Személyes kedvencem a �sok kicsi, sokra megy�-féle taktika, amely csak és kizárólag a nekromaták varázsigéire épít. A - már az alapjátékból ismert � csontvázmágiáról van szó. Az életet mindenhonnan kiszipolyozó alattvalóink a hullák életre keltésének művészetét mesterien betanulták, mi sem bizonyítja jobban, hogy innentől fogva megidézett lényeik nem csak pallost lóbálnak, hanem pálcát is. Rendkívül jó ötlet szerény véleményem szerint, ezen túl nem kell annyi nyersanyagot gyűjtenem manamániás segédekre. A ghoul képzése itt is megengedett, mint bármelyik élőholt seregnél. E csorda vezére a lojalisták parancsolója, Kel�Thuzad, aki Sylvanas árulása után is a király mellé állt és védelmezte azt.
Végül pedig pár szót ejtenék az új egységekről, amelyek haláluk után a sötétség pártjánál tették le voksukat. Egyikük az obszidián szobor, amely képes életerőt illetve manát generálni bizonyos időközönként, ezt pedig átadni egy bajtársának. Remek kisegítőegység, amely egy esetleges hátbatámadáskor védtelen marad. Egyszer elsüthető képessége a Destroyerré való áttranszformálódás - ekkor jön rá a játékos, hogy a szobor valójában egy repülő bestia tojása volt, amelyből, ha kikel egy példány, már közel sem lesz olyan ártalmatlan, mint fejlődési fázisában. Az alapjátékban fellelhető egységek itt a Frozen Throne-ban, ha lehet, még intenzívebb kezelést nyújtanak ellenfeleiknek, mint eddig. A kriptából kiözönlő pókokat kertésztanfolyamra invitálták Azjol�Nerubban, mostanra megtanultak mélyedéseket ásni, majd betemetni magukat (egy kis Starcraft dejá vu, de sebaj). A védelmi lövegekként, illetve élelemforrásként egyaránt szolgáló Zigguratokat fagyasztásra alkalmas kristályokkal is felszerelhetjük.
Be Quick! Time is mana!
Ugyan a Warcraft III-ban felemelő érzés volt a szövetséggel 6 év után újra orkokat irtani, a Blizzard azonban tudta, hogy a kiegészítőre ez nem lesz elég. Mindent be kellett vetnie annak idején a fejlesztőknek, hogy megteremtsék a balanszot, aminek hiánya miatt nem egy projekt bukott már meg a játéktörténelemben. Az emberek most egy meglehetősen intenzív mágiával ügyeskedő mágust tudhatnak magukénak: a Blood Mage-et. Én leginkább területre ható varázslatát, a tűzcsapást, illetve a főnixét szoktam igénybe venni. Az utóbbit rengetegszer láthattuk az eddigi RTS-ekben: a madár meghal, majd hamvaiból egy rövid idő után egy új példány születik. Itt két egység kapott helyet: függősége miatt manalopásra kényszerülő Spellbreaker, továbbá a bázisvédelmek lebontására alkalmas Dragonhawk Rider. Mechanikus testvérét, a repülőmasinát SMG-k tömkelegével szerelhetjük fel, illetve a mozsárágyús törpöket is jobb töltetekkel láthatjuk el.
I�ve got somethin� for ya!
Bizony még van valami a Blizzard tarsolyában, jó is, rossz is, de mindenképpen említésre méltó. Az alapjátékban csupán egyetlen dolgot nem érezhettünk, az pedig a sós levegő volt. Szó sincs róla, hogy allergiás rohamaim lennének, csupán hiányoltam a tengeri ütközeteket az elődből. Nos, itt két hadászati- és egy szállítóhajó jelent meg a vizeken. Az első teknő a Fighter Ship, amely más ellenséges bárkákon vág léket, míg a második, földi egységek szétmorzsolására a legalkalmasabb. Értékelem a fejlesztők igyekezetét, de szerintem a nagy kékség felszínén zajló csatákból sokkal többet ki lehetett volna hozni. Egyrészt lehetne egy cseppet realisztikusabb: még soha életemben nem láttam olyan középkori-fantasy bárkát, amelynek ne oldalt lettek volna az ágyúi. Nos, itt nevetséges módon egyetlen hajó egy szem löveggel lett megáldva, és ezzel kínálja az ólmot - persze így új effektet, animációt sem kell barkácsolniuk a tisztelt cégnek. A másik probléma, ami a szívemet nyomja, a kevés egységtípus; szívesen elviseltem volna a kezelőfelületen pár másik tutaj képét.
A The Frozen Throne egy tömény, technikai és játékmenetbeli malőröket szinte teljes mértékben nélkülöző csomag. A grafikai megvalósítás egyeseknek még mindig sántít, másoknak az élénk színek szúrják ki a szemüket. Én amondó vagyok, hogy egy fantasy környezetben játszódó produktumhoz kell egy ilyen mértékű kreativitás. A zenéről még nem esett szó. Ezek azok a muzsikák, amit a mai napig MP3-lejátszóm memóriáján tárolok, és amelyek tökéletesen tükrözik a vérelfek addikciójából fakadó agóniát, illetve az orkok bestiális, barbár vezéreinek elszántságát.
