War of the Roses teszt

A lovag szó kapcsán mindig valamilyen nemes küzdelem, és a szűzleányok keblét megdobogtató lovas héroszok képei ütik fel apró dugványaikat emlékeink horizontján, és ezeket a gyermekkori ábrándokat lovagolja meg a War of the Roses. (A szüzekre azért ne végy mérget... ) És az emelkedett küzdelemben is előfordulhat, hogy amíg te szemtől szembe csillogtatod a kardod, valaki vesén szúr vagy nyílvesszőt röpít a hátadba. A hattyúdalod végén pedig egy marcona alak föléd térdel, átvágja a torkod, és hegyes tőrét búcsúzóul még a nyitott sisakrostélyodba is beszúrja. Ennyit az ábrándokról, mert a ködös Albion multis rostáján csak a legjobb kard-, illetve egérforgatók maradnak felül, és azok, akik ismerik a sok lúd és a disznó esetét...

A War of the Roses, vagyis a Rózsák háborúja a 15. századi Anglia egy mozgalmas időszakát tárja elénk. Az angol trónért, amelyen akkoriban VI. Henrik ült, 1455-ben harcba szállt York hercege, Richard (a későbbi Országomat egy lóért! III. Richardról van szó), és itt egy szövevényes, árulásoktól sem mentes história következne, amelytől megkímélem a tisztelt olvasót. Elég annyit tudni, hogy Henrik a Lancaster-házból származott, melynek a jelvényében a piros, a York-házéban pedig a fehér rózsa szerepelt (egyébként mindkét ház a Plantagenet famíliából ered), így született meg a rózsák háborúja közkeletű elnevezés. Azért sem érdemes rágódnunk azon, hogy miképp gyilkolta egymást halomra a két kertészeti egyesület, mert előzetesen egy mély, a multiplayer vonallal egyenértékű egyjátékos történet volt beharangozva, amelynek furcsa módon időközben nyoma veszett. A menüpont halvány lenyomata azonban örök okulásul -- ilyet inkább ne! -- még fellelhető, a London Tournament pálya például egyfajta középkori ki mit tud íjászversennyel, párviadalokkal, és a további négy pályára is került egy kis matéria tutorial jelleggel, de sem a hullámokban támadó botok, sem a jutalmazás -- ami nincs -- módja nem lesz az ínyünkre…

Szép Angliánkban csapkodhatnának szebben az emberek...

A játék nem kevesebbet kínál, mint hogy íjászként vagy lovagként harcba szállhatunk a kor legnagyobb ütközeteit megörökítő hét darab multis pályán, miközben akár 64 játékos vagdalhatja egymást miszlikbe, hogy a végén elmondhassuk, itt most a piros nyert. A Saint Albans helyszín az élő példa, hogy annak idején nem feltétlenül mindig a nyílt mezőkön csaptak össze a seregek. A város piacterén elsáncolt Lancasterek ugyanis a háztetőkről nyilazták a betörni készülő csapatokat. Ezeket a precedenseket tökéletes formában, kiváló pályatervezéssel kombinálva kapjuk vissza. A Bamburgh kastély még egy szerényebb ostromélménnyel is elkápráztat, ugyanakkor nyílt terepből -- Barnet (1471) --, és sziklás, erdős környezetből -- Clitheroe Forrest (1465) -- sincs hiány.

A pályák végtelenül szimpatikusak, remekül idézik a nyárutó virágba borult rétjeit, a vidéki kúriák és kápolnák látványán is gyakran rajta felejtődik a szem, az éjszakai csatákban pedig az égő város fényei vagy a távoli (láthatatlan) sereg tüzes nyílzápora adják a megvilágítást. A díszletben mozgó szereplők, a csillogó páncélokban felvonuló lovagok, és a kopják öklelése láttán szem nem marad szárazon -- mondjuk ez szinte borítékolható volt, hisz oly régóta vártunk már valami hasonlóra, bármire, csak ne megint gépkarabélyokkal kelljen rohangálni, hogy mindent megbocsátunk. Na, jó, nem mindent, mert a karakteranimáció gyengécske, az ütésre készen szaladgáló páncélos vitézek például sok esetben a reumás, szomszéd bácsira hajaznak, aki éppen ilyen esetlen tartással -- tarkóig hátrahúzott kapával -- riogatta a szemtelenebb kölyköket.

Die by the sword...

Több jó oka van, hogy a néhány kósza szerverlátogatásból komoly szenvedély lesz, és masszív középkori gyilkológéppé változik a legjámborabb férfilélek is. Elárulom, hogy a változatos játékmódok nincsenek a Top 3-ban, mert a Team Deathmatch és a Conquest zászlófoglalósdi (csak ez a kettő van) komoly szegénységi bizonyítvány a stúdióról. A csapat viszont ott tudott kibontakozni, ahol más középkori játékok rendre elvéreznek, és ez a közelharc. Visszagondolva az elmúlt évtizedekre, komolyabb kardvívást legfeljebb a tévében láttunk, és az 1998-as Die by the Sword óta nem is nagyon történt újító kísérlet (itt a kard az egér mozgását követte), amíg a Mount&Blade meg nem kavarta ezt az állóvizet, és utóbbi nyomdokaiba lép most a War of the Roses is.

Miután lecsaptuk a sisakrostélyt, a külső nézetből épp annyit látunk, amennyit a szemeknek kivágott nyílás megenged (bizony, lecsapható sisakrostély!), és már jöhet is az üsd-vágd. A szúró- és vágófegyvereknél a lenyomva tartott támadásgomb mellett egy pillanatra elmozdítjuk az egeret, és utóbbi irányvektor adja a négyféle mozdulat egyikét, így születik meg az egyenes szúrás, a vízszintes vágás jobbról és balról, valamint a fejre mért csapás. Az ütésbe bevitt erő pedig annak a függvénye, hogy mikor is engedtük fel a végrehajtásért felelős egérgombot. Blokkolni ugyanígy négy irányba lehet, csak épp a jobb egérgombbal, illetve ha pajzsot vételeztünk, akkor azt magunk elé tartva. A fegyver lóhátról is működik, sőt kopja is van, amit szintén egyszerűen és látványosan tudunk a gyalogos pórnép mellkasán szilánkosra zúzni. Az íjászoknál az íj tökéletes kifeszítésével, és a röppálya kalkulációjával kell megbirkózni, illetve a számszeríjnál a töltés műveletébe még egy kisebb minijáték is került. Amennyiben pedig szebbek, jobbak és erősebbek kívánunk lenni, arra is van megoldás, azaz a kezdeti négy kaszt -- gyalogos, hosszúíjász, számszeríjas ember és gyalogos lovag -- kibokszolása után magunk is létrehozhatunk egyedi harcosokat.

Ám ide ne csak a korabeli bőrvérteket, láncingeket, lemezpáncélokat, sisakokat, meg azt a közel 30 féle fegyvert tessék odaképzelni, amelyek még külön-külön is testreszabhatók, hanem azokat a perkeket is, amitől egy katona nehezebb páncélban is gyorsabban szedi a lábát, vagy épp immúnis lesz a fájdalomra, nem is beszélve az íjászoknál a szem-kéz koordinációt elősegítő képességekről. A játék pénz és XP formájában jutalmazza a kivégzéseket vagy a gyors halált hozó találatokat, és persze minden komolyabb közösségi megmozdulást (zászlófoglalás stb.), de a rendszer a lassú, hetekig/hónapokig tartó fejlődésre lett hangolva.

„Tudom én, erős vagy persze, de ha a fejedben ott van a fejsze...”

A közhiedelemmel ellentétben a XV. század lemezvértjei nem voltak nehezebbek, mint egy mai katona átlagos menetfelszerelése, a 25-30 kilónyi fém ráadásul szépen eloszlott a teljes testen. Még a legnagyobb szálfegyverekkel, bárdokkal sem lesz lassú és nehézkes a karakter, ami nem jó hír a casual játékosoknak, hisz ők mindenképp hátrányban lesznek a törzsközönséggel szemben, akik már rég kibontották a legjobb felszerelést, nem is beszélve a hátasokról. A négy alapkaszt ennek ellenére szinte tökéletesen ki van súlyozva, hisz az angol longbow és a számszeríj sem lett olyan csatákat eldöntő tényező, mint a történelemben (lásd Crécy). Az egyes páncélok gyenge pontjait kihasználó fegyverek különböző sebzésmintákat is kaptak, a tompa traumáktól megborul, a hegyesektől vérzik a delikvens, és utóbbit csak a kötözés szünteti meg. Aki a földre kerül, azt kivégezhetjük egy látványos animáció keretében, de ezzel csak csínján, mert tökéletes célpontot nyújtunk, amíg megcsavarjuk a pengét a belekben. Tetszett továbbá, hogy nincs futás funkció, hanem a karakter egyre gyorsuló léptei adják vissza azt a rohamra indulunk érzést, amitől tényleg páncélos lovagnak érzed magad.

Nincsen rózsa tövis nélkül

A Rózsák háborúja nem az év legjobb multis játéka, még csak közel sincs hozzá, de a küzdőstílust formáló perkek, és a modulárisan összeállítható fegyverek minden kasztot változatossá tesznek, a cicomázható felszerelés pedig remek figurákat hoz össze. A lovas harcmodor szintén megérne egy külön fejezetet, ahogy a stabilitási gondok is, és az olyan apró bugokat, mint a belső tereken is zuhogó esőt pedig majd csak észreveszi valaki.