Manapság is töretlen népszerűségnek örvend a játéktörténelem hőskorszakának egyik legtipikusabb műfaja, a platformer. Steamen tengernyi ugrálós-gyűjtögetős indie-játékkal találkozhatunk (Dustforce, Böjti kedvence, a piszoknehéz Meatboy, a misztikus Braid és a Limbo), de egykor a fősodort is meghatározták ezek az alkotások (Mario, Metroid, Sonic és még sorolhatnánk). A lényeg, a játékmenet persze az évtizedek alatt mit sem változott: egy szó szerint pattogós hőssel fifikás csapdákon és bosszantó ellenfeleken kell átverekednünk magunkat, útközben hasznos holmikat gyűjtögetve. Nem szólt másról a 2003-as Xbox-exkluzív Voodoo Vince sem, melynek most felújított változatát végre PC-n is kipróbálhatjuk. Hogy örülünk-e Vince visszatérésének, az már kínosabb kérdés.
Zombidzsessz
A Voodoo Vince egy bizonyos Clayton Kauzlaric nevű fickó nevéhez fűződik, s valószínűleg ez a program győzte meg Ron Gilbertet is arról, hogy a hasonlóan beteg hangulatú akció-szerepjátékot, a DeathSpanket együtt fejlessze Kauzlarickal. Ugyanis a Voodoo Vince egyik nagy erénye a háttérvilág. Direkt nem írtam háttérsztorit, mivel a játék története szándékosan irtózatosan bugyuta és klisés. A címszereplő Vince nem más, mint egy vudubaba, aki New Orleans francia negyedében él Madame Charmaine nevű gazdájával. Madame Charmaine gyakorlatilag egy boszi, aki homeopátiás, izé, mágikus cuccokat árul, így hatalmas tudást birtokol. Ám ahogy az lenni szokott, feltűnik egy bukott kuruzsló, Kosmo, aki a világuralmat jelentő zombi hamu előállításához elrabolja szegény Charmaine-t, Vince pedig elindul, hogy megmentse úrnőjét.
Tehát a sztori a szokásos világmegmentős marhaság, amit szerencsére Clayton Kauzlaric a csapatával együtt megfelelő iróniával kezelt, így a program nagyon mókásra sikeredett. A DeathSpanken kívül még a klasszikus Grim Fandangóhoz lehet hasonlítani a Voodoo Vince-t, minthogy kalandozásaink során vicces zombikkal, csontvázakkal, gonosz, de aranyos koboldszerű lényekkel, sőt robbanó oposszumokkal találkozhatunk. Megmutattam a játékot barátnőmnek, és mikor meglátta a foltozott, félig gombszemű rongybaba Vince-t és az egyik idétlenül vigyorgó, bajszos, dzsesszőrült csontvázat, kitört belőle a hahota. Igaz, a főszereplő beszólásai már annyira nem sikerültek ütősre, mert Vince enyhén unott, kábszeres orrhangján legtöbbször csak altesti poénokkal próbál megnevettetni minket.
A helyszínek (kripták és temetők, dohos bányák, déli gótikus városrészek) a karakterekhez hasonlóan mosolyt csalnak arcunkra humoros objektumaikkal (például a Vince-t fenékbe rúgó lószobor) és utalásaikkal (egy mozi előtti hirdetés ZS-kategóriás kung-fu filmeket próbál eladni nekünk egyetlen jegy áráért). New Orleanshoz híven pedig végig szól a dzsessz, s néhány minijáték keretében még mi magunk is zenélhetünk.
Mesterségem címere: (ön)gyilkos
Persze platformjáték lévén a Voodoo Vince-ben a karakterek és a háttérsztori elemei csupán körítésként működnek gyűjtögető életmódunkhoz. Jóllehet, annak ellenére, hogy viszonylag változatos, bár alapvetően sötét helyszíneken ugrabugrálhatunk, és sokféle küldetésben vehetünk részt, a játékmenet önismétlő, végig hasonló panelek váltják egymást. A fősodor különböző, amúgy viszonylag nagy terepeket jelent, melyeken jónéhány tárgyat, illetve Vince számára elérhető varázskészségeket és löttyöket gyűjtögethetünk. S ezeknél azért beindul a megszállott platformjátékosok feltétlen reflexe, és akár ezredjére is nekifutnak egy halálugrásnak, mely az utolsó felszedhető kacathoz vezet. Persze ezekért a kacatokért van értelme küzdeni. A zombihamu például életerőnket növeli, de fellelhetők a pályákon elszórt totemek, melyek új vudukészségeket rejtenek. Ezek arra lesznek jók, hogy segítségükkel Vince egy-egy vicces rituálé keretében ellenfelek tömegeit küldje a másvilágra. S egyébként a vudumágiához kötődik a Voodoo Vince legeredetibb húzása, hogy a kivégzéseket éppen Vince meggyilkolásával hajthatjuk végre. Mivel hősünk egy vudubaba, így sebzései a megátkozott ellenségnek ártanak. Irtó vicces, mikor egyik skillünk aktiválásakor Vince varázsol például egy turmixgépet, beleugrik, elindítja, és rosszakaróink kis gömbökre esnek szét, melyeket természetesen felszedhetünk életerőnk és készségeink újratöltéséhez.
A kincsvadászatot színesítik a különféle minijátékok, melyek keretében egy-egy pálya akadályain valamilyen járművel kell átverekednünk magunkat (például ruhaszárító köteleken, egy kosárban csúszva szedegetünk össze ingeket), esetleg egy furcsa szerkezet működési elvét fejtjük meg. Természetesen ezek is igen mulattató epizódok, ám a pilótavizsgán túl inkább csak jó reflexek kellenek a Voodoo Vince-hez, semmint ész, mivel a harmatos puzzle-ökön nem fogunk sokat töprengeni, általában egy-két tárgyat kell megtalálnunk a megoldáshoz.
S a minijátékokon kívül még kötelező bossharcokba is belefutunk, melyek kreatívra és mókásra sikeredtek. Kosmo vidámparkja eszméletlenül szórakoztató (ugyanakkor néha már fogcsikorgatóan nehéz), de nem volt rossz egy kétfejű, óriás kőkrokodillal folytatott küzdelem sem. Ez utóbbinál a lézerszemű szörnyet úgy lehet megsebezni, ha a hátán levő ugrópaddal egy magaslati platformra szökkenünk, ahol egy karral szabaddá tesszük a talajszinten lefedett tüskéket, melyekbe tíz emelet magasról belebombázunk vudubabánkkal. Annyit elárulok, hogy nem Vince-nek fáj a földet érés.
Örülünk, Vince?
Összességében tehát szórakoztató játék a Voodoo Vince, a baj csak az vele, hogy nagyon 2003-as, még akkor is, ha a textúrák élesebbek, az amúgy stílusos, rajzfilmszerű grafika pedig kicsit szebb. Avagy Clayton Kauzlaric játéka pont olyan, mint 14 évvel ezelőtt volt – hibáival együtt is. Az irányítás és a mentési rendszer a 2003 környéki tipikus konzolportokat idézi. Bár a Voodoo Vince-nél nem olyan rossz a helyzet, mert kézre esnek a billentyűk, de a kamera viselkedése valami irtó idegesítő tud lenni, ha összehangoltan akarunk egérrel és WASD-vel mozogni. Az iránygombok lenyomásával a cincogónkkal elforgatott kamera automatikusan visszaáll karakterünk háta mögé, így ha nincs szerencsénk (az esetek többségében nem lesz), és nem tudunk időben korrigálni a D-A billentyűkkel, zuhanunk a feneketlen szakadékba. Ezért kontroller használata kötelezően ajánlott!
Persze a Voodoo Vince nem annyira nehéz játék, tengernyi életerőnk van, és a felszedhető szívekkel több életet szerezhetünk. Ennek ellenére azonban a mentési procedúra idegesítő, mert mint a régi szép időkben, a program pályánként tárolja aktuális állásunkat, nincsenek még ellenőrzési pontok sem. Szerencsére az összegyűjtött cuccaink megmaradnak halálunk vagy kilépés után is, tehát nem kell mindent elölről kezdeni. De azért bossharcoknál vagy ügyességi feladatoknál nagyon frusztráló tud lenni, ha gyorsmentés hiányában már hatszázhatvanhatodik alkalommal vagyunk kénytelenek a legelejétől nekiveselkedni a küzdelemnek.
Továbbá meg kell jegyezni, hogy bár a program stabilan futott, voltak technikai gondok is: az alt+tabot nem nagyon szerette a drága, s egyszer-kétszer be is fagyott játék közben úgy, hogy csak a bűvös ctrl+alt+dellel tudtam kilépni. A Voodoo Vince: Remastered így igazi nosztalgiacím, jó és rossz értelemben is, mert kétségtelenül magába tud szippantani a gyűjtögetés és a minijátékok kihívása miatt, játékmenetében 2003-as, vizuálisan legfeljebb 2010-es szinten tart, ezért a mai játékdömpingben nem biztos, hogy megbabonázza a vásárlókat.
