Valószínűleg nem csak velem fordul elő néha, hogy minden racionalitásnak és trendnek ellentmondva belezúgok egy játékba. Míg mások szorgalmasan szapulják a frissen megjelenő képeket, én egy rózsaszín felhőn ücsörögve, ábrándos mosollyal az arcomon, angyali türelemmel és minden alapot nélkülöző magabiztossággal várom, hogy megjelenjen a játék, és kiderüljön, hogy ha nem is hoz forradalmat, azért majd jól meglep mindenkit. Valahogy így éreztem a Vivisectorral kapcsolatban is. A fejlesztés nem ment zökkenőmentesen, és a névváltások és csúsztatások sem vonták magukra a játékosok figyelmét, vagy ha valaki mégis felkapta a fejét, hamarosan kétkedve fordult el – én mégis megőriztem az optimizmusomat, és ami másokban visszatetszést keltett (mint a látvány, vagy a történetből nyilvánosságra kerülő foszlányok), az nálam makacsul az „érdekes” kategória alá soroltatott. Most pedig, hogy végre az orosz és német verziókat követve angolul is elérhető a játék itthon is, méghozzá barátságos áron, semmi sem mentheti meg attól, hogy kiderítsem: ha a forradalom iránt nem is táplálok már reményeket, titkolt kedvenc marad-e, vagy csalódást hoz.
Elveszett sziget
Bár onnan, hogy minden FPS-t többnyire nem kevés gúnnyal Doom-klónnak neveztünk, eljutottunk odáig, hogy büszkén vállalják a más játékokhoz való hasonlítgatásokat a legnevesebb fejlesztők is, a Vivisector hívószavai nem a Half-Life 2 vagy a Serious Sam voltak, hanem H.G. Wells Dr. Moreau szigete című novellája, mely a fejlesztők szerint a játék fő ihletforrása volt. Nem tudni, hogy valamelyik átszervezés során vesztették-e el a fonalat, vagy eleve ez volt a koncepció, de az eredeti mű kedvelői hiába számítanak rá, hogy bármi lényegeset viszontlássanak a felelőtlen, ám zseniális élveboncoló doki szigetének történetéből. Van ugyan néhány halovány párhuzam, mint a helyszín, vagy a játék címe, mely az angol eredetiben egy Dr. Moreau-ra használt jelző, vagy hogy mindkét tudóst Angliából űzték el kegyetlen kísérletei miatt, de Dr. Morhead szigete teljesen más világ és maga a névadó is inkább hasonlít valamiféle istenkomplexussal beoltott Dr. Breenre, mint regénybeli kollégájára.
Főszereplőnk, Kurt Robinson egy katonai küldetés alkalmával kerül a szigetre, mely az osztag megérkezésekor azonnal kudarcba fullad. A Kurttól elvágott csapat kísérteties zajok kíséretében elhalálozik, beleértve a néhány perccel azelőtt bemutatott hősnőt és ex-barátnőt is, ami egyszerre ad motivációt és sejtet valamit a végkifejletből. Egyedül vágunk tehát neki a szigetnek, hogy fényt derítsünk a rejtélyeire és megtaláljuk az előzőleg ideküldött szakasz túlélőit. Rejtélyekkel márpedig bőségesen el vagyunk látva, tulajdonképpen a játék nagy részében kuszaság jellemzi a cselekményt, az erősen kliséjellegű átvezető jelenetek és zavaros párbeszédek pedig semmit sem segítenek ennek a feloldásában. Nem tehetünk hát mást, mint leszegett fejjel nyomulunk előre. Elmebajos világon küzdjük át magunkat, ahol az elsőként elénk kerülő mechanikus hiénákra később már a világ legtermészetesebb dolgaként fogunk emlékezni. Tűzokádó leopárdokon, medve-tankokon, láthatatlan párducokon és egyéb agyament rémségeken verekedjük keresztül magunkat a sziget belseje felé vezető utunkon, ahol újabb variációként immár két lábon járó, fegyvert cipelő kiborg-állatok fogadnak. Fellélegezni akkor sem tudunk, ha emberek akadnak utunkba, a sziget lakói számára ugyanis a fajtársiasság ismeretlen fogalom, mindenre lőnek, ami mozog.
Két tűz alatt
Egy játéktól, amely német nyelvterületen jelenik meg elsők között, manapság elég meglepő, de éppen a lövöldözés adja az élvezeti értéke nagy részét. Az Action Forms egy mostanában eléggé elhanyagolt technológiát támasztott fel, és a Soldier of Fortune-höz hasonló sebzési rendszerrel látta el a Vivisectort, aminek köszönhetően csontig trancsírozhatjuk támadóinkat. Sajnos túl messzire nem mentek, tulajdonképpen még addig sem, mint a példaként említett játék fejlesztői, így gyakorlati haszna nincs a húscafatok szaggatásának, de látványelemnek nem utolsó, ahogy fegyvereink tüze nyomán levetik támadóink előszövetüket a fémvázról. Zseniális taktikák kieszelésére, csapattagok koordinálására, erőforrásokkal gazdálkodásra nincs sem szükség, sem lehetőség; az egyetlen momentum, ami modern FPS-re utal, a fejlődési rendszer.
Nem csak a szinte soha ki nem fogyó muníció, a nagy számban ostromló ellenfelek és az ilyen ostromok leküzdéséért ajándékozott lőszer- és energiacsomagok idézik helyenként Komoly Samu kalandjait, de a teljesítményünket jutalmazó, folyamatosan pörgő pontszámkijelző is. Az első benyomás azonban csalóka, és a haladásunkat segítő, zöld fényt kibocsátó bójáknál tett sokadik látogatáskor be is bizonyosodik, hogy a gyorsan, látványosan, vagy éppen hatékonyan kivitelezett pusztításért, Dr. Morhead elhullott teremtényeinek késsel való feltrancsírozásáért, sőt az előrehaladás szempontjából jelentéktelen pályarészek feltérképezéséért is járó pontok nem pusztán az önelégültség növelésére szolgálnak, be is válthatjuk őket, hogy Kurt képességeit fejlesszük. A rendszer meglepően jól használható, és csempész némi változatosságot a játékba. Nekem egy igazi tankot sikerült felnevelnem, akinek a célzókészségbeli hiányait kézügyességgel igyekeztem pótolni.
Ez sem menti meg azonban a játékot attól, hogy időről időre egyhangúságba fulladjon, ám rendszeresen felmerül valami körülmény, aminek hatására felülvizsgálom ama álláspontomat, mely szerint csak azért török a játék vége felé rendületlenül, hogy arról is elmondhassam: rossz. Az egyik ponton az ellenfelek, másutt a környezett, és egyszer egy már ismert, ám keveset használt húzással a játék tempója is gyökeres változáson megy keresztül, rövid időre horrorba (méghozzá egészen jófélébe!) váltva az eszetlen lövöldözésről. Sajnos az összkép az, ami meghatározza az élményt, így a Vivisector Ravenholmja is feledésbe merül a végére. A meglehetősen bőséges arzenál pedig már ennyi változatosságot sem nyújt, hiába áll rendelkezésünkre tucatnyi fegyver, darabonként két változatban, a kiválasztott kedvencet szinte minden szituációban tökéletesen használhatónak találjuk.
Ítélet
A Vivisectort míves keretbe foglalják a különös események. A kissé értelmetlen felvezetés és a nem kevésbé zavarba ejtő befejezés között nem egyértelműen felhőtlen a szórakozás. A kellemes csalódást, amit az első néhány óra okoz, hamarosan unalom követi, és bár a rövid tempóváltás a játék közepén kis időre feledteti ezt, alapvetően az egysíkúság határozza meg az élményt. Sajnos a belemagyarázott ígéretek sem teljesülnek, de még ez sem jelenti azt, hogy egyértelműen rossz játékkal lenne dolgunk - dacára annak, hogy technológiailag is jócskán alulmarad a versenyben. Bár láthatóan igyekeztek egy-két effektussal feldobni a látványt, sok fejlődés nem tapasztalható az első, lassan öt éve megjelent képekhez viszonyítva; a hosszú fejlesztés és az angol változat késleltetett megjelenése ellenére egy-két csúnya hiba javítatlan maradt a tesztverzióban. Tehetség azonban határozottan van az ukrán srácokban, értenek is a műfajhoz, remélhetőleg a most készülő, Cryostasis című játékukkal már nem csak sejtetik ezt velünk...
Elveszett sziget
Bár onnan, hogy minden FPS-t többnyire nem kevés gúnnyal Doom-klónnak neveztünk, eljutottunk odáig, hogy büszkén vállalják a más játékokhoz való hasonlítgatásokat a legnevesebb fejlesztők is, a Vivisector hívószavai nem a Half-Life 2 vagy a Serious Sam voltak, hanem H.G. Wells Dr. Moreau szigete című novellája, mely a fejlesztők szerint a játék fő ihletforrása volt. Nem tudni, hogy valamelyik átszervezés során vesztették-e el a fonalat, vagy eleve ez volt a koncepció, de az eredeti mű kedvelői hiába számítanak rá, hogy bármi lényegeset viszontlássanak a felelőtlen, ám zseniális élveboncoló doki szigetének történetéből. Van ugyan néhány halovány párhuzam, mint a helyszín, vagy a játék címe, mely az angol eredetiben egy Dr. Moreau-ra használt jelző, vagy hogy mindkét tudóst Angliából űzték el kegyetlen kísérletei miatt, de Dr. Morhead szigete teljesen más világ és maga a névadó is inkább hasonlít valamiféle istenkomplexussal beoltott Dr. Breenre, mint regénybeli kollégájára.
Főszereplőnk, Kurt Robinson egy katonai küldetés alkalmával kerül a szigetre, mely az osztag megérkezésekor azonnal kudarcba fullad. A Kurttól elvágott csapat kísérteties zajok kíséretében elhalálozik, beleértve a néhány perccel azelőtt bemutatott hősnőt és ex-barátnőt is, ami egyszerre ad motivációt és sejtet valamit a végkifejletből. Egyedül vágunk tehát neki a szigetnek, hogy fényt derítsünk a rejtélyeire és megtaláljuk az előzőleg ideküldött szakasz túlélőit. Rejtélyekkel márpedig bőségesen el vagyunk látva, tulajdonképpen a játék nagy részében kuszaság jellemzi a cselekményt, az erősen kliséjellegű átvezető jelenetek és zavaros párbeszédek pedig semmit sem segítenek ennek a feloldásában. Nem tehetünk hát mást, mint leszegett fejjel nyomulunk előre. Elmebajos világon küzdjük át magunkat, ahol az elsőként elénk kerülő mechanikus hiénákra később már a világ legtermészetesebb dolgaként fogunk emlékezni. Tűzokádó leopárdokon, medve-tankokon, láthatatlan párducokon és egyéb agyament rémségeken verekedjük keresztül magunkat a sziget belseje felé vezető utunkon, ahol újabb variációként immár két lábon járó, fegyvert cipelő kiborg-állatok fogadnak. Fellélegezni akkor sem tudunk, ha emberek akadnak utunkba, a sziget lakói számára ugyanis a fajtársiasság ismeretlen fogalom, mindenre lőnek, ami mozog.
Két tűz alatt
Egy játéktól, amely német nyelvterületen jelenik meg elsők között, manapság elég meglepő, de éppen a lövöldözés adja az élvezeti értéke nagy részét. Az Action Forms egy mostanában eléggé elhanyagolt technológiát támasztott fel, és a Soldier of Fortune-höz hasonló sebzési rendszerrel látta el a Vivisectort, aminek köszönhetően csontig trancsírozhatjuk támadóinkat. Sajnos túl messzire nem mentek, tulajdonképpen még addig sem, mint a példaként említett játék fejlesztői, így gyakorlati haszna nincs a húscafatok szaggatásának, de látványelemnek nem utolsó, ahogy fegyvereink tüze nyomán levetik támadóink előszövetüket a fémvázról. Zseniális taktikák kieszelésére, csapattagok koordinálására, erőforrásokkal gazdálkodásra nincs sem szükség, sem lehetőség; az egyetlen momentum, ami modern FPS-re utal, a fejlődési rendszer.
Nem csak a szinte soha ki nem fogyó muníció, a nagy számban ostromló ellenfelek és az ilyen ostromok leküzdéséért ajándékozott lőszer- és energiacsomagok idézik helyenként Komoly Samu kalandjait, de a teljesítményünket jutalmazó, folyamatosan pörgő pontszámkijelző is. Az első benyomás azonban csalóka, és a haladásunkat segítő, zöld fényt kibocsátó bójáknál tett sokadik látogatáskor be is bizonyosodik, hogy a gyorsan, látványosan, vagy éppen hatékonyan kivitelezett pusztításért, Dr. Morhead elhullott teremtényeinek késsel való feltrancsírozásáért, sőt az előrehaladás szempontjából jelentéktelen pályarészek feltérképezéséért is járó pontok nem pusztán az önelégültség növelésére szolgálnak, be is válthatjuk őket, hogy Kurt képességeit fejlesszük. A rendszer meglepően jól használható, és csempész némi változatosságot a játékba. Nekem egy igazi tankot sikerült felnevelnem, akinek a célzókészségbeli hiányait kézügyességgel igyekeztem pótolni.
Ez sem menti meg azonban a játékot attól, hogy időről időre egyhangúságba fulladjon, ám rendszeresen felmerül valami körülmény, aminek hatására felülvizsgálom ama álláspontomat, mely szerint csak azért török a játék vége felé rendületlenül, hogy arról is elmondhassam: rossz. Az egyik ponton az ellenfelek, másutt a környezett, és egyszer egy már ismert, ám keveset használt húzással a játék tempója is gyökeres változáson megy keresztül, rövid időre horrorba (méghozzá egészen jófélébe!) váltva az eszetlen lövöldözésről. Sajnos az összkép az, ami meghatározza az élményt, így a Vivisector Ravenholmja is feledésbe merül a végére. A meglehetősen bőséges arzenál pedig már ennyi változatosságot sem nyújt, hiába áll rendelkezésünkre tucatnyi fegyver, darabonként két változatban, a kiválasztott kedvencet szinte minden szituációban tökéletesen használhatónak találjuk.
Ítélet
A Vivisectort míves keretbe foglalják a különös események. A kissé értelmetlen felvezetés és a nem kevésbé zavarba ejtő befejezés között nem egyértelműen felhőtlen a szórakozás. A kellemes csalódást, amit az első néhány óra okoz, hamarosan unalom követi, és bár a rövid tempóváltás a játék közepén kis időre feledteti ezt, alapvetően az egysíkúság határozza meg az élményt. Sajnos a belemagyarázott ígéretek sem teljesülnek, de még ez sem jelenti azt, hogy egyértelműen rossz játékkal lenne dolgunk - dacára annak, hogy technológiailag is jócskán alulmarad a versenyben. Bár láthatóan igyekeztek egy-két effektussal feldobni a látványt, sok fejlődés nem tapasztalható az első, lassan öt éve megjelent képekhez viszonyítva; a hosszú fejlesztés és az angol változat késleltetett megjelenése ellenére egy-két csúnya hiba javítatlan maradt a tesztverzióban. Tehetség azonban határozottan van az ukrán srácokban, értenek is a műfajhoz, remélhetőleg a most készülő, Cryostasis című játékukkal már nem csak sejtetik ezt velünk...
