Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kanadai History tévécsatorna által indított, már az ötödik évadjára készülő Vikings-sorozat tette újra népszerűvé az északi emberek világát és mitológiáját, és a Ragnar Lothbrok véres és meglehetősen kalandos történetét elmesélő széria szépen megihlette a játékipar szereplőit is – legalábbis nekem folyamatosan ez járt a fejemben, miközben a szlovák Games Farm alkotását nyüstöltem.
Ahogy azt a bevezetőben is említettem, a Vikings: Wolves of Midgard a Blizzard egyik legnagyobb sikerének, a Diablónak az útját járja, azaz kapunk egy felülnézetes hack and slasht, amiben mindenféle pályákon kell keresztülkaszabolnunk magunkat, és mindeközben nemcsak tápolhatjuk a karakterünket, de jobbnál jobb felszerelést is zsákmányolhatunk, sőt még az is rajtunk múlik, hogy mennyire fejlesztjük fel azt a tengerparti falucskát, aminek védelmére felesküdtünk az isteneknek.
Az istenek a kegyeikbe fogadnak
A játék telepítését és indítását követően az első feladatunk, hogy főhőst készítsünk magunknak: választhatunk női vagy férfi harcost (a Vikings-rajongók szinte biztos, hogy egy szőke Lagertha-hasonmással indulnak majd útnak), kicsit a saját elképzeléseinkhez igazíthatjuk a fizimiskáját (haj, tetkók, ékszerek), majd választhatunk, hogy a harcmodorunkat illetően melyik skandináv isten útját kívánjuk követni. Adott Tyr, Loki, Thor, Skathi és persze Odin, és a választásunkkal lényegében azt dönthetjük el, hogy milyen karakterosztállyal kívánunk belevágni a játékba. Tyr a kardos/pajzsos megoldás, Loki esetében két fegyverrel oszthatjuk az áldást, Thor a kétkezes fegyvereket részesíti előnyben, Skathi íjat ad a kezünkbe, míg az öreg Odin esetében egy hatalmas bot lesz a legjobb barátunk. Természetesen minden istenhez tartozik egy saját képességfa is, egyedi különleges képességekkel, azonban a Vikings: Wolves of Midgard nem pont úgy működik, mint egy hagyományos kaszabolós játék. A karaktergeneráláskor hiába választunk istent magunknak, ezzel még semmi nincs kőbe vésve, tényleg csak arról döntünk, hogy milyen felszereléssel kezdjük a játékot, később ugyanis úgy váltogathatunk a lehetőségek között, ahogy épp kedvünk tartja.
A szintlépések után járó pontokat (ahogy itt nevezik őket: gifts) elkölthetjük bármelyik isten képességfáján, és használhatjuk a speckó támadásaikat, már amennyiben a megfelelő fegyver van a kezünkben. Ha egy nagy kétkezes kalapács van nálunk, akkor Thor képességei válnak ellőhetővé, egy sima kardot és pajzsot megragadva Tyré, két fejszét választva jönnek Loki turpisságai, és így tovább. Innentől pedig csakis rajtunk áll, hogy miképp közelítjük meg a játékot: ragaszkodhatunk egy harcstílushoz, azt kimaxolva, a hozzá tartozó összes megnyitható képességgel, illetve lehetünk univerzális vikingek, dönthetünk úgy, hogy mindig az éppen legerősebb fegyverünkhöz nyitunk meg valamilyen ütős lehetőséget. Arra persze érdemes odafigyelni, hogy az utóbbi megoldás ugyan valamivel változatosabb játékmenetet kínál, viszont a mindenfelé szétszórt pontok azt eredményezhetik, hogy a játék előrehaladtával nehezebb lesz győzedelmeskedni, mintha ragaszkodtunk volna egy fegyvernemhez és a hozzá tartozó képességfához.
Apró finomságok, ismerős elemek
Ha már szóba került a fejlődés, akkor érdemes kitérni arra is, hogy a karakterünk tápolása nem a hagyományos módon történik. Az eltérés persze nem reformálja meg a műfajt, de jól passzol a játék tematikájához. Viking harcosunk nem XP-t gyűjt, hanem a legyőzött ellenfelek vérét, amit aztán a falunkban vagy a pályákon található oltároknál lehet feláldozni, cserébe pedig növelhetjük hősünk különböző statisztikáit, illetve a megfelelő szintek elérésével újabb és újabb lehetőségek válnak elérhetővé a képességfákon.
Ezt leszámítva a Vikings: Wolves of Midgard nem nagyon találja fel a spanyolviaszt, lényegében ugyanazt csináljuk, mint bármelyik hasonló játékban. A küldetéseink során mindenféle teremtmények (a farkastól a jégóriásokig) támadnak ránk, mi lekaszaboljuk őket, majd mindezt addig folytatjuk, míg el nem érünk az aktuális pályaszakasz végére, ahol egy főellenfelet kell kiiktatni a képből. Értelemszerűen ezek a harcok jelentik a legnagyobb kihívást: mindig rá kell jönnünk, hogy milyen metodikát használva tudunk felülkerekedni a skandináv mitológiából ismert, nem egyszer hatalmas, és csatlósokkal megtámogatott lényeken.
Kalandjaink során a levágott ellenfelekből és a csudaládákból egyre jobb felszerelés hullik, nemcsak mindenféle fegyverek, páncélok és egyéb kiegészítők, de talizmánok és totemek is, amelyek a nagykönyv szerint különféle bónuszokkal ruházzák fel a hősünket. Ezenfelül találhatunk rúnaköveket, amiket az első pár küldetést követően egy speciális NPC tud a foglalatos cuccainkba építeni, így téve szert olyan további előnyökre, amelyek tényleg jól fognak jönni a ránk váró harcok közepette. És ez még mindig nem minden, hiszen a barangolásaink során nyersanyagot is gyűjthetünk (arany, fa, vas), amit aztán a falunkban költhetünk el, a kereskedők és az oltárunk fejlesztésére, hogy még jobb felszereléshez és egyéb extrákhoz juthassunk hozzá.
Igazából semmi extra
A Vikings: Wolves of Midgard alapvetően jól össze van rakva, már, ami a hack and slash zsáner alapjait illeti. A játéknak vannak egyedi vonásai, még a harc sem mondható átlagosnak, hiszen a folyamatosan megnyíló képességeknek hála ütős kombókat süthetünk el, szabadjára engedhetjük a dühünket, kifejezetten látványos harcokat és brutális kivégzéseket hajthatunk végre, valami mégis hiányzik belőle, hogy igazán nagyot üssön. Mondhatnám, hogy a hangulattal van baj, de ez azért sem állná meg a helyét, mert a zene egész remek, a grafika ugyan nem ámulatba ejtő, de komoly gond sincs vele és a ránk váró helyszínek is szépen ki vannak dolgozva. Inkább azzal van a baj, hogy a Games Farm játéka egyáltalán nem tudott beszippantani. A történet a skandináv mitológián alapuló szokásos katyvasz, pergamenen, rajzokkal és narrációval elmesélve, ami egyáltalán nem volt elég átütő ahhoz, hogy magaménak érezzem a sokszor monotonitásba fulladó kaszabolást. És ezen még az sem segített, hogy a programnak van egy olyan különlegessége, hogy alkalmanként a környezet is ellenünk dolgozik, azaz farkasordító hidegben néha muszáj a tábortüzeknél felmelegedni, különben megfagyunk.
Az látszik, hogy a fejlesztőknek voltak jópofa ötleteik, a vikinges tematika működik, a háttérrendszer jól össze van rakva, csak az a „varázslat” hiányzik, ami hosszú órákon át a képernyő előtt tartana. Talán ezt a célt szolgálták volna a mellékküldetések, amik jó viking szokáshoz híven a szomszédok teljes legyalulását jelentik extra nyersanyagért, csak hát felüdülés nem nagyon van bennük, hiszen itt is pont azt csináljuk, mint a fő szálat követve: levágunk mindenkit, aki szembe jön.
Félreértés ne essék, a Diablókban sem kell mást csinálni, de ott mindig magaménak éreztem a patás ördög elleni küzdelmet, volt, ami hajtott előre, viszont ez a fontos összetevő a Vikings: Wolves of Midgardból számomra teljesen hiányzott. Ez viszont nem jelenti azt, hogy más nem szórakozhat jól a szlovák fejlesztők munkájával! A játék játszható akár kooperatív módban is, ráadásul a mai trendekkel ellentétben van belőle demó, így bárki élesben tesztelheti az árut, mielőtt kicsengetné érte az általam egy kicsit merésznek tartott majd’ ötven eurót. Tartalom akad bőven, a hibák száma elhanyagolható, és ha valaki vonzódik a skandináv mitológiához, annak minimum a kipróbálható verzióra érdemes vetnie egy pillantást.
