Igazat mondó politikust épp annyira nehéz találni, mint minden ígéretét teljesítő Kickstarter- és Steam korai hozzáférésű játékot; amivel be lehet húzni a vevőket, amivel ki lehet nyitni a pénztárcájukat, az sok esetben köszönőviszonyban sincs azzal, amit tényleg van idő- és kapacitás létrehozni, különösen, ha napjaink legkedveltebb témájáról, a túlélésről van szó. Tulajdonképpen a Verdunben is ez a feladat, csak itt nem egy lakatlan sziget a helyszín, és még csak építkezni sem lehet – szimplán csak életben kellene maradni az első világháborúban, a fronton, a lövészárkokban, ami pont annyira lehetetlen feladat, mint száz évvel ezelőtt az életben.
VÍG NAPOK HAJNALA
A Verdun ugyanis nem csupán az elmúlt évek egyik legnehezebb lövöldéje, de minden időké is, ami igazából magából a műfajból ered: a játék a Red Orchestra-széria mellé sorolható be, vagyis történelmi alapú, kőkemény, hardcore shooter, ahol minimális a kompromisszum a játékélmény és a valóság szimulálása között. Ennek megfelelően egy relatíve szűk csoportnak szól, bár ha azt nézzük, hogy a Red Orchestra 2-ből is sikerült annyit eladni, mint egy korábbi Tripwire-műből sem előtte, és ez a pontosan meg nem határozott szám azóta csak nőtt a rengeteg leárazásnak, ingyenes hétvégének hála.
A Red Orchestra 2 úton-útfélén előhozható a Verdun kapcsán, már a téma miatt is – annak egyik ingyenes modifikációja, az Iron Europe: 1914-1916 például pont ugyanezt a mostohán kezelt témát dolgozta fel. Első világháborús játékból ugyanis rettenetesen kevés van, a közelmúltból gyakorlatilag csak a stratégia műfaját erősítő Toy Soldiers-széria hozható fel, más nem nagyon. Az ok elsősorban a háború furcsa menetében keresendő, hiszen sokkal kisebb területen zajlott, mint a második világégés, kevesebb volt a résztvevője is, és ami a legfontosabb, igazából állóháború volt, alig változó frontvonalakkal, lövészárkokban kuporgó katonákkal.
LE A MÉLYBE
Na, az utóbbi az, amire a Verdun is épít, vagyis az itteni térképek nem hiperlátványos, a folyamatos csapatmozgást támogató és elősegítő terepek, mint mondjuk egy Battlefieldben, hanem szinte teljesen porig rombolt, kies vidékek, bombakráterekkel, kiégett járművekkel, áthatolhatatlan szögesdrótokkal és hézagos lövészárok-rendszerrel. Az alapkiadás összesen hat pályát tartalmaz, de ezek zöme külsőre igazából rettenetesen hasonló, eltérést elsősorban csak a színvilágban, illetve a terep méreteiben lehet találni. 20 ezer és 130 ezer négyzetméteres játéktér is van, és az sem ritka, hogy hosszában lemérve 250 méter a táv, vagyis egyik sem kicsi, és mindegyik létező, történelmi helyszín, rengeteg kulcsfontosságú szakasszal.
Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mert a Verdun nem egészen úgy működik, ahogy a többi shooter. Bár itt is mindig két oldal küzd egymással (hogy épp kik, az mindig az adott térképtől függ: németek, kanadaiak, amerikaiak, franciák, britek csapnak össze egymással), ezt mindig négyfős szakaszokban teszik, vagyis papíron sosem lehetünk teljesen egyedül. Összesen négy szerepkör valamelyikét tölthetjük be: az osztagokat egy parancsnok vezényli, alá géppuskás, mesterlövész és gránátos tartozik. Alapvetően nincs sok különbség köztük, hiszen mindegyikük a csapat győzelméért küzd, amit pontszerzéssel érhetünk el. Markáns különbséget csak a szintlépés hoz. Egyrészt ilyenkor a felhasználó fiókja is gazdagodik fejlődési pontokkal, melyeket már a játékon belül, az egyes karakterek között lehet elosztani, összesen három szintet nyitva meg, így alapvetően 4x3 a kombinációs lehetőségek száma egy adott oldalon belül, ezt kell felszorozni az elérhető nemzetek számával.
CÉLTUDATOSAN
A kasztok közös jellemzője, hogy a parancsnokot leszámítva tök ugyanolyan képességeik vannak... illetve nincsenek. A Verdunben kár lenne perköket, abilityket keresni, itt mindenki egyenlő, maximum csak a parancsnok egyenlőbb, aki bizonyos időközönként aknavetős támogatást kérhet a terep egy általa kijelölt pontjára, de neki sincs extra páncélja, ami felfogná a golyót – és a golyónál halálosabb dolog itt tényleg nincs, a Verdun ugyanis az „egy lövés egy halál” játéka, szinte minden esetben. Éppen ezért villámgyorsan el tudja venni a játék- és az életkedvet is, és rettenetesen frusztráló tud lenni, főleg, ha inkompetens a csapat, vagy ha a társak nem gondolkodnak, hanem kirohannak az ellenséges tűzbe, amikor nem kellene.
És igazából ez a Verdun egyetlen gyenge pontja, az, hogy türelem kell hozzá, a meccsek ugyanis kötélhúzásra emlékeztetnek, ahol hol az egyik, hol a másik oldal kerül előnybe: a frontvonalak folyamatosan mozognak, akár percek alatt fordulhat a kocka, a támadás védekezéssé fordulhat át és vice versa. Minden meccs 20-30 percig tart, és döntetlen is lehet a végeredmény. Talán hihetetlennek hangzik, de ez egyáltalán nem ront a játékélményen, sőt, ha sikerül elkapni a gépszíjat, a Verdun olyan adrenalinfröccsel jutalmaz, amire talán csak a Red Orchestra képes, mert itt még egy dombért vívott hajtépés is annyira izgalmas tud lenni, mint egy killstreak a Call of Dutyban, vagy egy tankos mészárlás a Battlefieldben. Ennek persze az az ára, hogy a játékidő jelentős része nem szól másról, mint a fekvésről / guggolásról és a horizont bámulásáról a távcsővel, irányzékkal nem nagyon rendelkező puskák túloldalán, lesve azokat az opponenseket, akiknek vagy nem megy jól a bujkálás, vagy vannak annyira bátrak, hogy fejüket nem behúzva közlekedjenek. Sajnos ez egyúttal azt is jelenti, hogy a campelés igazából a játék központi eleme, és nem egy szélsőséges viselkedési forma: ez sajnos a témával és igazából a műfajjal jár, hiszen itt a meggondolatlanságnak, a felesleges mozgásnak tényleg halál az ára, és mivel sosem látjuk, hogy a támadónk honnan is kapott le minket, ezért az sem elképzelhetetlen, hogy ugyanaz a fickó fog újra és újra eltenni láb alól.
De akkor mégis mi a fenéért éri meg az a sok szenvedés, az a sok frusztráció, a rengeteg bosszúság? Mert a Verdun még ezek ellenére sem kínkeserves vagy épp monoton, sőt, hiába a rengeteg kietlen terep, a modern játékosoknak talán foghíjas fejlődési rendszer, minden egyes meccs piszkosul izgalmas, teljesen kiszámíthatatlan, sohasem játszódik le ugyanaz a forgatókönyv. Maga a keret egyszerűen kifogástalan, a fegyverek működésében markáns eltérés van, mindegyik máshogy viselkedik, mindegyikkel másként kell harcolni (mármint azon túl, hogy akkor kell meghúzni a ravaszt, amikor valaki a célkereszt elé botorkál), és a térképek kiismeréséhez is idő kell, ahogy a kasztokéhoz is. Mindezt egy nagyon kellemes tálalás koronázza meg: a bétaváltozat óta a Verdun ezen része fejlődött a legtöbbet. Értelemszerűen nem veheti fel a versenyt a Frostbite-tal vagy mondjuk a Cryengine-nel, de nem is ez a cél, a Verdun pont olyan jól fest, ahogy egy ilyen típusú játéknak festenie kell, és sok olyan extra effektet is tud, ami a modern hardverekből is kihoz ezt-azt. E mellé még jól is szól, a lövéshangok remekek, akárcsak a kevéske szinkronizált mondanivaló. Első világháborús játékból eddig tényleg nem nagyon volt, és ezek után sem fogunk belőlük tobzódni – a Verdun ugyanis közel tökéletes lett, ezt pedig piszok nehéz lesz felülmúlni!
