A Vampires! (amely időtlen ideje készül, hiszen 2012/11-es számunk indie-rovatában harangoztam be először), ahogy azt a bevezetőben említettem, egy könnyed kis casual játék látszatát kelti. A csúnyácska főmenü akár el is ijesztheti az embert, ám ha belevágsz a játékba, hamar magába szippanthat, a mechanizmus ugyanis kétségtelenül zseniális, ráadásul maga a játék már kifejezetten tetszetős, hangulatos és humoros.
A NAGYON HÜLYE DRAKULA
A Vampires egyszerű alapokra épül: adott egy pince, kövezett, labirintusszerű járóutakkal, az egyik oldalon egy kényelmes koporsóval, a másikon egy kelekótya, az éjszakai műszaktól láthatóan vérsokkos-másnapos vámpírral. Őkelme nem sokat gondolkodik, nyílegyenesen megcélozza a nyugvóhelyet – és még az se zavarja, ha belesétál a katakombába utat törő, ébredező nap első sugaraiba. Ez neki persze instant, füstszagú porrá válást, neked game overt jelent, és miután a köpenyes fickót közvetlenül nem irányíthatod (ő „lemmingszerűen” megy előre folyamatosan, míg akadályba nem ütközik, ekkor megfordul, és elindul visszafelé), a négyzetekre osztott pálya elemeit kell egérkattintással elforgatnod, hogy a szerencsétlen flótás épségben bevackolhassa magát a faláda biztonságos kényelmébe – és lehetőleg mindezt napfelkelte előtt. Az elvégzett munka függvényében pontokhoz jutsz, felkerülve az online ranglistára, és feloldod a következő pályát. A műfaj további alapvetései is megvannak, azaz minden menet elején kapsz egy célfeladatot, nevezetesen, hogy mennyi idő alatt és legfeljebb hány kattintással nyerheted el az arany- vagy ezüstérmet. A maximalisták így megcélozhatják a legfényesebb medált – de ez persze nem lesz fáklyásmenet.
AMIKOR A NYAK VISSZASZÍV
Nem, hiszen a cseh srácok egy egész arzenált felsorakoztattak szerencsétlen vérszívóink (és sorsuk fonalának szövői, azaz mi magunk) megszívatására. Már a negyedik pályán két Drakulát kell elnavigálnod, az ötödiken megjelenik a piros mezes koma, aki egy kereszteződésben kényszeresen balra fordul, a hatodikon mellé csatlakozik a jobbkéz-mániás kollégája (innentől kell elkezdened térben gondolkodni), mind bonyolultabb pályafelépítéssel. És ez csak a kampány első fejezete (bár sajnos más játékmód amúgy nincs is) – a játék ugyanis kilenc helyszínt kínál, mindegyik 8-8 megoldandó szituációval, és egyre durvuló nehézséggel. A második felvonásban például beköszönnek a pincében elhelyezett, ezüstgolyót kilövő ágyúk (amitől a játék kap egy sajátos, „fordított tower defense” ízt is), melyek ellen csak úgy tudsz védekezni, hogy emberkéd lába elé pókhálót vetsz, ami lelassítja őt, mátrixosan kikerülve a skulót. Aztán jön a kereszteződésben véletlenszerű irányt választó fekete köpenyes vérszívó; aztán a következő pályán már öt (!) flangál ebből a szerencsétlenből (később szerencsére kapsz fokhagymát, amivel meggátolhatod, hogy elmenjen valamerre, bár az igénybe vehető segítségek száma is korlátozott). Aztán megjelenik egy forgó tükör. Majd kettő. Majd az önjáró karódöfőgép. Aztán a vámpírvadászok...
GYÓGYSZERT BEVENNI, KETTESKE!
A Vampires tehát egy klasszikus „trial and error” játék: egy-egy pálya megoldása egy percig sem tart, ám mire odáig eljutsz, mire rájössz, mire betanulod, mikor hová és hányszor kell kattintanod, az sokkal-sokkal több idő, plusz vér, verejték és könnyek. Ha pedig az összes etapot aranyérmesen akarod teljesíteni... nos, ebbe egyelőre én bele sem merek gondolni, így is rá kellett pihennem egy-egy menetre pár órát (izé, napot...). És bár vannak hibái, bár helyenként túl szívatós és frusztráló, a gondosan (és aljasan) felépített, okos mechanizmussal, jó ötletekkel összerakott 72 pálya jó időre elegendő szórakozást biztosít, mindezt ráadásul szemtelenül olcsón, mindössze öt euróért mindazoknak, akik szeretik a fejtörőket – és rendben vannak az idegeik is...
