Remegő kézzel gyújtok rá egy cigarettára, és belélegzem a keserű füstöt. Bármikor itt lehet. Idegesen tekintek az ajtóra, de a koszos motelszoba bejárata alatt tökéletesen szűrődik be a fény, odakint nincsen senki. Őrült vagy Bagoly, őrült! Lassan este nyolc óra lesz, a nap sugarai teljesen eltűnnek a kietlen helyiség falairól. Besötétedett. Azt mondta, itt lesz...
- És itt is vagyok!
Feltekintek. Hogy a viharba sétált be a szobába?
- Ne idegeskedj, gyakran meglepődnek rajta. Főképp a szkeptikusok, azok, akik azt hiszik, mi is csak afféle szenzáció vagyunk. De te más vagy. Te hiszel bennünk.
Nyelek egy nagyot. Lepergetem magam előtt az elmúlt pár napot, végiggondolom, hogyan találkoztam a Lovassy névvel megáldott férfival egy internetes fórumon, hogyan beszéltünk meg találkozót, és interjút. Lassan intek, hogy üljön le. Megteszi.
- Már most az elején szögezzük le: nem azért jöttem el, hogy trükkökkel szórakoztassalak. Nem fogok hihetetlen gyorsasággal körbeszaladgálni a szobában. Rajtad áll, hogy elhiszed-e majd, amit mondok.
Bólintok. Érzem, hogy kiszárad a szám. Beszélgetőpartnerem hihetetlenül jóképű - ha a bőre nem lenne ennyire fakó, azt is mondhatnám, hogy nem is láttam nálánál még szebbet. Hosszú, halszálkás öltönye rásimul izomzatára, csak őszes-barna hajfürtjei alatt villogó szemeinek furcsa csillogása ront valamit az összképen. Kortalannak látszik.
- Ööö... nem akarok indiszkrét lenni, de elárulnád... - kezdek neki nagy nehezen. Ahogy leül velem szemben, kiráz a hideg.
- Arra vagy kíváncsi, hány éves vagyok? Lássuk csak... 1848 áprilisában születtem az Alföldön. Előtte éltem, de azokra az évekre zavarosan, vagy egyáltalán nem emlékszem vissza, úgyhogy egyezünk ki annyiban: 1848-ban történt, hogy beavatott lettem.
Zavartan pislantok. Mi értelme van a kérdéseknek...
- ...ha feltétel nélkül válaszolok rájuk? Ne haragudj, megszokás. Nem szoktam hozzá, hogy halandókkal beszélgetek. Szeretem az embereket, a szokásaikat, de ez nem azt jelenti, hogy szoktam velük beszélgetni. Általában inkább ők beszélnek, én pedig hallgatok. Ezért is volt - elővesz egy szipkát, cigarettát tesz bele, majd meggyújtja -, hogy megörültem a felkérésednek.
Kérdőn tekintek rá. Egy élőholt érzi a dohány ízét? Látom, hogy bár érzékeli, mit gondolok, udvariasan megvárja, amíg hangosan felteszem a kérdést.
- Nem, nem feltétlenül múlik az érzésen. Káros szokások, úgy kétszáz esztendeje le akarok szokni. Harsányan, csengő hangon felnevet, majd látva, hogy nem vagyok képes azonosulni vele, diszkréten elhallgat. - Nálunk, a Toreadoroknál nem ritka, hogy olyasmit teszünk, amit a halandók. Ezt még a magunkfajták is képmutatásnak vélik, de én azt mondom: élvezni kell az életet.
- Az életet? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés. Egy pillanatra mintha vörös fény csillanna a szemében, de aztán pár másodperccel később könnyedén válaszol.
- Képletesen értettem.
- Rendben... nos, említetted a Toreadorokat? Mik ők?
- Klánok. A világunkban a vámpírok klánokba tömörülnek, de mindannyiunk felett áll a maszkabál. Ezért nem hallottál még rólunk - elrejtjük magunkat a halandók elől. Mi, vagyis a Toreadorok az emberi élvezeteket hajszoljuk, mindennél előbbre tartjuk az élet apró örömeit. Ismételten csak képletesen értem - villan újra a szeme.
Érzem, hogy elkezd izzadni a hátam, de nem szakítom félbe.
- De vannak mások is. A Brujahk, agresszívak és vadak, lázadnak minden és mindenki ellen, de betartják a maszkabál szabályait, nem úgy, mint egyesek. Róluk azonban nem kívánok most beszélni. Lássuk csak, hol is tartottam? Mi, a Brujahk, a Gangrelek... róluk se hallottál még soha? Dehogynem! Ne nézz így rám... Biztosan láttál már vámpíros filmet: a denevérré átalakulás valószínűleg tőlük ered. Aztán ott vannak a Malkávok - az elmebetegek. Ha találkozol egy ilyennel, azt javaslom fuss el - ha képes vagy rá, bár mire odaér, addigra már valószínűleg késő lesz. Malkáv, Gangrel, Brujah... Nosferatu? Róluk még nem beszéltem talán. Ők a legocsmányabbak mindannyiunk közül - kitaszítottak, akik a csatornában élnek. Természetesen ez előnyt is jelent számukra - ha kíváncsi vagy bármire, kérdezz meg egy Nosferatut - ha ő sem tudja a választ, akkor valamit elbaltáztál a kérdésben. Kihagytam volna még valakit? Áh, igen, a Tremerék, a varázslók. Róluk nem szívesen beszélnék, rossz emlékek, tudod. Elég annyi, hogy vigyázz, ha a közeledbe merészkedik egy ilyen, mert nem tudhatod, mikor bájol el.
- Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de mégis, vannak más klánok is rajtatok kívül? Más vámpírok?
- Akikkel esetleg találkozhatsz, azok a Tzimiscék. Ők nem tagjai a kamarillának, ők a szabbatot képviselik. Velük maximum csak ellenségként találkozhatsz.
Összerezzenek. Ellenségként? De inkább nem kérdezek vissza. Újabb cigarettára gyújtok, közben végig úgy érzem, hogy bámul, ennél pedig kevés idegesítőbb dolog van. Hirtelen elfordítja a tekintetét, és kimered az ablakon. Telihold van, a fénye úgy ragyogja be a szobácskát, mint a legerősebb és legkísértetiesebb utcai lámpa, amit valaha láttam.
- Szóval... mesélj egy kicsit magatokról. Mit csináltok? Hirtelen újra rámnéz.
- Túlélünk és vadászunk. A vámpírok léte más, mint a halandóké, nekünk kevés szövetségesünk van: nem csak azoktól az emberektől kell félnünk, akik ránk támadnának, de még saját testvéreinktől is. Örök harc az életünk, a harcszíntért pedig a maszkabál szabályai kötik - ha valamelyiket is megszegjük, végünk van. Hogy mikkel viaskodunk? Vámpírerőnkkel, képességeinkkel, vagy különböző lőfegyverekkel... hogy kik ellen? Ne, ne rémülj meg, rátok, halandókra csak ritkán támadunk. Ti maximum étel vagytok a magunkfajtának, nem jelentetek komoly kihívást - ellenfeleink a Tzimiscék zömmel, és azok, akik kívül esnek a kamarillán.
Csak úgy kavarognak bennem a gondolatok. Érzem, hogy valami égeti az ölemet, elejtettem a cigit.
- A vámpírok... ha meghaltok, örökké megőrzitek régi formátokat, képességeiteket?
Hirtelen felnevet, jóízűen, és csengőn. Nem hasonlít emberhez, egyszerűen, azok után, amit megtudtam róla, már nem tekinthetem annak. Inkább olyan, mint egy groteszk rajz, amit egy olyan valaki rajzolt az emberekről, aki mindig csodálta, irigyelte őket, de soha nem volt még valójában az. Hirtelen abbamarad a nevetés... ne gondolkodj, Bagoly, ne gondolkodj! Mélyen a szemembe néz, a lábam remegni kezd.
- Hogy megőrizzük-e a régi formánkat? Külsőre igen, leszámítva... a groteszk elváltozásokat. - itt rámnéz... tudja, mit gondoltam az előbb! - de belül... belül más a helyzet. Szomjazunk a vérre, miközben azt kívánjuk, bárcsak ne tennénk. Egyre több, és több tapasztalattal gyarapodunk, egyre több képességre teszünk szert - azonban ahhoz, hogy ezeket használni tudjuk, szükségünk van a vérre. Ez a mi sorsunk átka. Eleinte semmihez nem értünk sokkal jobban, mint ti, aztán később, ahogy haladunk előre, egyre inkább kezdünk túlnőni rajtatok, míg végül, alig pár év leforgása alatt a hatalmunk fölétek nő, annyira, hogy azt elképzelni sem tudnád. Fizikai, szociális, mentális képességeink, és a hozzáértésünk a halandókhoz, számítógépekhez, a harcokhoz folyamatosan javul, ahogy telnek a hónapok. Vannak diszciplínáink is... - hirtelen az ajtó felé fordul. Kopogtatnak, mire pedig én magam is újra ránéznék, már nincs ott. Zavartan felállok, és az ajtó elé botladozok.
- Engedd be, csak a szobalány az. Rendeltem magunknak ír whiskey-t.
Ez őrület! Az előbb még nem volt sehol, most meg itt áll mellettem, és mosolyog, majd kinyitja az ajtót. A nő fiatal és csúnya - ez azonban láthatóan nem érdekli beszélgetőpartneremet. Úgy mosolyog rá, mint egy istennőre.
- Gyere be, kedves. - nem kérés, kijelentés, a nő pedig megteszi, mintha nem is uralkodna magán. Beszélgetőpartnerem gyengéden a fülébe súg valamit... a súgás hihetetlen hosszú ideig tart, a lány pedig üveges tekintettel néz rám. Majd, mint ha mi sem történt volna, Lovassy elhajol, ő pedig leteszi az asztalra a whiskey-t, és kitámolyog a szobából.
- Hölgyem, és az ára? - kérdezem zavartan. Nem értem, mi történik körülöttem.
- A cég ajándéka. - mondja a beszélgetőpartnerem. A lány bólint, és akkor meglátom! Két apró pont a nyakán, olyan apróak, mintha csak egy szúnyoggal találkozott volna. Érzem, hogy elsápadok, és visszahanyatlok a fotelembe. Őrület! Ez kész őrület. Lovassy becsukja az ajtót, majd szó nélkül tölt nekem, és magának is.
- Ne ijedj meg, nem fájt neki, sőt, kifejezetten élvezte is. Mi nem állatok vagyunk, ahogy azt eddig hitted. Diszciplínákról beszéltünk? - iszik, és az arca eltorzul az alkohol ízétől. Érzi az ízét? Nem merem megkérdezni, de nincs is rá szükség. Szótlanul bólint, majd int, hogy igyak én is. Megteszem, ő pedig halkan, mintha magának beszélne, folytatni kezdi.
- Amit most láttál, nos, az is egy diszciplína volt. Ti halandók, talán mágiának hívnátok, de ez persze botorság. Képességek, amelyeket elsajátítunk, klánonként mást és mást. Minél többet gyakorlunk, minél több tapasztalatot ölünk bele, annál inkább megtanuljuk uralni a képességet. Láthatatlanság, rovarok idézése, természetfeletti gyorsaság - ezek mind és mind diszciplínák. Vannak, amihez mindannyian értünk így vagy úgy, és van olyan, amit tényleg csak bizonyos klánok, testvérek képesek elsajátítani. - és itt hirtelen elhallgat. Mélyen a szemembe néz.
- Hajnalodik, lassan indulnom kell.
Bólintok, szótlanul. Indulnia kell. Mennie kell, hogy elbújjon a napfény elől. Mennünk kell, hogy elbújjunk... mennünk kell... - Ma a szállásomon fogunk aludni. - Ott fogunk? Némán bólintok ismét. Ha ott, akkor ott. - Holnap pedig beavatlak a részletekbe. Annyi mindent nem tudsz még, annyi mindent kell majd megtapasztalnod, barátom. Odalép hozzám, és átkarolja a vállamat. Igen, tudatlan vagyok, de majd megtanít, megtanít mindenre. Közelhajol, valamit súgni akar...
- És itt is vagyok!
Feltekintek. Hogy a viharba sétált be a szobába?
- Ne idegeskedj, gyakran meglepődnek rajta. Főképp a szkeptikusok, azok, akik azt hiszik, mi is csak afféle szenzáció vagyunk. De te más vagy. Te hiszel bennünk.
Nyelek egy nagyot. Lepergetem magam előtt az elmúlt pár napot, végiggondolom, hogyan találkoztam a Lovassy névvel megáldott férfival egy internetes fórumon, hogyan beszéltünk meg találkozót, és interjút. Lassan intek, hogy üljön le. Megteszi.
- Már most az elején szögezzük le: nem azért jöttem el, hogy trükkökkel szórakoztassalak. Nem fogok hihetetlen gyorsasággal körbeszaladgálni a szobában. Rajtad áll, hogy elhiszed-e majd, amit mondok.
Bólintok. Érzem, hogy kiszárad a szám. Beszélgetőpartnerem hihetetlenül jóképű - ha a bőre nem lenne ennyire fakó, azt is mondhatnám, hogy nem is láttam nálánál még szebbet. Hosszú, halszálkás öltönye rásimul izomzatára, csak őszes-barna hajfürtjei alatt villogó szemeinek furcsa csillogása ront valamit az összképen. Kortalannak látszik.
- Ööö... nem akarok indiszkrét lenni, de elárulnád... - kezdek neki nagy nehezen. Ahogy leül velem szemben, kiráz a hideg.
- Arra vagy kíváncsi, hány éves vagyok? Lássuk csak... 1848 áprilisában születtem az Alföldön. Előtte éltem, de azokra az évekre zavarosan, vagy egyáltalán nem emlékszem vissza, úgyhogy egyezünk ki annyiban: 1848-ban történt, hogy beavatott lettem.
Zavartan pislantok. Mi értelme van a kérdéseknek...
- ...ha feltétel nélkül válaszolok rájuk? Ne haragudj, megszokás. Nem szoktam hozzá, hogy halandókkal beszélgetek. Szeretem az embereket, a szokásaikat, de ez nem azt jelenti, hogy szoktam velük beszélgetni. Általában inkább ők beszélnek, én pedig hallgatok. Ezért is volt - elővesz egy szipkát, cigarettát tesz bele, majd meggyújtja -, hogy megörültem a felkérésednek.
Kérdőn tekintek rá. Egy élőholt érzi a dohány ízét? Látom, hogy bár érzékeli, mit gondolok, udvariasan megvárja, amíg hangosan felteszem a kérdést.
- Nem, nem feltétlenül múlik az érzésen. Káros szokások, úgy kétszáz esztendeje le akarok szokni. Harsányan, csengő hangon felnevet, majd látva, hogy nem vagyok képes azonosulni vele, diszkréten elhallgat. - Nálunk, a Toreadoroknál nem ritka, hogy olyasmit teszünk, amit a halandók. Ezt még a magunkfajták is képmutatásnak vélik, de én azt mondom: élvezni kell az életet.
- Az életet? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés. Egy pillanatra mintha vörös fény csillanna a szemében, de aztán pár másodperccel később könnyedén válaszol.
- Képletesen értettem.
- Rendben... nos, említetted a Toreadorokat? Mik ők?
- Klánok. A világunkban a vámpírok klánokba tömörülnek, de mindannyiunk felett áll a maszkabál. Ezért nem hallottál még rólunk - elrejtjük magunkat a halandók elől. Mi, vagyis a Toreadorok az emberi élvezeteket hajszoljuk, mindennél előbbre tartjuk az élet apró örömeit. Ismételten csak képletesen értem - villan újra a szeme.
Érzem, hogy elkezd izzadni a hátam, de nem szakítom félbe.
- De vannak mások is. A Brujahk, agresszívak és vadak, lázadnak minden és mindenki ellen, de betartják a maszkabál szabályait, nem úgy, mint egyesek. Róluk azonban nem kívánok most beszélni. Lássuk csak, hol is tartottam? Mi, a Brujahk, a Gangrelek... róluk se hallottál még soha? Dehogynem! Ne nézz így rám... Biztosan láttál már vámpíros filmet: a denevérré átalakulás valószínűleg tőlük ered. Aztán ott vannak a Malkávok - az elmebetegek. Ha találkozol egy ilyennel, azt javaslom fuss el - ha képes vagy rá, bár mire odaér, addigra már valószínűleg késő lesz. Malkáv, Gangrel, Brujah... Nosferatu? Róluk még nem beszéltem talán. Ők a legocsmányabbak mindannyiunk közül - kitaszítottak, akik a csatornában élnek. Természetesen ez előnyt is jelent számukra - ha kíváncsi vagy bármire, kérdezz meg egy Nosferatut - ha ő sem tudja a választ, akkor valamit elbaltáztál a kérdésben. Kihagytam volna még valakit? Áh, igen, a Tremerék, a varázslók. Róluk nem szívesen beszélnék, rossz emlékek, tudod. Elég annyi, hogy vigyázz, ha a közeledbe merészkedik egy ilyen, mert nem tudhatod, mikor bájol el.
- Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de mégis, vannak más klánok is rajtatok kívül? Más vámpírok?
- Akikkel esetleg találkozhatsz, azok a Tzimiscék. Ők nem tagjai a kamarillának, ők a szabbatot képviselik. Velük maximum csak ellenségként találkozhatsz.
Összerezzenek. Ellenségként? De inkább nem kérdezek vissza. Újabb cigarettára gyújtok, közben végig úgy érzem, hogy bámul, ennél pedig kevés idegesítőbb dolog van. Hirtelen elfordítja a tekintetét, és kimered az ablakon. Telihold van, a fénye úgy ragyogja be a szobácskát, mint a legerősebb és legkísértetiesebb utcai lámpa, amit valaha láttam.
- Szóval... mesélj egy kicsit magatokról. Mit csináltok? Hirtelen újra rámnéz.
- Túlélünk és vadászunk. A vámpírok léte más, mint a halandóké, nekünk kevés szövetségesünk van: nem csak azoktól az emberektől kell félnünk, akik ránk támadnának, de még saját testvéreinktől is. Örök harc az életünk, a harcszíntért pedig a maszkabál szabályai kötik - ha valamelyiket is megszegjük, végünk van. Hogy mikkel viaskodunk? Vámpírerőnkkel, képességeinkkel, vagy különböző lőfegyverekkel... hogy kik ellen? Ne, ne rémülj meg, rátok, halandókra csak ritkán támadunk. Ti maximum étel vagytok a magunkfajtának, nem jelentetek komoly kihívást - ellenfeleink a Tzimiscék zömmel, és azok, akik kívül esnek a kamarillán.
Csak úgy kavarognak bennem a gondolatok. Érzem, hogy valami égeti az ölemet, elejtettem a cigit.
- A vámpírok... ha meghaltok, örökké megőrzitek régi formátokat, képességeiteket?
Hirtelen felnevet, jóízűen, és csengőn. Nem hasonlít emberhez, egyszerűen, azok után, amit megtudtam róla, már nem tekinthetem annak. Inkább olyan, mint egy groteszk rajz, amit egy olyan valaki rajzolt az emberekről, aki mindig csodálta, irigyelte őket, de soha nem volt még valójában az. Hirtelen abbamarad a nevetés... ne gondolkodj, Bagoly, ne gondolkodj! Mélyen a szemembe néz, a lábam remegni kezd.
- Hogy megőrizzük-e a régi formánkat? Külsőre igen, leszámítva... a groteszk elváltozásokat. - itt rámnéz... tudja, mit gondoltam az előbb! - de belül... belül más a helyzet. Szomjazunk a vérre, miközben azt kívánjuk, bárcsak ne tennénk. Egyre több, és több tapasztalattal gyarapodunk, egyre több képességre teszünk szert - azonban ahhoz, hogy ezeket használni tudjuk, szükségünk van a vérre. Ez a mi sorsunk átka. Eleinte semmihez nem értünk sokkal jobban, mint ti, aztán később, ahogy haladunk előre, egyre inkább kezdünk túlnőni rajtatok, míg végül, alig pár év leforgása alatt a hatalmunk fölétek nő, annyira, hogy azt elképzelni sem tudnád. Fizikai, szociális, mentális képességeink, és a hozzáértésünk a halandókhoz, számítógépekhez, a harcokhoz folyamatosan javul, ahogy telnek a hónapok. Vannak diszciplínáink is... - hirtelen az ajtó felé fordul. Kopogtatnak, mire pedig én magam is újra ránéznék, már nincs ott. Zavartan felállok, és az ajtó elé botladozok.
- Engedd be, csak a szobalány az. Rendeltem magunknak ír whiskey-t.
Ez őrület! Az előbb még nem volt sehol, most meg itt áll mellettem, és mosolyog, majd kinyitja az ajtót. A nő fiatal és csúnya - ez azonban láthatóan nem érdekli beszélgetőpartneremet. Úgy mosolyog rá, mint egy istennőre.
- Gyere be, kedves. - nem kérés, kijelentés, a nő pedig megteszi, mintha nem is uralkodna magán. Beszélgetőpartnerem gyengéden a fülébe súg valamit... a súgás hihetetlen hosszú ideig tart, a lány pedig üveges tekintettel néz rám. Majd, mint ha mi sem történt volna, Lovassy elhajol, ő pedig leteszi az asztalra a whiskey-t, és kitámolyog a szobából.
- Hölgyem, és az ára? - kérdezem zavartan. Nem értem, mi történik körülöttem.
- A cég ajándéka. - mondja a beszélgetőpartnerem. A lány bólint, és akkor meglátom! Két apró pont a nyakán, olyan apróak, mintha csak egy szúnyoggal találkozott volna. Érzem, hogy elsápadok, és visszahanyatlok a fotelembe. Őrület! Ez kész őrület. Lovassy becsukja az ajtót, majd szó nélkül tölt nekem, és magának is.
- Ne ijedj meg, nem fájt neki, sőt, kifejezetten élvezte is. Mi nem állatok vagyunk, ahogy azt eddig hitted. Diszciplínákról beszéltünk? - iszik, és az arca eltorzul az alkohol ízétől. Érzi az ízét? Nem merem megkérdezni, de nincs is rá szükség. Szótlanul bólint, majd int, hogy igyak én is. Megteszem, ő pedig halkan, mintha magának beszélne, folytatni kezdi.
- Amit most láttál, nos, az is egy diszciplína volt. Ti halandók, talán mágiának hívnátok, de ez persze botorság. Képességek, amelyeket elsajátítunk, klánonként mást és mást. Minél többet gyakorlunk, minél több tapasztalatot ölünk bele, annál inkább megtanuljuk uralni a képességet. Láthatatlanság, rovarok idézése, természetfeletti gyorsaság - ezek mind és mind diszciplínák. Vannak, amihez mindannyian értünk így vagy úgy, és van olyan, amit tényleg csak bizonyos klánok, testvérek képesek elsajátítani. - és itt hirtelen elhallgat. Mélyen a szemembe néz.
- Hajnalodik, lassan indulnom kell.
Bólintok, szótlanul. Indulnia kell. Mennie kell, hogy elbújjon a napfény elől. Mennünk kell, hogy elbújjunk... mennünk kell... - Ma a szállásomon fogunk aludni. - Ott fogunk? Némán bólintok ismét. Ha ott, akkor ott. - Holnap pedig beavatlak a részletekbe. Annyi mindent nem tudsz még, annyi mindent kell majd megtapasztalnod, barátom. Odalép hozzám, és átkarolja a vállamat. Igen, tudatlan vagyok, de majd megtanít, megtanít mindenre. Közelhajol, valamit súgni akar...
