Talán furcsa ilyet állítani, de nagyon tudom kedvelni azokat a videojátékokat, amelyek a múltra emlékeztetnek. Még jobban kedvelem azokat, amik tartalmaznak egy kis kelet-európai mellékízt, hiszen én is a szovjet mintára felhúzott lakótelepek és gyárépületek árnyékában nőttem fel. Az Unholy főszereplője Dorothea, egy édesanya, aki a fiával együtt a jobb élet reményében csatlakozik egy… nos, mondhatjuk, hogy szektához. Tudjátok, akik az örök boldogságot, szeretet, és megértést kínálják, de aztán a végén kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik (ha bővebben érdekel ilyesmi, keress rá a Jonestown esetre 1978-ból). Ez a szervezet jelen esetben a Spring of Eternity, akik a próféta eljövetlét várják – csakhogy ehhez fel kell áldozniuk Dorothea gyermekét. Az anya természetesen megpróbálja megakadályozni a rituálét, azonban ez nem sikerül. Mármint félig igen, hiszen a tragédia nem történik meg, éppen csak a Lilithre emlékeztető főpapnő átteleportál a fiúval egy másik világba – feladatunk megtalálni őket és megmenteni Gabrielt.
Hanyadik kerületben járok?
Mindez csak a prológus, viszont ezután az Unholy teljesen magával ragadott… mindössze egyetlen fejezetig. Egy kelet-európai városkában járunk és belépve a lakótelepre, egyből magával rántott a nosztalgia. Az épületek, a kis betondzsungel közepén álló játszótér, majd a lakás minden egyes bútordarabja és berendezési tárgya a gyerekkoromra emlékeztetett. Nem hiányzik a csipkefüggöny, a matrjoska-baba, a kaktusz az ablakból, a bárszekrény vagy a tévé tetején lévő csipke-terítő sem. Autentikus nosztalgia-bomba az Unholy első fejezete minden magyar ember számára, és már csak itt több percet eltöltöttem, alaposan felfedezve minden egyes négyzetcentiméterét a játéktérnek. Egyből elkaptak az emlékek és bevallom, egy kicsit el is érzékenyültem, mert az egész összkép olyan volt, mintha visszarepültem volna a gyerekkoromba. Ekkor jutott eszembe, hogy mennyire jól működne egy olyan sétálószimulátor, ahol semmit nem kell csinálnunk, csak felfedezni egy ilyen retró környezetet, teljesen szabadon – hasonlóan az Everybody's Gone to the Rapture-höz. Sajnos az Unholy varázsa ezután szerte is foszlik, mivel átkerülünk egy másik világba, Eternal City-be.
És itt kezdődnek a gondok. Talán a két világ közti átjáró még annyira nem vészes, valamennyire a horror-hangulatot próbálja kiszolgálni, de ahogy megjelennek az ellenfelek, odaveszik az egész játék. Ezt mégis miért kellett, kedves fejlesztők? A harcrendszer egy vicc és nagyjából két bekapott pofontól már fekszünk, mint négyéves a Peppa malac maraton után. Az ellenfeleket nem lehet megölni, legalább lövésekkel semmiképp. Miféle lövések? Nos, időközben találunk egy mágikus csúzlit (igen…), amivel lehet lövöldözni erre-arra, de az ellenfelek esetében csak annyit ér, hogy egy másodpercre stunnolja őket – bár ez édeskevés. Azt ki lehet használni, hogy mondjuk robbanós tereptárgyakra lőttök és maga a robbanás talán végez egy-egy rémséggel, de többnyire ezek sem érnek semmit. Ha egy szörny bóklászik a közeledben, azt még talán ki tudod kerülni, de ha már kettő is, akkor szinte garantált az instant halál. Bud Spencerhez hasonlóan lekevernek egy-két maflást, és Game Over. Rettentő frusztráló ez a fajta harcrendszer és tényleg nem értem, hogy mi szükség volt rá. Úgy kellett volna felépíteniük az egész koncepciót, mint mondjuk a Last Days of Lazarus esetében – az ellenfelek itt csak megölik a hangulatot és egyáltalán nem emelik a para-faktort.
Vissza a valóságba
A sztori is teljesen szétesik és hiába szép a játék, illetve művészi stílusjegyeiben hatásos (helyenként egyenesen a Scorn-t idézi), sajnos akkora sablon-tenger az egész, hogy nem győztem felúszni a felszínre, hogy levegőt kapjak. Ezt a szektás történetszálat az Outlast 2 sokkal jobban elsütötte, a logikai feladványok rémesen egyszerűek, a harcrendszer pedig tényleg egy vicc. Lehet, hogy papíron jó ötletnek tűnt, hogy az ellenfelek testéből különféle érzéseket tudunk kinyerni, majd azokat varázs-kövekként használhatjuk a csúzli által (mindegyik másra alkalmas), de a gyakorlatban ez egyáltalán nem működik. Az egész feleslegesen túlbonyolított, az pedig, hogy akár egyetlen csapástól is meghalhatunk, egyenesen vicc-kategória.
Sajnálom, hogy az Unholy ennyire pocsék lett, pedig az első fejezet alapján tényleg nagy reményeket fűztem hozzá. Valószínűleg ha fizetnem is kellett volna a játékért, akkor még kevesebb százalékot kap, mert az holt biztos, hogy ez a förmedvény nem ér meg 30 eurót. A zene átlagos, a szinkron inkább átlagon aluli, a látványvilág pedig bár többnyire rendben van, inkább csak a már említett első fejezetben nézelődtem erre-arra – az Eternal City már cseppet sem kötött le. És mindez igaz a teljes játékra is. Az Unholy egy hatalmas kihagyott ziccer, egy műfajt tévesztett, filléres alkotás. Ha meghagyják sétálószimulátornak, több nyomozással, a normál világban játszódó szakaszokkal és kibővített sztorival, akkor simán lehetett volna egy jó játék is belőle – de ebben a formában nem az.
