Már itt a cikk elején fontos tisztázni, hogy az Uncharted: The Lost Legacy nem egy DLC vagy kiegészítő a negyedik részhez, hanem önálló játék, amely a fejlesztői ígéretek szerint 6-8 órás szórakozást ígér – ez tapasztalataim szerint tényleg így van, normál fokozaton 7 óra volt a játék, mindez úgy, hogy a megannyi gyűjthető cuccot nem szedtem össze, és a multiplayerbe sem ugrottam fejest. Bizony, a kábé 12 ezer forintos The Lost Legacy mondhatni egy teljes értékű alkotás, amit a Naughty Dog egy kisebb csapata hozott tető alá, miközben a stúdió fejesei és fontosabb alkotói a The Last of Us 2-n dolgoznak. Persze mivel a bevezetőben említett okból Nate már nem ugorhatott be, új főszereplő után kellett nézni – ekkor jött kapóra a sorozat közönségkedvenc femme fatale-ja, Chloe Frazer, aki a 2. és 3. epizódban komoly szerephez jutott, sőt egy ideig úgy tűnt, kiütheti Nate szerelmét, Elenát is a nyeregből. Ez végül nem jött össze neki, ám míg Nathan otthon játssza a papucsot, addig Chloénak több kincs marad, amit kiáshat vagy ellophat. Hősnőnk azonban – mint azt a korábbi játékokból már tudjuk – nem egyedül dolgozik; ezúttal a negyedik rész veszedelmes zsoldosa, Nadine Ross szegődik mellé, hogy együtt kutassák fel India elveszett ereklyéjét, Ganésa istenség agyarát.
Ketten a világ ellen
A történet nem kap túl nagy szerepet a The Last Legacyban, a bevezető szakaszban ismertetetett leosztás gyakorlatilag a végjátékig nem változik: adott a két, a másikat annyira nem csipázó főszereplő, akik egymásra vannak utalva, és közösen próbálják meg elhappolni az agyart az épp aktuális papírmasé főgonosz elől. Utóbbi, avagy Asav egy indiai hadúr, aki egykor doktorként kutatta azokat a történelmi leleteket, amelyeket most tűzzel-vassal próbál megszerezni – nagyon eredeti, tényleg. A készítők minden bizonnyal érezték, hogy ezt annyira nem kéne erőltetni, és ezért a sztorit végig minimálon tartották. Átvezető animációk alig vannak a játékban, Chloe és Nadine pedig folyamatosan szívják egymás vérét, amint egy pár percig nem kell lelőniük senkit.
Mert egyébként a két hölgy ugyanazt csinálja, amit Nathan szokott, vagyis rohangálnak a helyszíneken, és halomra gyilkolják Asav embereit, akik hogy, hogy nem, mindig előttük érnek a területre, de persze sosem kerülnek közelebb a megoldáshoz. Ez az a pont, ahol muszáj elmarasztalnom a The Lost Legacyt, főleg mert Chloéval sem kezd igazából semmit, mármint azon túl, hogy őt fogjuk irányítani a játékban. Meglepetések és váratlan karakterfelbukkanások persze így is várhatók, az biztos, hogy a fanatikus rajongók élvezni fogják a dolgot, de én azért jobban örültem volna, ha pár be-beszúrt kikacsintás helyett picit tartalmasabb sztorit kapok, már ha a játék ennyire hosszúra sikeredett.
Hosszú vagy rövid?
Mert valljuk be: manapság egy 6-8 órás egyjátékos kampány még elfogadhatónak számít, főleg hogy a The Lost Legacy még pár újdonsággal is szolgál. Egyrészt mivel Chloe még Nate-nél is fifikásabb tolvaj, a hajtűivel fel tud törni zárakat, amit egy ötletes, de kissé egyszerű minijáték formájában tálal a játék. A képernyőn megjelenik egy kör alakú ábra, amin a bal analóg kart mozgatva kereshetjük meg az érzékeny részeket. Amennyiben elérünk egy ilyenhez, a kontroller rezegni kezd, mi pedig várunk, és türelmünk záloga egy szolid kattanás lesz – ezt addig ismételgetjük, míg ki nem nyílik a zár. Asav emberei számtalan zárt ládát hagynak maguk után, ezeket érdemes kinyitni, mert a harc során jól jön az extra lőszer vagy gránát.
A másik újdonság inkább technikai szempontból érdekes. A Naughty Dog a saját grafikus motorja legújabb változatát pakolta a lemezre, ami bizony tud egy s más olyan trükköt, amelyeket az Uncharted 4-ben még nem láttunk. Ilyen, hogy a játék második helyszíne egy hatalmas open-world játszótér, ahol egy dzsippel furikázva mi dönthetjük el, milyen sorrendben teljesítjük az elénk táruló akadályokat. Különféle tornyok megmászásáról, valamint a bennük található logikai feladványok megoldásáról van szó, valahogy úgy, ahogy a modern Tomb Raider-játékokban láttuk. Ez eddig nem lenne nagy újdonság, a Nyugati-Ghátok azonban tényleg gigászi terep, ami egy picit azt is előre vetíti, milyen lesz majd a The Last of Us 2, elvégre miért növelne a játéktéren a stúdió, ha nem szeretne demonstrálni vele valamit? Persze ezt a cirka kétórás szakaszt további lineáris lövöldözés, ugrándozás, mászás és lengés követi, tradicionális Uncharted-stílusban.
Álmaimban India…
Chloe és Nate arzenálja azonos, avagy minden olyan fegyver és taktika, ami az Uncharted 4-ben jelen volt, itt is visszaköszön. Mindössze két apró dolgot változtattak a fejlesztők. Az egyik a verekedés; mivel Chloe nő, ezért kevesebbet üt, inkább kitér, így a bunyók hangulata egy picit eltér attól a kocsmai stílustól, amit Drake-től megszoktunk. A másik a mesterséges intelligencia, ami ahelyett, hogy fejlődött volna, butult; Asav katonái ostobák, mint a frissen vágott bükk, csak addig emlékeznek behatolókra, míg látják őket, ergo Chloéval még Nate-nél is jobban megéri bujkálni. Előugrunk a magas fűből, lelövünk egy-két rosszfiút, visszabukunk, várunk, majd mikor lenyugodtak a kedélyek, újrakezdjük az egészet. Ezzel együtt a mozgásuk sem olyan természetes, mint az Uncharted 4-ben volt, sokszor összeállnak 2-3 fős csoportokká, ami sem ütőképesség, sem stratégiai szempontból nem előnyös. Hogy miért romlott az MI viselkedése az előző játék óta, rejtély, talán a mellékes csapat tagjai nem voltak annyira a helyzet magaslatán, mint a veterán fejlesztők. Ugyanakkor ez csak a The Lost Legacy nagyobb pályarészein, valamint az utolsó fejezet eszelős akciózása közben szúr szemet, a legtöbb pályán úgy helyezték el a katonákat, hogy akarva akaratlanul is taktikusan kelljen harcolnunk velük, nem beszélve a sokszoros túlerőről és arról, hogy Chloe kevesebb golyót bír el, mint volt pasija. Itt jegyezném meg, hogy Nadine hasznos tagja a duónak, amikor velünk van, tényleg darál, vigyáznunk pedig nem kell rá, szó sincs unalmas escort missionről.
Mivel a játék ezúttal egyetlen kontinensen (India) játszódik, ezért maguk a pályák annyira nem változatosak, mint a korábbi részekben. Mindenhol zöldellő dzsungel és sötét, mohás romok, na meg lepukkant városrészek, esetleg szakadt, de veszedelmes járművek (a helikopterek csak rémálmaimban köszönjenek vissza!); ez van, kevesebb idő és kisebb költségvetés jutott a The Lost Legacyra, mint a több Unchartedra, ennek ellenére így is lenyűgöző az, amit látunk. A grafika minden eleme pazar, kezdve a karaktermodellektől a textúrákon át egészen az animációkig. A játék PS4 Pro esetén támogatja a 4K-s felbontást, valamint a HDR-t, de ezekhez természetesen megfelelő tévékészülék is szükséges. Jómagam egy mezei PS4-en, HDR nélküli tévén játszottam végig a programot, és még így is gyönyörű volt (noha a PS4 legszebb játékai még most is a The Order 1886 és a Horizon Zero Dawn).
Mi lesz veled, Uncharted?
Nem tagadom, remekül szórakoztam a The Lost Legacyval, de meg kell hagyni, vártam, hogy végre vége legyen – főleg, mert az utolsó másfél óra szinte mintha végjátékok sorozata lenne. Nem arról van szó, hogy a játék rossz, épp ellenkezőleg, nagyon is jó; csak épp mind az Unchartedből, mind ezekből a karakterekből elég volt már egy picit. A Naughty Dog esküszik mindenre, ami szent, hogy kész, ennyi volt, most már nem lesz Uncharted, ami a videojáték-világ üzleti értelmezése szerint egy páréves szünetet jelent. A magam részéről bízom benne, hogy a srácok tartják a szavukat, mert bár nagyon jó mindenfelé kalandozni, csak a rajongói elvárások miatt kár visszafogni a megújulást – főleg egy ennyire tehetséges stúdió esetében. És hogy megéri-e megvenni a The Lost Legacyt? A rajongóknak mindenképp – főleg mert esélyes, hogy egy ideig nem lesz részük újabb kincsvadászatban.
