Vannak olyan játékok, melyeken nem fog az idő. Ilyen az X-COM: Enemy
Unknown is, a brit Gollop-testvérpár 1993-as mesterműve, melyet azóta
sem sikerült senkinek felülmúlnia. A cseh Altar közel öt éve azon
mesterkedik, hogy feltámassza a nagy klasszikust – többé-kevésbé
sikerrel.
Mars innen!
Az Afterlight az Aftermath és Aftershock közvetlen folytatása. Az emberiség elvesztette az idegenek elleni harcot – és a Földet. Ám szerencsénkre a reticulaiak úri módon megengedik nekünk, hogy összecuccoljunk, és letelepedjünk a Marson, így aztán maroknyi telepes megkezdi a vörös bolygó belakását. Az alapállás rögtön új szituációba helyez: a bázisunk alapvető funkciókkal bír csak, a készleteink limitáltak, a technológia kezdetleges, a környezet felderítetlen. Ráadásul úgy tűnik, a marslakókról szóló mendemondák igazak, harci robotok támadnak a kutatókra, nyomukban pedig még rettentőbb csúfságok rombolnak elő. A „mi” idegeneink szerencsére támogatásukról biztosítanak bennünket (nekik is van itt bázisuk), így az a fura helyzet áll elő, hogy csapatunkba immár pici szürke lényeket is befogadhatunk, sőt ha sikerül begyűjteni pár marsi droidot, az ő tanulmányozásuk után már gépi segéderőnk is lesz.
Hova kapjak?
Aki még soha nem játszott UFO-játékkal, az oktatópálya után valószínűleg elsírja magát – a játék hihetetlenül összetett, egyszerre száz dologra kell figyelni, miközben adatbázisok tucatjain rágod át magad, és tanácsadóid félpercenként zaklatnak. Először mindössze 20 embered van, őket kell szétosztani okosan. Kellenek kutatók, akik az új technológiákat kifejlesztik, technológusok, akik legyártják a felszereléseket, ráadásul mindkét bandát terepre is ki kell vezényelni, geodéziai szondák telepítésére, bányák létesítésére. No és persze kellenek katonák. Sok koma több funkcióra is alkalmas, ami megkönnyíti a csoportosítást, de így is állandóan pakolgatnod kell, ha mindent flottul akarsz elvégezni (aztán a személyzet összes tagját tovább lehet képezni speciális szakterületekre, ami meggyorsítja és megkönnyíti a dolgodat).
A játék kezdetén épp annyi felszerelésed van, amiből ki tudsz állítani egy hét fős harci alakulatot. Ezek után mindent magadnak kell legyártanod, amihez még tervrajzaid sincsenek. Először a tudósoknak ki kell kutatniuk a fegyvertechnológiákat, ezután lehet összekalapálni az arzenált, beleértve a lőszereket is. Csak akkor teheted ezt meg, ha van elég nyersanyagod (persze, hogy üres raktárakkal nyitsz), ezért gyarmatosítanod kell a bolygót, bányákat nyitva. Mindezt megfűszerezi, hogy az ellenség első támadása a vízvezetékek ellen irányul, így rögtön kapsz egy időre szóló feladatot: három napod van, hogy rendezd a szitut, viszont még annyi üzemanyagod sincs, amennyivel elrepülhetnél oda... Én hatszor kezdtem elölről a játékot, mire sikerült kialakítanom a helyes sorrendet, és organizálni az egész hóbelevancot.
Az alapfelütés további szépsége, hogy egy vad bolygó felszínén tevékenykedsz, tehát szkafanderben kell embereidet kivezényelni. A küldetést jelző piros fogaskerékre kattintva leolvashatod, hogy nappal, illetve éjszaka mennyire veszélyes a környezet; az alaphacuka 3-as szintig jó, így ha a pálya 4-es fokozatú, a katonák folyamatosan veszítenek életerejükből – ezért aztán a rengeteg kutatás mellett a minél jobb védőruha és a Mars terraformálása is kiemelt prioritást kell, hogy élvezzen.
Amint beindul a szekér, jön az újabb csavar: a reticulaiak csak limitált mértékben osztották meg velünk az információkat, ráadásul az ő déli telepeik tartalmazzák a legértékesebb ásványokat. Döntened kell: békét kötsz velük, lassan építgetve saját életteredet, vagy lerohanod őket, és immár két ellenség gondját veszed a nyakadba – plusz bejelentkeznek a földiek is két frakció képviseletében, és rád zúdítanak egy szekérderék információt, hadd dolgozzanak a tudósaid...
A bádogkacsa visszalő
Az előzőekhez képest némileg megváltozott az RPG-s tápolás is. A harcosoknál öt attribútum van, melyhez 10 képesség tartozik, minden mindennel összefügg, ráadásul amint megépíted az edzőtermet, vagy tucatnyi újabb okosságot taníthatsz meg nekik (szkafanderben futás, guggolás, hasalás, nem beszélve a fegyverek kezeléséről és egyéb katonai technikákról). Érdemes a játék elején, egy papírlapon összeírni a karaktereket, és kiosztani rájuk a megfelelő szerepet – Diego Ramirez például alapban nehézfegyverzet cipelésére jó, így ő lehet a rakétavetős a csapatban. A legtapasztaltabb bakát kijelölheted vezetőnek, más kollégáját mesterlövésznek, a legerősebbet közelharcosnak, és így tovább. Fontos, hogy legyen az alakulatban technikus és tudós (akik rendelkeznek harci kiképzéssel is), előbbinél a szkafanderek helyi javítása, utóbbinál a harctéri gyógyítás tudományt kell megismerni, aztán kikutatni-legyártatni nekik a megfelelő felszerelést (ToolKit, MedKit).
Maga a harc nem nagy kunszt – persze igényel némi taktikát –, az óvatos előrenyomulás és a kellően magas Scouting képesség alapvetés, no meg az említett „földközeli” helyzetekben lövöldözés is ajánlott. Az ellenség amúgy nem sok értelemmel bír, a vásári céllövölde bádogkacsáira hajaz, persze az elején, amikor ők már látnak téged, te pedig őket még nem, okoznak kellemetlen perceket (főleg, hogy általában csapatban támadnak).
Az alulképzett operatőr
A játék külalakja mérföldekkel jobb, mint elődjéé, átláthatóbb a kezelőfelület, szemre is tetszetősebb, bár a gombok-feliratok nagy része olyan pici, hogy néha az orrom a monitoron koppant, mire megtanultam, mi hol van. A 3D-s terep kissé rajzfilmszerű, színes-szagos, leginkább az Evil Geniusra hasonlít. Két dolog van, ami megkeseríti az életünket. Az első az indokolatlanul hosszú töltögetés, a másik a kamerakezelés, ami elképesztően rossz és idegesítő. Ugyanaz az ál-3D van, mint eddig – ha van egy terep, ahol egy platformos csővezeték van, az odafent zajló eseményeket csak akkor láthatod, ha megnyomod a szintléptető gombot, ami lehet, hogy taktikus, de nem praktikus. A kamera össze-vissza rohangál, ritkán találja el, mit kéne mutatnia. Van – használhatatlan – belső nézet is, plusz szabad mód, utóbbit érdemes használni, ha nem bánod, hogy magadnak kell átvenni az operatőr szerepét, de inkább ez, mint az automatikus téboly.
Ufóirat
Mielőtt plágiummal vádolna bárki is: szántszándékkal választottam Hancu Aftershock tesztjének záró belcímét ide, ugyanis akár megismételhetném az ő értékelését is. Javult a játék az előző verzió óta, elsősorban grafikájában, de ugyanúgy botrányos a kamerakezelés, a betöltés, ugyanúgy hol nehezek, hol könnyűek a küldetések, a pályák egyformák, a játéktervezésben ugyanazok a hibák vannak... hihetetlen! Az elmúlt bő egy évben csak a designerek és grafikusok dolgoztak, a programozók tán a Marson töltötték szabadságukat. A klasszikus X-COM játékmenet viszont működik még mindig, ez rugdossa előre ezt a játékot is. Hogy meddig – ez az igazán fogós és ravasz kérdés, amin cseh barátainknak is el kell lassan gondolkodniuk...
Mars innen!
Az Afterlight az Aftermath és Aftershock közvetlen folytatása. Az emberiség elvesztette az idegenek elleni harcot – és a Földet. Ám szerencsénkre a reticulaiak úri módon megengedik nekünk, hogy összecuccoljunk, és letelepedjünk a Marson, így aztán maroknyi telepes megkezdi a vörös bolygó belakását. Az alapállás rögtön új szituációba helyez: a bázisunk alapvető funkciókkal bír csak, a készleteink limitáltak, a technológia kezdetleges, a környezet felderítetlen. Ráadásul úgy tűnik, a marslakókról szóló mendemondák igazak, harci robotok támadnak a kutatókra, nyomukban pedig még rettentőbb csúfságok rombolnak elő. A „mi” idegeneink szerencsére támogatásukról biztosítanak bennünket (nekik is van itt bázisuk), így az a fura helyzet áll elő, hogy csapatunkba immár pici szürke lényeket is befogadhatunk, sőt ha sikerül begyűjteni pár marsi droidot, az ő tanulmányozásuk után már gépi segéderőnk is lesz.
Hova kapjak?
Aki még soha nem játszott UFO-játékkal, az oktatópálya után valószínűleg elsírja magát – a játék hihetetlenül összetett, egyszerre száz dologra kell figyelni, miközben adatbázisok tucatjain rágod át magad, és tanácsadóid félpercenként zaklatnak. Először mindössze 20 embered van, őket kell szétosztani okosan. Kellenek kutatók, akik az új technológiákat kifejlesztik, technológusok, akik legyártják a felszereléseket, ráadásul mindkét bandát terepre is ki kell vezényelni, geodéziai szondák telepítésére, bányák létesítésére. No és persze kellenek katonák. Sok koma több funkcióra is alkalmas, ami megkönnyíti a csoportosítást, de így is állandóan pakolgatnod kell, ha mindent flottul akarsz elvégezni (aztán a személyzet összes tagját tovább lehet képezni speciális szakterületekre, ami meggyorsítja és megkönnyíti a dolgodat).
A játék kezdetén épp annyi felszerelésed van, amiből ki tudsz állítani egy hét fős harci alakulatot. Ezek után mindent magadnak kell legyártanod, amihez még tervrajzaid sincsenek. Először a tudósoknak ki kell kutatniuk a fegyvertechnológiákat, ezután lehet összekalapálni az arzenált, beleértve a lőszereket is. Csak akkor teheted ezt meg, ha van elég nyersanyagod (persze, hogy üres raktárakkal nyitsz), ezért gyarmatosítanod kell a bolygót, bányákat nyitva. Mindezt megfűszerezi, hogy az ellenség első támadása a vízvezetékek ellen irányul, így rögtön kapsz egy időre szóló feladatot: három napod van, hogy rendezd a szitut, viszont még annyi üzemanyagod sincs, amennyivel elrepülhetnél oda... Én hatszor kezdtem elölről a játékot, mire sikerült kialakítanom a helyes sorrendet, és organizálni az egész hóbelevancot.
Az alapfelütés további szépsége, hogy egy vad bolygó felszínén tevékenykedsz, tehát szkafanderben kell embereidet kivezényelni. A küldetést jelző piros fogaskerékre kattintva leolvashatod, hogy nappal, illetve éjszaka mennyire veszélyes a környezet; az alaphacuka 3-as szintig jó, így ha a pálya 4-es fokozatú, a katonák folyamatosan veszítenek életerejükből – ezért aztán a rengeteg kutatás mellett a minél jobb védőruha és a Mars terraformálása is kiemelt prioritást kell, hogy élvezzen.
Amint beindul a szekér, jön az újabb csavar: a reticulaiak csak limitált mértékben osztották meg velünk az információkat, ráadásul az ő déli telepeik tartalmazzák a legértékesebb ásványokat. Döntened kell: békét kötsz velük, lassan építgetve saját életteredet, vagy lerohanod őket, és immár két ellenség gondját veszed a nyakadba – plusz bejelentkeznek a földiek is két frakció képviseletében, és rád zúdítanak egy szekérderék információt, hadd dolgozzanak a tudósaid...
A bádogkacsa visszalő
Az előzőekhez képest némileg megváltozott az RPG-s tápolás is. A harcosoknál öt attribútum van, melyhez 10 képesség tartozik, minden mindennel összefügg, ráadásul amint megépíted az edzőtermet, vagy tucatnyi újabb okosságot taníthatsz meg nekik (szkafanderben futás, guggolás, hasalás, nem beszélve a fegyverek kezeléséről és egyéb katonai technikákról). Érdemes a játék elején, egy papírlapon összeírni a karaktereket, és kiosztani rájuk a megfelelő szerepet – Diego Ramirez például alapban nehézfegyverzet cipelésére jó, így ő lehet a rakétavetős a csapatban. A legtapasztaltabb bakát kijelölheted vezetőnek, más kollégáját mesterlövésznek, a legerősebbet közelharcosnak, és így tovább. Fontos, hogy legyen az alakulatban technikus és tudós (akik rendelkeznek harci kiképzéssel is), előbbinél a szkafanderek helyi javítása, utóbbinál a harctéri gyógyítás tudományt kell megismerni, aztán kikutatni-legyártatni nekik a megfelelő felszerelést (ToolKit, MedKit).
Maga a harc nem nagy kunszt – persze igényel némi taktikát –, az óvatos előrenyomulás és a kellően magas Scouting képesség alapvetés, no meg az említett „földközeli” helyzetekben lövöldözés is ajánlott. Az ellenség amúgy nem sok értelemmel bír, a vásári céllövölde bádogkacsáira hajaz, persze az elején, amikor ők már látnak téged, te pedig őket még nem, okoznak kellemetlen perceket (főleg, hogy általában csapatban támadnak).
Az alulképzett operatőr
A játék külalakja mérföldekkel jobb, mint elődjéé, átláthatóbb a kezelőfelület, szemre is tetszetősebb, bár a gombok-feliratok nagy része olyan pici, hogy néha az orrom a monitoron koppant, mire megtanultam, mi hol van. A 3D-s terep kissé rajzfilmszerű, színes-szagos, leginkább az Evil Geniusra hasonlít. Két dolog van, ami megkeseríti az életünket. Az első az indokolatlanul hosszú töltögetés, a másik a kamerakezelés, ami elképesztően rossz és idegesítő. Ugyanaz az ál-3D van, mint eddig – ha van egy terep, ahol egy platformos csővezeték van, az odafent zajló eseményeket csak akkor láthatod, ha megnyomod a szintléptető gombot, ami lehet, hogy taktikus, de nem praktikus. A kamera össze-vissza rohangál, ritkán találja el, mit kéne mutatnia. Van – használhatatlan – belső nézet is, plusz szabad mód, utóbbit érdemes használni, ha nem bánod, hogy magadnak kell átvenni az operatőr szerepét, de inkább ez, mint az automatikus téboly.
Ufóirat
Mielőtt plágiummal vádolna bárki is: szántszándékkal választottam Hancu Aftershock tesztjének záró belcímét ide, ugyanis akár megismételhetném az ő értékelését is. Javult a játék az előző verzió óta, elsősorban grafikájában, de ugyanúgy botrányos a kamerakezelés, a betöltés, ugyanúgy hol nehezek, hol könnyűek a küldetések, a pályák egyformák, a játéktervezésben ugyanazok a hibák vannak... hihetetlen! Az elmúlt bő egy évben csak a designerek és grafikusok dolgoztak, a programozók tán a Marson töltötték szabadságukat. A klasszikus X-COM játékmenet viszont működik még mindig, ez rugdossa előre ezt a játékot is. Hogy meddig – ez az igazán fogós és ravasz kérdés, amin cseh barátainknak is el kell lassan gondolkodniuk...
