Mivel biznisz-szimulátorokkal szerzett keserű tapasztalataim megkeményítették a szívemet, nem sok jóra számítva kezdtem bele saját flottám irányításába. Ez a vallomás fontos része az élménynek, hiszen egy vérbeli rajongót, aki már a TransOcean első részének dobozával alszik, és teherhajókkal játszik a kádban, könnyű lenyűgözni. Már csak a puszta ténnyel, hogy mennyit fejlődött a játék két év alatt: a grafika például fényévekkel szebb (de tényleg, egy Atari és az Xbox One közti különbségben gondolkozz!). A játékmechanikát érintő különbségeket meg taglalni fogom persze, de a lényeg, hogy a német Deck 13 fejlesztőstúdió kitett magáért. (Onnan tudom, hogy németek, hogy a cikk készítésének idején még nem minden szöveget sikerült lefordítani angolra.)
Az előző rész tartalmából
Tycoon-játékhoz képest meglepően kidolgozott háttérsztorit kapunk, ami a kampányok alatt egyébként próbál erős motivációt teremteni a legjobb teljesítmény eléréséhez, mégpedig a riválisok bemutatása által. A játék címében is sugallt ellenfelek kábé random nevű üzletemberek, akiknek hozzánk hasonlóan tengeri szállítmányozó cégük van, és engem speciel olyan rettenetesen nem tudtak érdekelni a játék közben... De gondolom, aki elvetemült módon kompetitív, az szívesen látja majd a rivális Clark Masterson avatarját a kikötői kocsmában zokogni, amiért nem ő vezeti a régió gyűjtőkonténer-toplistáját. No de a lényeg, hogy a sztori szerint céged az előző játékban minden szempontból tönkrement (ez elég realista), te pedig Anchorage-ba vonultál kutyaszán sofőrködni. Hirtelen azonban felbukkan régi üzlettársad lánya, aki megvett egy kiszuperált szállítóhajót, és rád hárítja a régi hírnév újraépítésének feladatát. Egyetlen hajóval kezdesz tehát, amit a későbbiekben remélhetőleg flottává hizlalsz.
A biznisz kellőképp komplex már az elejétől, hajód kapacitásának megfelelően vállalhatsz be szerződéseket a kontinens kikötőiben. Mivel az utazási idő, az üzemanyag-felhasználás, a szerződés teljesítésének határideje mind fontos tényező, a vonatkozó képernyők eléggé összetett infókkal halmoznak el. Az aláírt papírok itt komoly súllyal bírnak, vagyis ha véletlen elbukod egy szerződés teljesítését, azzal büntetés címén kemény pénzeket dobsz ki a kabinablakon, s ez meghatározhatja kampányod sikerét vagy bukását. A késés nem mindig lesz a te hibád, néha a kikötői munkások sztrájkolnak, esetleg a régió egyéb problémái akadályoznak, s mindez teljesen kiszámíthatatlan.
Steamen ment a rinyálás, hogy nem lehet megállítani a játékot. Személy szerint ezt érdekes iránynak tartom – bár néha jól jönne a gondolkodási idő. Jelentős realizmust és nehézséget ad a játékhoz a tény, hogy akár a való életben, azonnal kell reagálnod a helyzetekre és kapni a lehetőségek után. Másrészt a hat darab kampány érezhetően a multiplayer rivalizálásokra készít fel, ahol tök érthető módon nem opció egy pause-gomb bevezetése. Igen, a nehézség egy hangyányival a kellemes fölé van belőve, de ettől csak édesebb lesz a győzelem. Az üzleti élet nem játék – még akkor sem, ha az.
A fuvarozás kalózai
Kampány-módban hat pályán hódíthatjuk meg a tengert, az első tulajdonképpen tutorial, a többi pedig határozottan úgy érződik, mint egy tréning a harsonaszó közepette beharangozott multiplayer és sandbox játékmódokra. Ugyanis a TransOcean sokat ajnározott újítása az, hogy hús-vér riválisokkal szemben próbálhatjuk ki magunkat. Egy meccsben egyszerre hét élő ember vehet részt, és a győzelmi pontok gyűjtése abszolút random feladatok által történik – vagyis egyszer a legtöbb megbízást teljesítve nyerhetsz, máskor a legtöbb profitra kell ráfeküdnöd, esetleg egy konkrét hajótípusból álló flotta felépítése lesz a nyerő. A kritériumokat sosem tudni előre. Ez biztosítja azt, hogy minden szempontból profivá kelljen képezni magad a szállítmányozás tudományában, és változatos stratégiákat kidolgozva vezesd cégeidet a győzelem felé. Bevallom, a játék megjelenése előtti időszakban még (viszonylag érthető módon) nem sok igazi emberrel sikerült találkozni multiplayer-módban, de roppant ígéretes minden, amit a stúdió megálmodott ezen a téren.
Közben a hat offline pálya azáltal biztosítja az újrajátszási potenciált, hogy minden kampányban három medált kaphatsz meg, egyre nehezebb célok teljesítésével. A fokozatosság jól működik, eleinte csak egy hajót kell irányítgatni, később egy változatos flotta tankolása, javítása és észben tartása a feladat. A mikromenedzselés hamar kaotikussá válik: változatos rakodótér méretek, aktuális üzemanyagárak, fejlesztésekre váró kikötők, új rivális cégek nehezítik a mindennapokat. Egyetlen rossz helyre kattintás megfelezheti a vagyonodat, az óra pedig ketyeg, s az üzlet sosem alszik. A kemény agymunkát néha megszakítja némi manuális kihívás: sztrájk esetén hajóidat saját magadnak kell dokkolnod, vagyis megpróbálhatsz elvezetni egy bazi nagy, lomha és kevéssé reszponzív óceánjárót a keskeny kikötői fordulókban. Első próbálkozásod alkalmával ez tuti módja annak, hogy ripityára törd a hajótestet a móló szélén, és végre megkeresd a Karbantartás gombot (segítek, a Tankolás mellett van, és rettentő drága lesz).
Minden jó, hajó a vége
Ahhoz képest, hogy önmagát komolyan vevő szimulátor, az egész játéknak megvan a maga sármja. A grafika bájos, mégis illik a témához, bár az interaktív felületek nem mindenhol sikerültek felhasználóbarátra. A kikötők kialakítása változatos és karakteres, szinte tényleg megszereted az egyes helyszíneket, s többek lesznek, mint pontok a térképen. Még a zene sem mászik bele a füledbe idegesítően vagy vonja el a figyelmed. Összességében tehát semmi szégyellni valót nem láttam a TransOcean második részében.
Viszont úgy gondolom, a tycoon-rajongó keménymag kifogásolja majd, hogy a játék kevésbé fókuszál kizárólag az üzleti döntésekre, mint elődje – az erős sztorival és casual felhasználók számára hozzáférhetőbb kivitelezéssel próbál szélesebb játékosréteget megszólítani. De nekem pont emiatt tetszik, jobban szórakoztat. A lehetőségek szerencsére parttalanok, akár a nyílt tenger, így majdnem mindenki megtalálhatja számításait valamelyik kikötőben.
