Noha az utóbbi években a Transformers óriásrobotjai már az átlagos otthonokba is beköltöztek Michael Bay filmsorozatának hála, a nagyköltségvetésű akciómozik korábban nem voltak jellemzői az Autobotok és Álcák háborújának. A nagy robbanások, szexi csajok, családi mozikra jellemző korhatár-besorolás elérését megcélzó poénáradatok új mozzanatai a franchise-nak, ami ma már rendszeresen visszatér a videojátékos világba is. Jobb (War for… és Fall of Cybertron), rosszabb (The Game, Revenge of the Fallen, Rise of the Dark Spark) feldolgozások láttak napvilágot az Activision égisze alatt, amiben leginkább a High Moon Studios tevékenykedett közre – emiatt is vált meglepővé az idei E3 előtti szivárogtatás, mely egy már készülő PlatinumGames-es adaptációról rántotta le a leplet. A lényeg pedig most jön: a MadWorld, Bayonetta, Vanquish és Metal Gear Rising címekkel híressé váló csapat ezúttal nem a popcorn vászonszökevényeket vette alapul, hanem az 1984-ben debütált rajzfilmes sorozatot, ami nagy eséllyel sokunk kedvencévé vált az évek, évtizedek során.
Az első generáció
Nagyon nem is lehet szavakkal jellemezni, leírva felvezetni azt az élményt, ami akkor éri az embert (akit egy kicsit is vonz ez az univerzum), mikor felpörög és elindul a játék. A teljesen rajzfilmes, képregényes stílus egy az egyben hozza azt az élményt, amit a televíziós széria nyújtott a kis füzetekkel együtt (hála az égnek hazánkban is megjelent jó néhány, sőt maga Pókember is vendégeskedett a robotoknál) – de annyira, hogy még a szinkronhangokat is sikerült megszerezni a cél érdekében. Optimusz fővezérnek Peter Cullen, Megatronnak (és Soundwave-nek) Frank Welker, Űrdongónak Dan Gilvezan biztosította a jól ismert orgánumot, ami a látvánnyal társulva hamisíthatatlan Transformers-érzetet ad a Devastation során.
De beszéljünk kicsit a tipikus, ezzel együtt szerethető sztoriról is, melyben ezúttal is Megatronnal gyűlik meg az Autobotok baja. Miközben az otthonukat is jelentő megapolisz ostrom alá kerül, Optimuszék (mint mindig) sokkal nagyobb veszéllyel néznek szembe, mint azt elsőre gondolnánk. A terraformálást megcélzó hadművelet egy kibertroni gépezet segítségével kezdődik meg, ami az emberiség pusztulását okozhatja, de a fővezér és csapata természetesen ezt nem hagyja annyiban, hőseink mindent megtesznek azért, hogy a megalomániás Álcák elbukjanak küldetésükben.
A végtelenbe és tovább
Ha a PlatinumGames korábbi alkotásaiból indulunk ki, akkor mindez (mármint a keret, amelyben az akció történik) nem is számít. Sőt a stúdiót ismerve még azzal sem kellene foglalkoznunk, hogy ez most egy G1 Transformers-adaptáció… hogy miért? Mert úgyis az élvezetes és látványos küzdelmeken van a hangsúly, arra összpontosítottak a fejlesztők. Részben pedig ez most is igaz, elvégre noha a program egyik leghangulatosabb elemét nyújtja a feldolgozott téma és annak videojátékba importálása, a több kombós, védekezéses, távolsági fegyveres és extrákkal teletűzdelt szisztematika már önmagában elviszi a hátán a Devastationt.
Összesen öt karaktert választhatunk magunknak (plusz három skint), melyek között van pár fejezet után megnyitható is, rájuk pedig nagyjából hasonló mozdulatok jellemzőek. Van erősebb és gyengébb támadás a kézifegyverekkel (kardok, kalapácsok vagy akár az öklünk), szimpla és dupla lőfegyver mindenféle változatban (pisztolytól a sniper puskáig), át tudunk alakulni (persze mindenki a megszokott formájába, így autóval, kamionnal vagy akár őslénnyel is végigzúzhatunk a pályákon), továbbá két extra támadás is elérhetővé válik a feltöltődés során, miközben a teljes sebességből átalakulásos odacsapás is plusz sebzést biztosít. Mindeközben a megfelelő időben elmozdulás lelassítja az időt, egyfajta egyszerűsített Bayonetta-érzetet keltve a kékes árnyalatú harcok alatt.
A nem annyira durván összetett, ám lényegében tökéletes és változatos (stílusunk, fegyverzetünk egyaránt hatással van az eredményre: Optimusszal máshogy mozgunk egy nagy kalapács és egy duplakard társaságában, ahogyan Mogorva is eltérő mozgáskombinációkra képes, ráadásul vele például tűzcsóvát is fújhatunk) harcrendszer hét fejezeten át szórakoztat minket. A kezdeti városi környezetből egy űrhajóra is eljuthatunk, hatalmas hídon harcolhatunk, de még az űrben is kőkemény küzdelmekben lehet részünk. Bár az első, felvezető misszió a leghosszabb (közepes fokozaton másfél órámba került a teljesítése), az pedig végig az utcákon zajlik, hála az égnek több van a programban, mint azt olvasni lehet, elvégre nem egyetlen területen nyomjuk le a teljes kampányt, még ha komolyabb városnézésre, világjárásra nem is kerül sor.
More than meets the eye…
Mindezeken felül sajátos és elsőre kicsit kaotikus fejlesztési módokkal is találkozhatunk. Azt nagyon fontos megjegyezni, hogy a pályákon hol jobban, hol kevésbé elrejtett ládákat, azokban lévő extra fegyverzetet találhatunk, ezek pedig mind egyedi statisztikákkal bírnak a normál és ritka kategóriákon belül. Ez azért is lényeges, mert míg karaktereink a harcoktól automatikusan fejlődnek (amibe nincs is beleszólásunk), addig gyilkoló eszközeinket beolvasztással, avagy a szintetizálással tehetjük egyre erősebbé, pluszban pedig egy-egy ponton sajátos képességeket is rendelhetünk melléjük. Okosan költve pénzünket és jól bánva a beolvasztásokkal brutális kombinációkat hozhatunk össze, amik kellenek is az egyre keményebb, sokszor több főellenfeles harcokhoz. Nem utolsó sorban a Tech részlegnél egy bioshockos minijáték során különböző chipeket gyárthatunk le, amik szintén ellenállásunkat, támadási erőnket és más képességeinket pótolják / erősítik.
Alakváltás és indulás
A három-négy órás végigjátszás nagyon nagy túlzás, aminek nem szabad hinni. Persze össze lehet azt is hozni, ha legkönnyebb fokozaton, csak és kizárólag a küldetésekkel foglalkozunk, sem challenge-eket, sem titkos helyeket nem keresünk, csak végigrohanunk a fejezeteken, de ezzel elveszítjük a felfedezés élményét, a program élvezetét. Ha mindennek utánanézünk, legalább közepes nehézségi szinten feszülünk neki az Álcáknak, bőven öt-hat óra felett teljesíthetünk, ami ráadásul fantasztikus pillanatokat hoz majd a G1 megvalósítással, ami méltó a klasszikus szériához. Emellé ott van a sok kihívás, a többi karakter tartós használata, a megnyitható artworkök és feljegyzések hada, illetve ha újrakezdjük a sztorit a következő nehézségi szinten, a korábbiaknál is jobb cuccokat szerezhetünk, miközben a kihívás is nő.
Hogy kevés volt-e az idő vagy a pénz a fejlesztésre? Ha a statikus, kihalt helyszíneket nézzük (amik egyébként is jellemzőek a fejlesztőkre, ráadásul itt úgy kezdődik a sztori, hogy az embereket evakuálták, avagy hiába is keresünk lakosokat), vagy a viszonylag rövid játékidőt (ami szintén nem újdonság, hiszen mondjuk a Vanquish sem volt hosszabb), akkor talán ezt is mondhatjuk, erre vonatkozik a végső eredmény is. Ám ha az élményt vesszük figyelembe, illetve ha a G1 rajongói vagyunk (márpedig elvileg nekik szól a Devastation), akkor 5-10 százalékot nyugodtan hozzácsaphatunk a jelzett értékhez, hiszen talán a legjobb és legautentikusabb Transformers-feldolgozás készült el, rajongóktól a rajongóknak. Ezt már csak azért is fontosnak tartom kiemelni, mert 37 éves fejjel olyan örömmel vertem el az Álcákat, hallgattam a párbeszédeket (és a klasszikus hangokat), néztem a jól ismert arcokat és mozgásokat (mondjuk Fülelő magnókazettás megoldását), mint tizenévesen, akkor még képregényes vagy rajzfilmes formában. Újra gyerek lehettem, és nagyon élveztem azt, ami a PlatinumGames számlájára írható, így tehát nyugodtan állíthatom, hogy a japán stúdiónál jobb választás nem is lehetett volna erre a feladatra, amit majdhogynem kiválóan teljesítettek. A befejezés alapján pedig jöhet a folytatás, ami remélhetőleg javítja a hibákat és hiányosságokat, így 90-100 százalék közé lőve be a végeredményt.
