A Nadeo Trackmania-sorozata tipikusan olyan, amely csak egy-két területen brillírozik, ott azonban annyira, hogy az ember hajlamos szemet hunyni minden hiányossága felett. A nyolc éves széria tagjai ugyanis eltérő csomagolásban bár, de mindig ugyanazt kínálták: gyors és intenzív time-trial futamokat egy rakásnyi, trükkös ugratókkal és egyéb vérnyomásemelő kellékekkel tarkított pályán, melyek száma a beépített pályaszerkesztőnek köszönhetően az elmúlt években csak nőtt, mint a benzinár. Egyszerű, de kifizetődő párosítás volt ez, a játék így mind a gyors, árkád futamok híveit, mind a kreatív, épületgépészi vénával ellátott autóbolondokat megszólította. Nos, mindez a Canyonra is áll, annak ellenére, hogy elődeihez képest gyalázatosan kevés tartalommal érkezik.
A második etap így igazából csak két újítást tartalmaz: egy feljavított, remekül skálázható, szemnek kellemes grafikus motort egy új kanyonos helyszínnel, és egy csupán esztétikai szerepű törésmodellel, valamint a ManiaPlanetet, a Nadeo közösségi kliensét: itt érhető el az online toplista, a részletes statisztikák, valamint innen húzhatjuk le a patcheket, kiegészítőket, és az egyéni tartalmakat is (pályák, autóskinek, stb). A Canyont csak a ManiaPlanetből indíthatjuk, épp ezért frusztráló, hogy a menürendszere kissé bonyolult, a dokumentáció pedig szánalmasan gyenge, alapos kutatómunkát igényelt még az is, hogy megtudjam mennyi in-game valutával rendelkezem, és mire költhetem azt el (a teljesített futamok után szerzett léből egyébként új pályákat, autóskineket, és más játékosok visszajátszásait kaphatjuk le).
Amennyire kiforratlan azonban a kliens, annyira ütős maga a játék, mind szóló- mind többjátékos módban. Előbbi esetben 65 versenypályán kell aranyérmes időt hoznunk, ha pedig ez sikerült, ötpercenként megpróbálhatjuk a fejlesztők idejét is megdönteni, amit utána a neten is megoszthatunk kaján vigyorral. Az irányítás kitűnő, a nehézségi szint jól belőtt, az arénák fokozatosan válnak egyre szadistábbá, gyakorlásra tehát ideális – a játék fő ereje ugyanis a multiban rejlik.
Kreativitásban pedig ott sincs hiány, a Nadeo ugyanis szinte mindent kipréselt a time trial témából, amit lehetett. A versenynaptár fő eseménye a szerverek zömén futó Time Attack: ennek során minden játékosnak egy adott idő (pl. 5 perc) vagy fix számú próbálkozás áll rendelkezésére, hogy az átlag 20-40 másodperc alatt lenyomható pályákon a legjobb időt hozza. Leírva ez nem hangzik érdekesnek, miután azonban (az ütközések/leszorítások hiányában) egyszerre akár 200 fő is egymásnak eshet egy pályán, jó szerveren ez fantasztikusan kaotikus adrenalinfröccsöt jelent, ahol minden századmásodperc számít. Egyszerűen hatalmas poén látni, ahogy a konkurenciát épp lehagyva remek ívben beveszünk egy trükkös kanyart, simán földet érünk egy ugratás után miközben mindenki más össze-vissza borul, vagy épp a tapasztalatlan sereghajtók hibája esetén az utánuk koslató 10-20 fős csorda tagjai is falnak csapódnak, és kirepülnek a pályáról (aztán egy Enterrel respawnolnak). Természetesen a nyugisabb versenyek és a lassabb nettel rendelkezők is megtalálják számításukat, a Time Attack ugyanis körökre osztott hot-seat, illetve (akár négy fős!) osztott képernyős móddal is elérhető, de emellett lehetőségünk van más játékosok letöltött visszajátszásait is „kihívni”, és lenyomni ghost carjukat.
A játék tehát igyekszik a létező legnagyobb rétegnek megfelelni, nem is sikertelenül, mint azonban írtam fentebb, örömöm nem felhőtlen, a Canyon jelen állapotában ugyanis pofátlanul szegényes: a régebbi részek játékmódjai (az ügyességi Platform, és a fokozatosan nehezedő MI-vel szerelt Crazy) egy az egyben eltűntek, csupán egyetlen autómodell áll rendelkezésünkre, az egyszerűsített nézettel is kiegészített pályaszerkesztővel pedig csupán az alcímben emlegetett kanyonban állhatunk neki saját Hungaroringünk leaszfaltozásának. Kiegészítőkből bizonyára nem lesz hiány (már készülőben is van a Valley alcímű expanzió), az azonban bizonyos, hogy a szűkös alaptartalom és a barátságtalan dokumentáció nem fogja kibővíteni a játék törzsközönségét – aki azonban eddig is meg volt elégedve a Trackmaniával, nyugodtan beszerezheti az új etapot is, nem fog csalódni benne.
Verseny az idővel
A második etap így igazából csak két újítást tartalmaz: egy feljavított, remekül skálázható, szemnek kellemes grafikus motort egy új kanyonos helyszínnel, és egy csupán esztétikai szerepű törésmodellel, valamint a ManiaPlanetet, a Nadeo közösségi kliensét: itt érhető el az online toplista, a részletes statisztikák, valamint innen húzhatjuk le a patcheket, kiegészítőket, és az egyéni tartalmakat is (pályák, autóskinek, stb). A Canyont csak a ManiaPlanetből indíthatjuk, épp ezért frusztráló, hogy a menürendszere kissé bonyolult, a dokumentáció pedig szánalmasan gyenge, alapos kutatómunkát igényelt még az is, hogy megtudjam mennyi in-game valutával rendelkezem, és mire költhetem azt el (a teljesített futamok után szerzett léből egyébként új pályákat, autóskineket, és más játékosok visszajátszásait kaphatjuk le).
Amennyire kiforratlan azonban a kliens, annyira ütős maga a játék, mind szóló- mind többjátékos módban. Előbbi esetben 65 versenypályán kell aranyérmes időt hoznunk, ha pedig ez sikerült, ötpercenként megpróbálhatjuk a fejlesztők idejét is megdönteni, amit utána a neten is megoszthatunk kaján vigyorral. Az irányítás kitűnő, a nehézségi szint jól belőtt, az arénák fokozatosan válnak egyre szadistábbá, gyakorlásra tehát ideális – a játék fő ereje ugyanis a multiban rejlik.
Kreativitásban pedig ott sincs hiány, a Nadeo ugyanis szinte mindent kipréselt a time trial témából, amit lehetett. A versenynaptár fő eseménye a szerverek zömén futó Time Attack: ennek során minden játékosnak egy adott idő (pl. 5 perc) vagy fix számú próbálkozás áll rendelkezésére, hogy az átlag 20-40 másodperc alatt lenyomható pályákon a legjobb időt hozza. Leírva ez nem hangzik érdekesnek, miután azonban (az ütközések/leszorítások hiányában) egyszerre akár 200 fő is egymásnak eshet egy pályán, jó szerveren ez fantasztikusan kaotikus adrenalinfröccsöt jelent, ahol minden századmásodperc számít. Egyszerűen hatalmas poén látni, ahogy a konkurenciát épp lehagyva remek ívben beveszünk egy trükkös kanyart, simán földet érünk egy ugratás után miközben mindenki más össze-vissza borul, vagy épp a tapasztalatlan sereghajtók hibája esetén az utánuk koslató 10-20 fős csorda tagjai is falnak csapódnak, és kirepülnek a pályáról (aztán egy Enterrel respawnolnak). Természetesen a nyugisabb versenyek és a lassabb nettel rendelkezők is megtalálják számításukat, a Time Attack ugyanis körökre osztott hot-seat, illetve (akár négy fős!) osztott képernyős móddal is elérhető, de emellett lehetőségünk van más játékosok letöltött visszajátszásait is „kihívni”, és lenyomni ghost carjukat.
Alulszponzorált futam
A játék tehát igyekszik a létező legnagyobb rétegnek megfelelni, nem is sikertelenül, mint azonban írtam fentebb, örömöm nem felhőtlen, a Canyon jelen állapotában ugyanis pofátlanul szegényes: a régebbi részek játékmódjai (az ügyességi Platform, és a fokozatosan nehezedő MI-vel szerelt Crazy) egy az egyben eltűntek, csupán egyetlen autómodell áll rendelkezésünkre, az egyszerűsített nézettel is kiegészített pályaszerkesztővel pedig csupán az alcímben emlegetett kanyonban állhatunk neki saját Hungaroringünk leaszfaltozásának. Kiegészítőkből bizonyára nem lesz hiány (már készülőben is van a Valley alcímű expanzió), az azonban bizonyos, hogy a szűkös alaptartalom és a barátságtalan dokumentáció nem fogja kibővíteni a játék törzsközönségét – aki azonban eddig is meg volt elégedve a Trackmaniával, nyugodtan beszerezheti az új etapot is, nem fog csalódni benne.
