A Total War: Attiláról sok szépet és jót el lehet mondani, de a sorozat családfáján ez sokkal inkább csak egy oldalhajtás volt, mintsem új irány – sőt ha szigorúan vesszük, tulajdonképpen a Rome II önálló expanzióját testesítette meg. Szó se róla, hálásak vagyunk az apokaliptikus hangulatba oltott népvándorló seregletért, különösen a hunokért, és persze senki sem hitte, hogy a lángoló Rómával ez a kaland is véget ér. A Creative Assembly ugyanis legalább két kövér fizetős tartalmat mindig összeüt minden címhez, esetünkben az első – The Last Roman – Belizárról, a legendás bizánci hadvezérről emlékezett meg (Flavius Belisarius 505-565). Az Age of Charlemagne pedig már egy későbbi eposz, a kora középkor és egy nagy király története...
Nagy Károlyt (francia és angol nyelvterületen Charlemagne) ma úgy ismerjük, mint a keresztény Európa megteremtőjét. Ő volt az első császár a Római Birodalom bukása után, ámbár ne szaladjunk ennyire előre! Kis Pipin halálával a frankok két királyt koronáztak, a kor szokása szerint a két fiú, Karlmann és Károly egyaránt részesült az örökségből, előbbié lett a nagyobb keleti országrész, utóbbi pedig a nyugati földek felett uralkodott. A teljes kép megértéséhez hozzátartozik, hogy a kereszténység és a pápaság védelme mellett elkötelezett frankok minden oldalról ellenségekkel voltak körülvéve, keleten a szászok, délen a lombardok, nyugaton pedig a mórok és baszkok mozgolódtak. És persze északon a dánokat se felejtsük ki! Az pedig már csak hab a tortán, hogy a mai Magyarország területén megtelepedő avarok is elkezdtek nyugat felé kacsintgatni. Károly gyakorlatilag végigháborúzta uralkodásának mind az ötven évét.
Gondolom, unjátok már a történelem leckét, úgyhogy fordítsuk le a Total War nyelvére a fentieket. Az Úr 768. esztendejében járunk, és a két évszázados ugrás miatt most egy teljesen új kampánytérkép fogad, amelynek a Kárpát-medencénél húzták meg a keleti határát – tehát nagyjából a fele a réginek. A játszható frakciók közül az első kiemelt természetesen Nagy Károly frankjai, a maradék pedig a problémás szomszédságból áll össze – azaz a lombardok, dánok, avarok, szászok, aztán a kordobai emirátus, valamint a keresztény Asztúria az Ibériai-félszigeten és Mercia az angol térfélről. Meglepő, de Karlmann nincs a meghívottak között, ahogy Bizánc távolmaradása is furcsa lehet a térképről. Nos, mindkét dolog magyarázata a múltban gyökeredzik: egyrészt Karlmann korai halálával inkább a megörökölt országrész és annak problémái (az utódlás nem volt sima ügy...) tűnt érdekesnek a stáb részéről, másrészt Bizáncot Károly nagy ívben elkerülte, ráadásul a The Last Roman azt a területet már alaposan körüljárta, úgyhogy nem is igazán hiányzik.
Régi erények, új kalandok
Az alapjáték után egyáltalán nem meglepő, hogy továbbra is gyönyörű a domborzat, és bizony simán előfordul, hogy Kaposváron esik, miközben mondjuk, pár tartománnyal odébb már verőfényes nyár tombol. A kampányfelület tulajdonképpen csak apróságokban változott, ebből az egyik a korhoz idomuló egységkártyák megjelenése. Aztán észrevehetjük azt is, hogy a kereszténység terjesztése valóban a Charlemagne egyik fő csapásiránya. Erről árulkodnak az új egyházi épületek: templomok, kolostorok, valamint hogy az ügynök trió talán legfontosabb tagja a pap lett. A térképen gyakorlatilag folyamatos vallásháború zajlik az új és a régi hit követői között, sámánok, imámok szítják a tüzet, és szinte minden birodalomnak meg kell küzdeni a belső démonaival, lázadó, szeparatista seregek képében. Persze ugyanezen birodalmakhoz tartozik egy-egy előre megírt eseménysor is, ami mondjuk, a frankok esetében azt jelenti, hogy a lombardok és a Szentszék vitájában mindenképp állást kell foglalnunk, és Karlmann halála után is lesznek elvarratlan szálak. Mindenesetre azt azért jegyezzük meg, hogy a Total War sosem jeleskedett a történetmesélésben (persze a történelem formálásában igen...), és bizony előfordul, hogy a sablon elcsúszik, továbbá a MI az utóbbi idők legkisebb térképén sem brillírozik. Konkrétan a hódító szándékot hiányolom: kifoszt egy tartományt, de nem foglalja el, normááális? Az avarok kivételével szinte senki nem terjeszkedik, márpedig így a végjáték eléggé unalmas lesz.
A frank sikerek kulcsa amúgy a nehézfegyverzetű lovasság volt, meg persze a feudalizmus alapjain kibontakozó lovagi életforma – értsd a vazallus nem jutalomként kapta a földet, hanem katonai szolgálat fejében, amire a hűbéreskü kötelezte. Nos, itt akad egy hibás láncszem a gépezetben, mert a TWA-ba bevésett provinciális rendszer és a kormányzói méltóság nehezen feleltethető meg ennek, és ugyan a kiosztható titulusoknál próbáltak kompenzálni, de azért messze nem tökéletes a rendszer. Érdekes volt viszont a családfa és a hatalom alakulása, ami megint szinte egy az egyben jött át az alapműből. Nos, a nagy birodalmakat belülről feszítő erők (hataloméhség, megosztottság) itt azért egész jól működnek. Az országos ügyekhez emellett hozzácsapódott egy új tényező is, a háborús kimerültség (War weariness), aminek a mutatója csak akkor jelenik meg a fejlécen, ha sikerül belefutnunk egy sorozatos vereséghullámba, és jelentem, alaposan odacsap a morálnak – a másik oldalon persze az ellenség is megszenvedi ugyanezt.
Talpig vasban...
A hadviselésben, azaz a csatafelületen közel 300 új egység jelent meg, ezek többnyire erősebb vértekbe bújt kardos, lándzsás egységek, vagy például a keleti kataphraktok mintájára szerveződő lovas alakulatok, mint a teljes páncélzatú frank scola cavalry. Érdekes módon az avarokkal pedig gyakorlatilag a hun harcmodort vihetjük tovább, hisz az íjjal felszerelt könnyűlovasság ugyanazokat az erényeket csillogtatja – príma hit&run egységek.
Európa közepén azért nem mondanám, hogy az újdonság varázsa elemi erővel csap le, mert nagyon hasonló formációkkal találkozunk, és hogy most egy lombard, szász vagy frank spearmen milyen nüanszokban különbözik, hát azt csak a legelszántabbak veszik észre. A lamellás vértek, kombinált fegyverzetek (íj és kard, esetleg lándzsa) drága mulatságok − ezekből kevés jutott, és ha valóban új színeket szeretnél látni, az Ibériai-félszigetet vedd célba, mert ott a mórok tényleg elütnek a tömegtől. A fejlesztésben amúgy érzésre kevesebb a láncszerű elem, tehát ha valami szokatlan, mondjuk, az erős ostromarzenál felé mozdulnánk, akkor egy teljesen önálló útra kell lépünk, és az ilyen kisebb-nagyobb zsákutcákba futó történetek miatt nem lehet csak úgy átrobogni az egészen.
Egy átlagos kaland?
Az Age of Charlemagne bővelkedik csatákban – ez természetes egy Total War játéknál, mint ahogy az is, hogy a TW: Attila megjelenése óta folyamatosan csiszolódó mechanizmusok mostanra értek össze igazán. A harcmezők megjelenítése mindig is a sorozat nagy erőssége volt, itt sincs másképp, gyönyörűen felépített városok és települések látképébe rondíthatunk bele néhány tüzes lövedékkel, és a gigászi ostromok/csaták mellett rengeteg finomra hangolt mészárlással találkozunk. A gépi intelligencia persze itt sem táltosodott meg, de azért nem is sík hülye, a szárnyakon a lovasrohamokat például biztosra veheted. Ami a végső értékelést illeti, alacsony ár, kis térkép, érdekes korszak – viszont semmi komoly újdonság, úgyhogy csak az alapjáték rajongóinak ajánlanám.
