Tokyo Ghoul:re [Call to Exist] teszt

A Tokyo Ghoul egy méltán népszerű manga, illetve anime, ami nálunk is igen nagy sikernek örvend. Ezt nem csupán onnan látni, hogy évről-évre a MondoConon egyre több Ken Kaneki-cosplayer mászkál, hanem onnan is, hogy a Tokyo Ghoul idehaza is kezdi elfoglalni méltó helyét a „must see” sorozatok népes táborában. Végre egyre jobban eltávolodunk az unalomig ismételt Pokémon, Naruto és Dragon Ball világától, és merünk valami újba is belekóstolni. Talán emiatt annyira sikeres itthon az Attack on Titan, a Death Note, a One Piece, és ha elfogadsz egy jó tanácsot, kedves olvasó, akkor vetsz egy pillantást a nemrégiben debütált The Promised Neverland című gyöngyszemre is, melynek mozgóképes feldolgozása szerény véleményem szerint 2019 abszolút legjobb animéje lett. A Tokyo Ghoul kapott már korábban PSP-s és Vita-s adaptációt is, azonban az igazán nagy dobásnak a Bandai nem titkoltan a jelen tárgyalt re [Call to Exist]-et szánta – lássuk, mi valósult meg ebből!

Milyen évet is írunk?

Idő előtt lelövöm a poént: szinte semmi. Megkapjuk az anime történetét, de nem csak egy az egyben átemelve, hanem konkrétan az onnan kivágott képek (!) formájában. Filmes átvezető, netán exkluzív, ide készített anime-betét egy sincs, be kell érnünk azzal, hogy a már korábban végignézett részekből tolnak elénk egy-egy kiollózott képet, és arra húzzák rá a szöveget. Ez borzasztó lusta megoldás, no, persze, aki korábban egyáltalán nem követte a ghoulok történetét, azt nem fogja annyira eltántorítani, mint a tősgyökeres rajongókat – őket majd a játékmenet készteti menekülésre! Merthogy a re [Call to Exist] technikai fronton úgy esik pofára, mint Harry és Marv a Reszkessetek, betörők! válogatott jeleneteiben. A pályák kialakítása és úgy cakk-pakk a pályadizájn a PS2-es időket idézi, tanulópályaként is betudható szökésünk pedig a legbénább tutorial, amivel életemben játszottam (bocs, Driver!).

Az ellenfelek bármiféle különösebb ok nélkül egyre csak ömlenek a nyakunkba, némelyik puszta kézzel esik nekünk, akadnak viszont páran, akik inkább tisztes távolságból, puskával lövöldöznek. A MI egy használt papírzsebkendő szintjével vetekszik: konkrétan a táposabb, speciális (értsd: karddal is rendelkező) ellenfelek felét el tudtam intézni úgy, hogy picit visszább futottam a pályán, szerencsétlenek meg rendre elakadtak valamiféle tereptárgyban, így messziről kényelmesen kilőhettem őket. Eleinte csak Kent irányítjuk, de később más szereplők bőrébe is belebújhatunk, így zúzhatunk CCG-ügynökkel és Quinx-osztagossal is. Mindenkinek van egy alap támadása, egy speciális, egy védhetetlen, és a mindent elsöprő „Awakening”, ami a bekapott sérüléseink számával egyre növekszik, és ha elér egy bizonyos szintet, akkor szabadjára engedhetjük az a fajta mérhetetlen, pusztító dühünket, amig jómagam is éreztem a játék iránt a végigjátszás során.

Érdemes a táposabb ellenfeleinket „kiszipolyozni”, miután ártalmatlanná tettük őket, hiszen ezzel tudjuk mind az életerőnket, mind a staminánkat feltornázni. A játékmenet tulajdonképpen ennyi, és nem több: mész előre, harcolsz, jönnek a nehezebb riválisok, majd pedig a bossok – taktikázni nem tudsz, mindenkit le kell verni a sárga földig. Végezetül pedig jöjjön az igazi feketeleves, a multiplayer! Két játékmód áll rendelkezésünkre, és mindkettő időre megy, ám az egyik pluszban még a killeket is számolja. Saját, személyre szabható karakterrel csaphatunk bele a lecsóba, akit három kaszt közül választhatunk ki. Kifejezetten zavaró, hogy csak a csapattársaink életerejét látjuk, az ellenfeleinkét nem, így az ötperces mérkőzések kész örökkévalóságnak tűnnek. Minden meccs nyolc taggal kezdődik, ha pedig annyi havert nem sikerült összerántani, akkor gépi játékosokkal pótolja őket a program, azonban a harcosoknak valamiért indokolatlanul sok HP-jük van. Pont emiatt egy elnyújtott, béna adok-kapok minden összecsapás, ahol az ember hosszú perceken át csépeli a másikat, de az csak nem akar megfeküdni.

Nehezen hiszem, hogy akad olyan jóérzésű gamer manapság, aki kettőnél több meccset képes lenne itt letolni, még úgy sem, hogy szintlépésenként egyébként különféle skineket kaphatunk. Sajnos bármennyire is remek alapanyag maga a Tokyo Ghoul, egy épkézláb adaptációra már nem futotta a re [Call to Exist] képében, a kettővel ezelőtti generációt idéző kidolgozottsága pedig csak még néhány rozsdás szög az amúgy sem túl masszív koporsójába.